Akik most itt körben állunk, nagy valószínűséggel tartottuk már a kezünkben az Andy Warhol Factoryjában készült lemezborítókat, csapatainak fotódokumentációit, a Fluxus szinte kizárólag fényképes formában megragadható cselekményeit. Voltunk tanúi a csaknem egykedvű modornak, melynek lényegét Warhol maga úgy fejezte ki, hogy „meglehetősen szeretek fényképezni”.

Amikor az itt kiállított munkák többsége született, nekem még minden együvé valónak látszott. Úgy tűnt a számomra, számos helyen szóltam, írtam róla, hogy ismerem, átérzem, megtanultam, tudom: mi a magyarázata annak, ami akkoriban a szemem elé került. Értettem és igaznak tekintve gondolataimat, bátran meg is oszthattam ezeket bárkivel. Főként az érintett alkotókkal. A szemtanú őszinteségével mondhatom, ma minden másképpen van velem, bennem. A kijelentés tartalmát nem részletezném, de mostanában úgy látom, hogy mintha valamennyiünknek egyező élményrétege lenne a „Nézz, nézz az ég felé, / Lehet, hogy még látod éppen…” típusú, közös cselekvésre indító felhívás. Illetve a teljesítésével ránk ruházódó, magasabb rendű felismerések reménye.

Felnézünk tehát. Látjuk 10 km magasban a fényes kis szerkezetet, amint suhan a maga – számunkra néma – idejében. Miközben tudván tudjuk, hogy a turbinánként számított 310–340 kilonewton (kn) tolóerő a helyszínen az emberi fülnek elviselhetetlen 140 decibeles zajt produkál. És mégsem halljuk a hangnyomát annak, amit látunk. Kisvártatva aztán elkezdjük hallani is, de akkor már nem látjuk a jelforrást az égen. Erősen hisszük csupán, hogy a lehagyott hang az imént észlelt, de már eltűnt, fényes tárgyakhoz tartozik.

Eszünkbe villan: soha nem volt kárhozatos kívánság elvárni magunktól, egymástól és a világtól, hogy a jelzések ugyanazon dologról a teljesség megragadását segítő részletminőségeket közvetítsenek. A művészettörténet emlékezetes stációi – az antik sokistenhittől az ópiumnak, az abszintnak az esztétikum mibenlétére tett felettébb hasznos befolyásáig – mind rendelkeztek tárgyi-érzéki erejű látványvalósághoz tartozó jelentésekkel. De tapasztaljuk, a művészettörténet anyagi és érzékekkel ellenőrizhető gazdagságában nemegyszer eltűnnek, szétcsúsznak, átalakulnak, megújulnak a születésük pillanatához társuló érvényes jelentések. Az itt látható anyag digitális tovább-feldolgozása nem idéz elő olyan – jelentésekben bekövetkező – változásokat, mint amelyek a mai huszonévesek és az itt látható munkák születése körül bábáskodó egykor volt huszonévesek véleményében fedezhetők fel. A lényegében már kordokumentummá egyszerűsödő fotográfiák olvasását ma kevéssé segítik az életformáinkból következő tapasztalati és nyelvi alakzatok, a fényképek tömeges jelenlétével együtt járó és émelyítő túltelítettség. Bár bizonyos megrendezett részletek – mint az ide vezető lépcsőházban kiállított magángyűjtemény természetrajzi múzeumban játszódó jelenetei – az eljátszott képek ma is népszerű dramaturgiáját idézik, döntően ezek is egy mögöttünk elhalványuló világról beszélnek.

Egykori képző- és iparművészeti gyűjteményeket kezelő muzeológusként ezért szívet melengető feladatnak tekintem, hogy említést tehetek arról a Kálmándy Ferencről, aki mindmáig a gazdája annak az itt részleteiben megmutatkozó gyűjteménynek, amit tizenéves korában kezdett kialakítani. A gyűjtőről, aki élsportoló, fotóművész, és aki idén ünnepli 75. születésnapját. Bonyolult, összetételében, szerkezetében és az ezekben felfedezhető belső kapcsolódásokban gazdag gyűjteményt hozott létre, amelynek értékhordozó garanciái mind abban a személyiségét is formáló közegben jöhettek csak létre, amit a kiállításunkon bemutatott tengernyi fotográfia közvetít. Egy korszak, az 1970-es és nyolcvanas évek sajátosságai rányomták bélyegüket a folyamatosan gyarapodó kollekcióra, amely – szemben a nagy, igazi gyűjteményekkel – nem menedéket adott a létrehozójának, hanem csak az elnézést, a szellemi értelemben vett életben maradás lehetőségét biztosította a számára.

 A Focus Csoport létrejöttétől, az 1978-tól számítható időszakban már régen a múzeumban dolgoztam, ugyanott, ahová Kálmándy a Pécsi Galériában végzett kisegítő munka után került. A Magángyűjtemény sorozat darabjai, a grazi kiállításon bemutatkozó kortársak képei itt, ezen a kiállításon is elsősorban dokumentumértékükkel idézik fel ezt az időszakot. De ezután is voltak baráti találkozásaink, kiállításaink, közös tanulmányútjaink, kirándulásaink, közös egyetemi órák, melyeken Kálmándy muzsikus hallgatóimnak mutatta be példamutató zenei gyűjteményének aktuális darabjait. Mert követte, személyesen is ismerte a „kis magyar Woodstock” kínálatát a szolidaritási rockfesztiváloktól, a csöves kultusztól a diszkólázig. Amiben mondjuk a Pécsi Műhelyből való Halász Károly is nevezetes érdekeltséget tanúsított. Különös, bizonyos fokig frivol világ volt ez, melyben a helyét kereső fiatalemberek a külső bizonytalanságok sokaságában csak saját értékrendjükre támaszkodhattak. Amiben bizony sokszor nem lehetett tudni, mikor, miért engedélyeznek és mikor tiltanak be képet, kiállítást, zeneszámot, együttest, előadót. Az elkülönülés, az együtt haladás és az ellenállás viselkedési típusokat, külsőségeket létrehozó módjaival lehetett csak kifejezni a hovatartozásunkat.

Kálmándy gyűjteményében ott vannak a magyar alternatív zenét játszó új hullámos együttesek, mint például a Bizottság. FeLugossy és pályatársai teremtették meg a művészeti szubkultúrát, melyben a képzőművészet – az alternatív zenével vállvetve – maga is a fennálló átideologizált esztétikai rend ellenében foglalt állást és alakította ki a maga rendjét. Jellemző volt, hogy ef Zámbóék, a Vajda Lajos Stúdió, mint amatőr művészeti csoport, 1972-ben a Pécsi Műhellyel együtt vehették át a Népművelési Intézet kitüntető oklevelét a pécsi meszesi általános iskolában.

Látjuk a Kálmándy-dokumentumokon, hogy a film, a zene és a képzőművészet összetartozó, egymással természetes kapcsolatban álló aktivitási területnek számított a magyar neo- és transzavantgárd fénykorában. A Jégkrémbalett, A Pronuma bolyok története, a Kutya éji dala című filmek és a kultuszzenekarok, az A. E. Bizottság, Kontroll Csoport, Európa Kiadó, az URH, a Balaton, a Trabant korszaka volt ez. Rövid idő elteltével szinte szó szerint a föld alá kényszerültek, hivatalosan is nemkívánatosak voltak színtereiken.

A művész tényleges sikere, ha munkáival képes kitartóan magához szoktatni bennünket. Bizonyos, hogy nem akarja mindenáron a lelkünkre kötni, amiről meg van győződve. Kálmándy munkáiban nincs pátosz, nem idegenkedik a kesernyés ízektől, az iróniától, és a lelkesedés sem lett jellemzője. Elengedhetetlenül szükséges ennek a majd minden képében meglévő atmoszférának a fenntartásához az, amit csak ő tud. Nem vitás, első fotós munkáit művészek és teljesítményeik határozták meg. Táncosok, színészek, zenészek. Barátain, a társaságán keresztül válik nyilvánvalóvá, hogy a képek alkotója nagy intenzitással kíván tudomást szerezni a világról, ha tetszik: a Mindenségről, ami befogadta. Miközben például az akkori irodalom többnyire csak az Énről szólt. De az úgynevezett „nagy művészet” dolgaival is óvatosak voltak az érintkezései. Azt a közeget járta be, amelyben mindmáig kellő otthonossággal mozog. Később a profi fotóriporter hivatalból előírt tennivalóinak terepén látjuk. Ekként egy változatosan válogatott világgal került szembe. Családok, bányász, munkás, katona, politikus, kertek, tájak, városi látképek. Nem a dolgok árnyai a lélek falán, hanem a tapasztalt valóság. Munkáinak legnagyobb értéke a valódiságuk. Ha megadja magát divatok csábításának, azért teszi, hogy a divatot is megmutathassa. Ha némelykor modorosra sikerül egy beállítása, az azért van, mert rendelkezik modorokkal kapcsolatos mondandóval. Bizonyosnak látszik, hogy soha nem akar többet mondani, mint amennyire képeinek szereplői, helyzetei, anyagai stb. felhatalmazzák. Nekem személyes meggyőződésem, hogy gyakorta kevesebbet mutat annál, mint amire képes volna. Fegyelmezett és pontosságra törő fotós-nyelvét korán megtalálta, és őrizte mindeddig. A „költői” jelzőt szinte egyetlen munkájára sem alkalmazhatjuk. Látszólag kerüli intellektuális érdekeltségének érzékeltetését. Pedig van itt okosság és lélek is, itt vannak a következetesen érvényesített szemérmességben az értelem reakciói. Az érzéki világból szinte mindent befogad, de őrködik azonosulásai, ellenszenve vagy éppen ellágyulásai fölött. Jelenetei, életképei, riportfotói mögött rejtett szavakat, monológot, dialógot sejtünk, többségük dramatikusan eljátszható.

Kálmándy Ferenc és Százados László, a kiállítás kurátora nagyszerű munkát végeztek, mert tálcán kínálják a lehetőségét az egymással érzéki és gondolati kapcsolatba hozható adatok újabb és újabb egységének létrehozására. Ha tetszik: a kép és a hang újabb szinkronitásainak megtalálására.

(Fotók: Tóth László)