A diktatúrák egyik rémisztő jellemzője, hogy nemcsak a szabadságjogokat nem tartják tiszteletben, hanem a privátszférát sem. Erre két filmes példát is lehet hozni a közelmúltból, mindkettőt Oscar-díjra jelölték a legjobb nemzetközi film kategóriájában. Az egyik Mohammad Rasouloftól A szent füge magja, a másik Walter Salles Én még itt vagyokja. Az előbbi az aktuálisabb, mivel a közelmúltbeli teheráni tüntetésekről és a rendőri brutalitás eredményeként bekövetkezett tragédiákról, valamint egy olyan diktatórikus rendszerről szól, amely még stabilan áll a lábán. Rasoulof életveszélyben volt, miután leforgatta filmjét, elfogatóparanccsal a nyakában menekült és csempészte ki Nyugatra az anyagot, hogy meg tudja vágni és be tudják mutatni. A szent füge magjában ráadásul a családfő egyben az elnyomó hatalom képviselője, ő kerül szembe saját famíliájával. Rendkívül kiélezett, feszült és lélekgyilkos drámai történet, amelyhez képest a díjazott brazil film, az Én még itt vagyok kevésbé, illetve máshogyan erős alkotás, aminek kapcsán felmerül a kérdés, lehet-e, szabad-e a diktatúráról ilyen „kedvesen” mesélni.

Az Én még itt vagyok nemcsak történelmi, hanem életrajzi dráma is, a mártírrá vált Rubens Paiva hősiesen helytálló felesége, Eunice kálváriáját regéli el az 1970-es évek elejétől 2018-ban bekövetkezett haláláig. A történet hátterét az 1960–70-es évek riasztó latin-amerikai történései adják. Ekkoriban a Szovjetunió, így a „létező szocializmus” előretörése sok helyütt a jobboldali reakció felemelkedését hívta életre, amit az Egyesült Államok előszeretettel támogatott a hidegháborús helyzetben. Így szerte Latin-Amerikában amerikai támogatással katonai diktatúrák jöttek létre a kommunistának bélyegzett liberális kormányzatokkal szemben. Brazíliában is ez a folyamat játszódott le, azaz a szélsőjobboldali aktivisták morális pánikot keltettek a társadalomban a baloldali reformista elnök, João Goulart hatalomra kerülése után. Így 1964-ben a hadsereg puccsot hajtott végre az USA támogatásával, a katonai diktatúra 1985-ig érvényben is maradt. Az elnyomó rendszernek voltak ugyan kedvező gazdasági intézkedései, amelyek átmeneti fellendülést hoztak, a szabadságjogok lábbal tiprása és a baloldali-liberális értelmiségiek és politikusok üldözése rövid távon megosztotta a társadalmat. Négyszáznál is több ember tűnt el, közülük sokakat meggyilkoltak, tízezreket pedig bebörtönöztek és megkínoztak.

A bebörtönzöttek és eltűntek között volt Rubens Paiva, aki a köztársaság évei alatt a munkáspárt képviselője volt, majd rövid ideig önkéntes száműzetésben élt Jugoszláviában és Franciaországban. Ugyan visszatérését követően nem vett részt a napi politikában, de ellenzéki tevékenységet folytatott, több ízben segítette a száműzötteket és másokat, akiket a diktatúra meghurcolt. Ez vezetett el 1971-es letartóztatásához, amelyet a politikai rendőrség a filmben rutinellenőrzésnek álcáz, de a „biztonság kedvéért” beviszi kihallgatásra Eunicét, Paiva feleségét és 15 éves lányukat, Elianát. A lányt 24 órán belül, az anyát 12 nappal később hazaengedik, a családfőről azonban évtizedeken át semmilyen biztos információt nem kapnak. Eunicét persze nem abból a fából faragták, hogy könnyen feladja, harcol az igazságért, az ő és családja méltóságáért is.

Walter Salles Mohammad Rasoulofnál kevésbé drámai módon meséli el a zsarnokság által kikezdett család történetét. Ugyan mindkét filmben tüntetések zajlanak a háttérben, de a brazil diktatúra kifinomultabb, mint a vallási ideológiák alapján működő iráni rezsim. A brazil diktatúra kulcsa az álkedvesség és az álnyugalom. A civil ruhások nem parancsolnak és fenyegetnek, csak kérnek, szűkszavúak, hárítják a kérdéseket azzal kapcsolatban, hová vitték Rubenst, mikor fog visszatérni, ha már 24 óra elteltével sem engedték haza. Iránban nem fér kétség ahhoz, hogy a hősök elnyomó rendszerben élnek, mivel már csak azért is lecsapnak rájuk a gumibotok, mert belesodródnak a tüntetésekbe. Az Én még itt vagyokban a diktatúra „puhább”, vagy legalábbis annak láttatja magát. Az erőszakot a saját térfelére korlátozza, még a szemmel tartott család házának falai közt sem folyamodik fenyítéshez. A rezsim az utolsó pillanatig fenntartja annak illúzióját, hogy Rubens és szeretteinek kihallgatása csak rutineljárás. Még Eunice első vallatása sem tűnik vallatásnak, mivel a rendőrtiszt kedves és udvarias, a nő lelki állapotáról érdeklődik és cigarettával kínálja őt, mintha csak laza beszélgetésre kerülne sor, nem pedig besúgásra és árulásra.

Így tehát érthető, Walter Salles művében miért visszafogottabb a terror ábrázolása, mint A szent füge magjában, és Salles ezen a téren szép munkát végzett, sikeresen bemutatja az ilyen kifinomult diktatúrák természetét. Az Én még itt vagyok hiteles korrajz is, amennyiben a brazil elnyomó rezsimnek valóban nem kellett nyílt erőszakot alkalmaznia, ha nem volt muszáj például a tüntetések miatt, mivel első éveiben az országra gazdasági fellendülés volt jellemző, amelyet a társadalom jelentős része pozitívan értékelt. Habár a két rendszer közé nem lehet egyenlőségjelet tenni, a Kádár-rezsim nálunk még így is „puhább” diktatúrának számított (a hatvanas évektől inkább a beszervezésre és zsarolásra, nem a fizikai megsemmisítésre törekedett a magyar államszocialista hatalom), de a filmben megjelenő brazil modell is jellemezhető az „aki nincs ellenünk, az velünk van” ideológiai tézissel.

Ebből azonban az is következik, amit már érintettünk, hogy kevésbé kiélezett a drámai helyzet, mint Mohammad Rasoulofnál, és a drámai feszültséget az is csökkenti, hogy ebben az esetben a családfő maga az áldozat, nem a terror egyik képviselője. Eunicét és lányait „csak” megfigyelik a diktatúra képviselői, de mivel nem tudják semmilyen koholt váddal bűnösnek nyilvánítani őket, érintetlenek maradnak a játékidő második felétől. Ez kihívást állít a rendező elé, hiszen a cselekmény első felében felizzik a drámai feszültség, ennek csúcspontja, amikor Eunice és Eliana is bekerülnek az őrszobára. Zsákkal a fejükön terelik őket egyik helyiségből a másikba, a néző is csak dialógusokból tudja meg, hogy mennyi idő telt el őrizetbe vételük óta. Végig kérdéses, hogy megússzák-e a kínzásokat, netán a bebörtönzést és a kivégzést. Ezt követően viszont tulajdonképpen egy hosszú epilógus következik, amelyben a diktatúra kegyetlensége már a háttérbe szorul, a személyes, lélektani dráma lesz hangsúlyos.

Ettől az Én még itt vagyok nem rosszabb film, csak kevésbé erőteljes diktatúraellenes alkotásként, mint A szent füge magja. A család és a politika inkább elkülönül a cselekmény második felében, a politikai üzenet átengedi a helyet a közös traumafeldolgozás kérdéskörének. A dühöt és kétségbeesést felváltja a melankólia és a vágyakozás, hogy a feleség és a lányok legalább azt megtudják, Rubens tényleg meghalt-e, ahogy azt a család egyik újságíró barátja elhinti. Sallesnek nyilvánvalóan nem volt elég ideje arra, hogy ezt a kínzó és a bizonytalanság miatt őrjítő időszakot a maga borzalmában bemutassa, hiszen az Én még itt vagyok nem nyolc-tíz részes minisorozat, hanem bő kétórás mozifilm. Eunice és az őt megformáló Fernanda Torres némileg kárpótolnak ezért, mind a karakter (akit természetesen valós személy ihletett), mind a színésznő roppant erős, illetve erős alakítást nyújt. A címbeli „én” is őrá utal, a feleségre és anyára, aki lojális szeretteihez a végsőkig és még azt követően is. Tartja a lelket gyermekeiben, miközben roppant nehéz önmagát is tartani így, hogy azt sem tudja, mi történt a férjével, még tisztességgel eltemetni sem tudja. Példaértékű az ő helytállása, ezt tökéletesen sikerült megragadni a karakterben. Tudja, mik a prioritások, nem törik meg, nem hódol be, hiába fenyegetik őt passzív-agresszív stílusban a hatalom képviselői. Tisztában van vele, hogy bár férje már „nincs itt”, ő még „itt van” egy komoly feladattal: fel kell nevelnie gyermekeit tisztességgel, tisztességre. Bátran kiáll a sajtó fényképezőgépei elé, még büszkén mosolyog is.

Izgalmas az a jelenet, amelyben ez a fotózás megtörténik. Híressé vált a fénykép a csonkán maradt családról, amelyet a film nemcsak reprodukál, hanem meg is idéz a cselekmény végén. Kulcsfontosságú abban a tekintetben, hogy bemutatja a diktatúra ellen folytatott harc egyik legjobb módját, vagyis hogy az egyén egyenes gerinccel és emberi méltóságát megőrizve kiáll az igazsága mellett az elnyomással szemben. A sajtó képviselői azt akarják a hatás érdekében, hogy Eunicék vágjanak szomorú arckifejezést, elvégre azért pózolnak a lapnak, hogy lássa a világ, itt van egy feleség és a gyerekei, akiknek édesapját eltüntette, talán ki is végezte a rendszer. Ám a nő nem áll kötélnek, mert ha a diktatúra csak a legkisebb jelét is érzékeli annak, hogy megtörte az egyént, máris győzött, mint azt Fábri Zoltán klasszikusa, Az ötödik pecsét végén is láthatjuk (igaz, ott Őze Lajos hőse azért vállalja, hogy erkölcsi értelemben megsemmisítsék, hogy megmenthesse a gyerekeket, akiket a lakásán bújtat). Ez a kép, illetve jelenet a filmcím lényegének sűrített változata, sőt, nemcsak „én”, hanem „mi is itt vagyunk”. „Itt vagyunk”, tehát a zsarnokság nem tudott eltüntetni minket, szálkák vagyunk a zsarnokok szemében, mivel büszkén kiállunk a nyilvánosság elé, és puszta jelenlétünkkel hirdetjük az elnyomó rendszer igazságtalanságát, az ellenállás erkölcsi felsőbbrendűségét. A fotó szomorú arcok nélkül is magáért beszél: itt van ez a kedves asszony és kedves gyermekei, de hol van az apa?

Az Én még itt vagyok bár sikerfilm lett, ám megosztotta a brazilokat, a bojkottot hirdető szélsőjobboldal szerint elferdíti a tényeket az eltűnésekkel és kivégzésekkel kapcsolatban. A filmre érkező heves reakciók is bizonyítják, hogy a katonai diktatúra még mindig „forró” kollektív emlék, amely nem is olyan régen kísértett Jair Bolsonaro sokat kritizált rezsimje formájában. Azért is van szükség ehhez hasonló filmekre, amelyek kényes, de fontos témákat taglalnak, hogy szembesítsék a társadalmat a múlttal, és elindítsák a vitát, ami a traumák feldolgozásához vezethet, valamint segíthet abban, hogy az adott közösség elkerülje a jövőben a hasonló zsarnokságot. Kár, hogy az Én még itt vagyok nem kiált a mindenkori elnyomás ellen, mint A szent füge magja, csak elsiratja és ünnepli az áldozatokat. Ebből a szempontból Rasoulof műve inkább megérdemelte volna az Oscart.