A könyv egy nagyszabású projekt része, amelynek keretében több nagy németalföldi mesternek az életét vagy világát dolgozzák fel a felkért képregényrajzolók. A projektet a nagy presztízsű Holland Irodalmi Alapítvány szponzorálja, Typexnek elvileg az amszterdami Rijksmuseum újranyitására kellett volna elkészülnie a munkával: már ez is jelzi, hogy a hollandoknak más a viszonyuk a múltjukhoz és a képregényhez is, mint nekünk. Nagyon jól megfér egymással régi és új (tessék megnézni a YouTube-on azt a reklámot, amelyet a Rijksmuseum újranyitására készítettek!), és kifejezetten gyanús dolog leborulni bárminek (nemhogy bárkinek) a nagysága előtt, csak mert régi.

Nagyon vártam ezt a képregényt – talán ezért is volt csalódás számomra, sokkal borzasabb alkotásra számítottam. Ehelyett Typex csak még egyszer lehúzza a Rembrandt-klisét: a festő nem lehetett igazán rokonszenves jelenség, mogorva volt és zárkózott, semmiképp sem az a gáncstalan lovag, szerette a nőket (ha ugyan) meg a pénzt (ez biztos), és igazából nem érdekelte más a festészeten kívül. Nem azt vártam persze, hogy a szerző teljesen szakítson a közkeletű képpel, hiszen akkor a saját igazát kellett volna bizonygatnia ahelyett, hogy képregényt írt volna. Ám épp ettől a hihetőségre irányuló – nem mindig tudatos vagy átgondolt – törekvéstől lesz végül mégis kicsit hiteltelen a képregény. Például abban a fejezetben, ahol a fiatal Lievens és Rembrandt egy műteremben dolgoznak, Rembrandt pont olyan, mintha Lievensnek a Rijksmuseumban megcsodálható, őt ábrázoló fiatalkori portréjáról lépett volna le, még a beállítás is egyezik. A hasonló megoldások sora még akkor is zavaró, ha a Typex képregénye Rembrandtnak szóló hommage-ként tudatosan játszik látszat és valóság viszonyával: a könyv az ál-celluxszal megragasztott borítóval már maga is trompe l'oeil, pontosabban nem is az, csak megidézi ezt a formát, trompe l'oeil-látszat.

Sajnos a Rembrandt életén végigvezető történetfüzér elég vérszegény, az volt az érzésem, mintha a legtöbb alak szerepeltetésére csak azért lett volna szükség, hogy történjen már valami a főhőssel. Lehet persze máshogy is értelmezni a választott elbeszélő formát. A sok mellékszereplő ki-be jár a festő életében, Rembrandt élete egyetlen hatalmas és felettébb szeles átjáróház, amely így nyüzsgő és zsúfolt, noha – sugallja a könyv – kongott az ürességtől.

Typex nagyon ügyes rajzoló, végig megőrizte a lendületes, barokkos vonalvezetést, és mesterien váltogatja a műfajokat és a zsánereket, illetve a technikákat is – noha ez utóbbi hatás kicsit elvész a könyvben, hiszen itt a festmény(imitáció) is csak grafikaként jelenhet meg. Mégsem sikerült minden elemében egységes képi világgá gyúrnia a szokásos képregényes elemeket a Rembrandttól átemelt képekkel, illetve a Rembrandtot imitáló formakinccsel és színvilággal. Főleg a mellékszereplőkre meg a börleszkszerű elemekre gondolok, amelyekről néha az Asterix-képregények, néha Huizinga komikus rajzai jutottak az eszembe.

Typex koncepciója szerint a Rembrandt életében szerepet játszó nők közül Saskia volt az igazi, ő volt ennek a nyers és dacos, hiú és fékezhetetlen férfiúnak az igazi párja – az sem véletlen, hogy a kapcsolatukat tárgyaló fejezetek a könyv legerősebb, legsikerültebb részei. Saskia elvesztése – betegsége és halála – indította el a lejtőn Rembrandtot, aki ettől kezdve már valóban erkölcstelen dolgokra vetemedik (és nem a kicsapongásra gondolok). Félkész művet is szignál, a saját nevével szignálja segédei munkáit, és még a halálát is megjátssza, hogy ezzel verje fel eladatlan munkáinak az árát – miközben az első fejezetek egyikében azért nem engedte, hogy megnézzék egy képét, mert még nem volt kész. (A történetek időrendje egyébként nem egészen világos, csak a könyv elején szereplő nagyon szép rajzos évszámtáblázat segít eligazodni valamelyest.) Typex halovány kísérletet tesz arra, hogy Jan Lievenst, illetve Rembrandt fiát, Titust úgy fűzze bele a cselekménybe, mint rontó szellemeket, mintha – igaz, anélkül, hogy ennek tudatában lennének – mindig tovább löknék a végzet felé Rembrandtot. Végül azonban mindkettő megmaradt egyszerű balfácánnak. Talán azért, mert Rembrandt alakja uralkodik vagy terpeszkedik el mindenen: természeti vagy természetfölötti (néha -alatti) lény, csak saját maga okozhatja a bukását. A könyvbeli Rembrandt nagyon magányos, és nem csak az utolsó jelenetben, amikor műtermében lassan ráborul az éjszaka.