Ritkán érezni ennyire találónak egy fülszöveget, mint amit Tóth Krisztina írt Simon Bettina második verseskötetéhez. Például szerinte a Rengeteg állat a vonatból költője nem harsány, hanem csendes és kérlelhetetlen. A könnyedség és keresetlenség is stimmel. A kegyetlenség is, a pontosság is.

A borítón egy egykor méltóságteljes ragadozó, azóta kihalt állat, a tyrannosaurus rex. Marcipánból? Kitátott szájában koktélcseresznye, nagyon sok csokoládéval leöntve, még tejszínhabot is toltak a tetejére, és még színes cukorral is megszórták. A borító jó választás: ironikus, szomorú, meghökkentő. És hát az is átvillan az ember agyán, hogy olyan, mintha szegény dinót leszarták volna. A Rengeteg állat a vonatból fő motívumai közül sokat érint.

A kötet egy kérdéssel kezd, és azzal is végződik. Talán csak afféle kedvtelésből megfogalmazott kérdések ezek. Az első versben azt kérdezi valaki a beszélőtől, mi a vers. A válasz eltérő a költőnek és eltérő a megszólítottnak, vagyis az olvasónak. A költőnek a vers egy konkrét busz, mert talán utazik (tart) valahova, az olvasó – mondja a vers – ezzel szemben bármelyik buszra felszáll, amely megáll neki, és ahol sok az üres hely. Simon valószínűleg sokat utazik vonaton és buszon, de szereti utaztatni is az olvasót. Nem fellengzős, de olykor meghökkentő, paradox képeivel teszi ezt, miközben arcán halvány mosollyal figyeli a hatást. Laza asszociációival mintha összevissza beszélne, aztán váratlanul mégis elég jó találati aránnyal okoz mindfuckokat.

Változatos eszközökhöz nyúl. Néha például a hétköznapiságával viszi be az olvasót az erdőbe. Egy helyen arról beszél, hogy lassan elfogy az étolaja, mert sok spagettit főzött, vagy a pszichológusánál felejtette a rúzsát, amúgy húsos ételeket szeret enni sok szafttal és puha krumplival, szereti a lángost. Mintha az olvasói elvárásokon nevetne. Azon, hogy várjuk, áruljon el valamit magáról a biografikus énről. Nem pont erre lennénk talán kíváncsiak. Kitárulkozás? Inkább annak paródiája. Egyáltalán: vajon őszinte? Annak tűnik, de azért mintha szeretne hazudni is. Vagy nem mondani el mindent. „Van, akivel nem lehet őszintén / beszélni. Félek, ilyen leszek lassan / én is, vagy már most ilyen vagyok.” (A kétségbeesés évei)

Vannak a kötetben egyszerű, szép, slágeres megoldások: „Az év végére nem úgy nevettünk, / mint nyáron, hangosan, amikor / az idő múlását a legnehezebb / igazolni, az állandóság furcsa / természete mégis ugyanúgy / szórakoztatott minket” (A legrövidebb év). Aztán vannak olyanok, amelyek szépen, talán már gyanúsan szépen indulnak („Nem csak jó a nyugalom este, / hanem szép is, mint a fény. / Tudom, szürke, / vékony takaró a nyár.” Cicakosár), de nyugtalanítóvá válnak: „A tél közepén látszik, valaki lassan, erővel / húzta-húzta takarónk szélét.” Az egyik versből pislogó őz lassúságát, a másikból a tükörben eltelő őszt nehéz feledni.

Feltűnően sok vers szól a szarásról. Egyszer a boldogságot hasonlítja a kétségbeesett wc-kereséshez („Az a néhány perc küszködés annyira / hosszúnak tűnt, hogy szinte boldognak éreztem / magam.” Boldog), máskor arról ír, hogy a „szarásból is van könnyebb, nehezebb” (A csecseműszínű macska). És még lehetne sorolni. A szarás mellett, azzal szoros összefüggésben az édességevésről is sok szó esik. Az egyik versben a nővérek tömik a betegeket a csokoládéval (Édes), a másikban (Csokoládévár) meg pont fordítva. Az élet kétségbeejtő abszurditása, banális körforgása jelenik itt meg, főleg, hogy a csokoládé feleslegességét van, hogy a beszélgetéshez hasonlítja, ráadásul egy fontos, utolsó látogatáskor lezajlott beszélgetéshez. De attól, hogy nincs értelme, hogy ki kell szarni az ételt, még boldogok lehetünk, mikor megesszük, mondja a kötet, és nehéz nem igazat adni neki. Szóval minden nyomasztó momentuma ellenére inkább keserédes szinti popot tol Simon, nem pedig mélabús death metalt.

Pedig tolhatna azt is. A kötetet elnehezíthetné az anya hangsúlyosabb jelenléte. Jó néhány vers beszél a pszichiátriáról, de konkrétumok hiányában az olvasónak egy szemérmes vagy titokzatoskodó, mindenesetre rejtélyes fotós kirakósát kell összeraknia. Ha ki is raktuk a képet, sem biztos, hogy okosabbak leszünk a végén. Csak még több kérdésünk volna. Simon Bettina nem vallomásos költészetet művel, habár sokszor közel kerül hozzá. A versei révén inkább egy fiatal nő képe jelenik meg, akinek ugyan megvannak a sötét pillanatai, de ezek mellett éppolyan fontos, hogy milyen lakkal keni be a haját, vagy hogy milyen filmet néz este, és hogy az aktuális párkapcsolatával mi van, vagy hogy mit gondol a versírásról. Ezekből főleg az utóbbiról tudunk meg a legtöbbet.

Ahogy a Rúzs a pszichológusnál című versben írja is, a vers nem monológ kihallgatása, hanem telefonbeszélgetés vonaton. „Nem fogalmazok másként, / csak a lényeges dolgokat halkan / mondom, hogy ne hívjam fel / magamra a figyelmet”. A monológhoz képest a telefonbeszélgetés rejtélyesebb is, szaggatottabb. Egy másik versében a verseit úgy rakja egymáshoz, mint mások a műkörmeiket figyelgetik, és azon morfondírozik, fesse-e be és csináljon-e fotót az internetre egy műkörömről szóló versével. Semmi értelme, jut el a konklúzióig, egy újabb verset tervezget inkább, aminek Anya és George Clooney a címe. Valószínűleg azt a verset, amely a kötetben már George Clooney vagy anya címen szerepel. Vagy ki tudja. Mindenesetre jók ezek az ide-oda utalgatások, a motívumháló alapos szövögetése.

Hogy Simon Bettina kívülállónak érzi-e magát, vagy sem, amikor azt mondja, hogy „költők”, nem tudom. Valószínűleg igen, mint minden valamirevaló költő. De az biztos, hogy még a szar is verssé válik a kezei közt.