A tervezőgrafika és a képzőművészet viszonya mindig dinamikusan alakult, hiszen mindkét terület a vizuális kifejezés eszközeivel operál. Míg a modern képzőművészet hagyományosan az egyéni önkifejezés terepe, addig a tervezőgrafika gyakran megrendelésre készül, alkalmazott művészetként működik. Ugyanakkor az utóbbi évtizedekben egyre inkább összemosódnak a határok, különösen olyan műfajokban, mint az illusztráció, a plakátművészet vagy a lemezborító-tervezés. Mindhárom esetben megfigyelhető, hogy az alkotások eredeti funkciójukon túlmutatva ma már galériákban és kiállításokon helyet kapó önálló műalkotásokként is értékelhetők.

A digitális technológiák terjedésével a képzőművészek is egyre gyakrabban használnak grafikai eszközöket, miközben a tervezőgrafikusok kísérleteznek a művészeti megoldásokkal. Ez a folyamatos párbeszéd teszi izgalmassá a két terület viszonyát, és hoz létre olyan műveket, amelyek egyszerre hordozzák a művészeti kifejezés és a funkcionális vizuális kommunikáció elemeit.

Egy kiállítás sosem csupán az elkészült művek puszta bemutatása – hanem egy folyamat állomása, egy fejlődési ív pillanatképe. Ma négy fiatal hölgy (diákalkotó) belső világába nyerhetünk betekintést, akik láthatóan a képző- és iparművészet határterületein mozognak, keresve a saját hangjukat és helyüket ebben a folyamatosan változó vizuális közegben.

A művészeti képzés alapvetően két pilléren nyugszik: a szakmai tudás elsajátításán és a személyiség fejlődésén, fejlesztésén. Egyik a másik nélkül nem sokat ér. A biztos technikai alapok nélkül az alkotás eszköztelenné válik, viszont ha valaki nem képes egyedivé formálni a tanultakat, nem képes saját nézőpontján, tapasztalatain átszűrni a világot, akkor hiába minden mesterségbeli tudás.

A tervezőgrafika különösen ilyen érzékeny terület, hiszen iparművészeti műfajként a megrendelői igények kiszolgálása a feladata, ugyanakkor az alkotónak mindig jelen kell lennie a munkáiban.

Az itt kiállító négy fiatal ezt a kettősséget kiválóan érti és kezeli. Mindannyian más-más utat járnak be, más-más vizuális nyelvet használnak, de közös bennük a törekvés arra, hogy a tervezőgrafikát saját művészi kifejezésük eszközévé tegyék.

Bozsits Boglárka

Ha szín lenne: fehér, napsárga és áttetsző kékes árnyalatokkal rendelkezne, néha-néha vörösbe hajló tónusokkal (vigyázat, olyankor éget). Munkáiban a precizitás, letisztult kompozíciók – és igen, le lehet írni –, a szimbólumok mélyebb értelmezése jelenik meg. Perfekcionizmusa nem korlátozza, hanem finoman irányítja a gondolkodását, minden apró részletnek jelentőséget adva. Remek íráskészséggel rendelkezik, OKTV feladatához írt rövid novellája gyönyörű képekben megfogalmazott vizuális költemény.

Bozsits Boglárka

Csizmadia Laura

Ha szín lenne: világoskék, sejtelmes bíbor, vörös és néha vibráló smaragdzöld lenne. Rendkívül érzékeny, álmodozó, de nem álmos típus. Dinamikus, energikus munkái sokszor a kreativitás és az érzelem egyensúlyát keresik. Tervezőként vagány és bátor megoldásokat választ, vizualitásában is gazdag eszköztárral. Remek festői érzék és rajzi készség jellemzi. Néha szinte pillanatok alatt képes egy új ötletet formába önteni.

Csizmadia Laura

Laky Lilla

Ha szín lenne: zöld, szelíd vörös és gazdag aranyokker árnyalatú lenne. Kiegyensúlyozott gondolkodás, egyenletes teljesítmény jellemzi. Illusztrátorként és tervezőgrafikusként is rendkívül érzékenyen nyúl a felületekhez, innovatívan kombinálva a különböző technikákat. Plakátjai játékosak és harmonikusak, de mindig tartalmaznak olyan réteget, amely mélyebb gondolkodásra ösztönöz.

Laky Lilla

Hengl Mirella

Ha szín lenne: narancsos, meleg színekben, lágy angolvörösbe hajló tónusokban létezne. Odafigyelő, érzelmes ember, akinek munkáiban a részletek és a finomság különösen fontos szerepet kap. A bizonytalanságokat nem akadálynak, hanem kihívásnak tekinti, és ez a rugalmasság az alkotói folyamatainak is lényeges eleme. Nagyon jó rajzkészséggel és festői tehetséggel rendelkezik.

Hengl Mirella

Összességében elmondhatjuk, hogy mára a digitalizáció térhódítása alapjaiban változtatta meg a művészi munka lehetőségeit és korlátait. Az itt bemutatott alkotások azt is megmutatják, hogy a diákjaink (akik már-már fiatal művészek), hogyan reflektálnak erre. Hol húzódnak ma a képzőművészet és az iparművészet határai? Hogyan maradhat önazonos az alkotó az ipari megrendeléseket teljesítő közegben?

Órákon, beszélgetés közben sokszor találkozom azzal a kettősséggel, hogy egy-egy felmerülő kérdés, probléma esetén ugyan művészként egyetértek a véleményükkel, tanárként azonban ezt nem tehetem. Ennek ellenére, azt hiszem, éppen ez a közös gondolkodás az, ami előrevisz. Egy művész nem létezhet elszigetelten. Párbeszédben formálódik – és ez a kiállítás is dialógus eredménye.

Kívánom, hogy minden érdeklődő találjon magának a kiállított munkákban olyan elemeket, vizuális megoldásokat, amelyek inspirálják, elgondolkodtatják. Kérem, ne csupán nézzék, hanem figyeljék és olvassák is ezeket a műveket, hiszen mindegyik mögött ott áll egy fiatal alkotó, aki a saját világát, gondolatait tárja elénk.

(Bélyegkép: Csizmadia Laura)