Elidőzöm egy vászon előtt. Vászon előtt, ami mégsem festmény. Toile de Jouy, a hagyományos francia textilipar terméke, jellemzően kék (vagy vörös) mintával nyomott pamut, idilli, bukolikus jelenetekkel. Táncoló párocskák, falatozó társaság, a földön játszó gyerekek, ház a fák között, megpihenő vadászok. Ismerős. Otthonos. Szinte plafontól a padlóig ér, tapéta lehetne egy szalonban. Egy európai szalonban. Ám az előtérben, kiemelve a síkból, mintegy nagyítóként, hímzőrámák foglalják keretbe újra az egyes jeleneteket. És itt történik valami meghökkentő: ez nem csupán ismétlés, hiszen a jelenetek színes hímzésekkel egészülnek ki, és a megszokott narratíváink nem várt fordulatot vesznek: a táncolókhoz két férfi csatlakozik, a vadász puskát kap a kezébe, társa, aki az előbb még csak lehajolt valamiért, már egy lelőtt tigrist cipel új cimborájával. A földön játszó gyerekek mögé egy nő guggol oda féltőn. A perzsa miniatúrákat idéző alakok vajon kiegészítik vagy újraírják a történeteinket? Hiányt találnak, amit kitölthetnek? Színeikkel kitűnnek, mégis mintha minden most kerülne a helyére, most válna teljessé. A monokróm vásznat életre keltik a színes figurák. A megszokott, ismerős, de kimerített, díszítő funkcióra redukálódott nyomatok újra termőre fordulnak általuk.

Az emberi természet sajátossága, hogy mindig az ismerőst keresi, azon keresztül tud kapcsolódni az ismeretlenhez, idegenhez, másik kultúrához. Niloufar Basiri is saját perzsa kultúrájában gyökerező lehetőségekre ismer rá az európai hagyományokba ágyazódott kulturális örökségekben: a jouy-i textilben, a francia zománcművészetben vagy a jellegzetes, eredetileg fekete, kürtő alakú kalapokban, melyeket installációjában az iráni népviselet élénk színeivel transzformál a kultúrák közötti átjárás, átjárhatóság (passage) szimbólumává. Ugyanez a folyamat természetesen fordítva is lejátszódik: befogadóként én is a számomra ismerősön keresztül találom meg az utat, a kapcsolódást a perzsa kulturális nyomokhoz, melyek a miniatúrákat és a keleti ornamentikát idéző jellegzetes színekben és formákban, vagy az éppen el is hangzó perzsa népdalokban, szó- és mondattöredékekben érhetők tetten.

Basiri otthonosságot teremt tehát a műveiben, amely mindannyiunk számára, éppen különböző gyökereinkből fakadóan elérhetővé és belakhatóvá válik, a bennük rejlő kulturális kapaszkodók révén. Közös, átjárható, imaginárius teret hoz létre, melynek belső térképei, belső tájai jelen kiállításon is láthatók. Ezek a hímzések, textilművek szabadon követik és láthatóvá teszik az emlékezés, az önmeghatározás, képzelet és teremtés folyamatait.

Elidőzöm tehát, mert e kiállítás minden művére időt kell szánni. Ezek az alkotások szó szerint is közelebb vonnak minket magukhoz, és aprólékos vizsgálódásra késztetnek. Legyen szó a finom kézi hímzésekről, a két dimenzióból kilépő, taktilis térképekről, az óriásira növelt, részletgazdag, apránként felépített nyakékről vagy a tűfilccel készített, az építészszoftverek digitális képi megjelenítését idéző, geometrikus mintákkal sűrűn kitöltött tájképekről, Basiri meditatív figyelemmel nyúl minden anyaghoz, amely által az alkotás lassú, gondos folyamata is alapvetően meghatározóvá válik. Mi pedig elveszünk a részletekben, hogy aztán újra otthonra találhassunk bennük.