Olaszokról szóló sztereotípiákat mindenki ismer. Nem véletlenül inkább külföldön aratott nagyobb sikert számos úgynevezett „olaszos” dal, mint például Toto Cutugno L’Italiano című száma, mely az olasz önazonosság olyan közhelyeit sorakoztatja fel, mint a spagetti, a gitár, a kávé, a nők, a FIAT 600-as stb. Mindezt úgy beállítva, hogy ilyen egy „igazi olasz”.

Sztanó László Taljánok, olaszok, digók című italianisztikai monográfiája az olaszokról elterjedt sztereotípiák történetére és eredetére keresi a választ: komolyan és egyben szórakoztatóan. Sztanó olasz tudományos körökben elismert nyelvész, műfordító, művelődéstörténész. Utóbbi szakmájához két könyve is kapcsolódik: Az ezernevű város, Bologna, illetve az Olasz–magyar kulturális szótár. Harmadik könyve sem okoz csalódást az Itáliát kedvelők számára, hiszen egészen a XVI. századtól a XX. századig kalandozhatunk Európa csizmájának földjén a gazdag idézetekkel teli könyvben elmerülve.

A könyv négy nagy fejezeten (Sztereotípiák és utazók, Itália tündöklése és bukása, A történelem fogságában, Az éghajlat fogságában) keresztül mutatja be, hogy sok olaszokról alkotott sztereotípia eredete több évszázadra nyúlik vissza. Ilyen például az „olaszok bűnözők” előítélet, mely a XVI. és XVII. századtól kezdve az útonállók miatt, majd a későbbiekben az Egyesült Államokba kivándorolt olasz maffia következtében vált hangsúlyossá, amire az író rengeteg példát, statisztikát és visszaemlékezést idéz. Ezt úgy mutatja be, hogy közben felhívja a figyelmünket arra, csak egy bizonyos réteg, amelyről ítéletet alkotunk, így az egész nemzetről sosem kaphatunk teljes képet. Sőt ezzel arra is rávilágít, hogy az a maffiaszervezet, amelyet ma az olaszokhoz kötünk, egészen más struktúra, mint az amerikai vetülete. Az eddigiek mellett sztereotípiák átalakulását és együttélését is végigkövethetjük a könyvben. Ennek talán legszebb példája – amely átível az egész művön, és ebbe ágyazva mutatja be a többi sztereotípia alakulását – az, ahogy levezeti, Itália miképpen vált „Európa virágoskert”-jéből elhanyagolt kertté, majd hogyan alakult a későbbiekben újra gyöngyszemmé, ahova mindenki vágyakozik.

A sztereotípiák együttélésére szintén jó példa lehet, hogy a mammismo jelenség és a tipikus latin szerető képzete miként létezhet egymás mellett. Az előbbi, viszonylag új keletű kifejezést Corrado Alvaro alkotta meg, és azt a jelenséget írja le, hogy az olasz férfiak többsége 30-40 éves korukig vagy akár életük végéig az édesanyjukkal laknak, akik számára mindig az ő kisfiaik maradnak, ami látszólag összeegyeztethetetlen a hódító és forróvérű latin szerető képzetével. A levezetett képből azonban kitűnik, hogy valóban, az olaszok előszeretettel kalandoznak a külföldiekkel, viszont végül visszatérnek a család szent kötelékébe, a mammához (illetve a feleséghez, akiben szintén őt látják), hogy kiszolgálja, ellássa őket. Sőt, Sztanó azt is leírja, hogy az olaszok viszonya az államhoz is hasonló. Az állam ugyanúgy táplálja őket, ha rosszat követnek el, akár meg is dorgálja, azonban mindig is szeretni fogja. Az olasz állam (gyenge) női képzete nemcsak az olaszok, hanem a külföldiek szemében is létezik, egészen Petrarca korszakától kezdve, hiszen sokszor úgy tekintenek rá, mint aki a gyengék fegyverét alkalmazza: a „harciasság helyett a színlelést, a háború helyett pedig a diplomáciázást”.

A könyvben lévő bőséges idézetanyag olykor zavaró lehet, ugyanakkor kedvére szemezgethet belőle az olvasó, attól függően, melyik iránya érdekli a felvetett témáknak: katolikus egyház, romkultusz, maffia, gasztronómia, kurtizánok stb. Az idézetek között találunk olyan nagy neveket, mint Shelley, Byron, Madame de Staël vagy Stendhal, mindemellett gyakrabban tűnnek fel kevésbé ismert nevek, ilyen például Wesselényi Polixénia. Sőt mi több, ezen idézetek jórészét maga a szerző ültette át magyarra, így az érdeklődők többel is csak most találkozhatnak először, mint például William Berrian útleírásaival vagy akár Giuseppe Gorani memoárjának darabjait és fontos külföldi sztereotípiákat tárgyaló szakirodalmak, monográfiák részleteivel. Ez a könyv nemcsak elméletileg jól megalapozott mű, hanem történelmi olvasókönyv is, hiszen Sztanó korabeli naplóbejegyzéseket, útirajzokat, verseket, elbeszéléseket, anekdotákat felhasználva, bírálat nélkül mutatja be a bizonyos korokban uralkodó ítéleteket és előítéleteket. Mindezek bősége azért is jó és hasznos, mert nyilván az olvasóban is élnek bizonyos sztereotípiák, és ezekkel akár találkozhat az olvasás során, ugyanakkor rögtön az érem másik oldalával is szembesül. Ráadásul nemcsak olasz, hanem más népek (különösképpen francia és angol) sztereotípiáival is megismerkedhetünk, hiszen több is összehasonlításon alapul, mint ahogy azt a következő idézet jól tükrözi: „A legnagyobb fokú udvariasságot, mely igen nagy becsben tartatik, Oroszországban talán férfiatlan hízelgésnek, a francia udvarban ellenben barbár faragatlanságnak tartanák. A mértékletességnek és a rendnek egy bizonyos foka, melyet egy lengyel nemes megátalkodott fösvénységnek tartana, egy amszterdami polgár szemében pazarlásnak tűnne.” (58.)

Sztanó úgy szemlélteti az olaszokról keringő sztereotípiákat, hogy a végén az olvasó is úgy érez, mint a szerző: túl sok olaszt ismer (túl sokat tud az olaszokról) ahhoz, hogy általánosítani tudjon, így nem tudja, milyenek az olaszok. Végül a sztereotípiák ledöntését éri el könyvével, mindezt úgy, hogy közben szórakoztat és elgondolkodtat. A Taljánok, olaszok, digók tehát főként azoknak szóló olvasmány, akik érdeklődnek Európa kultúrtörténete iránt, hiszen hatalmas mennyiségű történelmi, irodalmi, művészettörténeti anyagot mozgatva mutatja be a részleteket.