A jókora kötet válogatás Tábor Béla különféle formában fennmaradt szövegeiből. Vannak köztük talán a nyilvánosságnak szánt nagy, írógéppel rögzített könyvrészletek; saját szellemi köre számára írott vitairatok, előadások, kézírásos vázlatok, s magnetofonra diktált eszmefuttatásainak lejegyzései; végül pedig fél évszázad gyorsírással készült, különféle módon strukturált magánjegyzetei. Az összeállító és a gyorsírást interpretáló, hangszalagokat lejegyző Surányi László hatalmas munkát végzett, és a végeredmény lenyűgöző.[1]

az egyik legnagyobb 20. századi magyar gondolkodó

Tábor Béla számára a jövő csupán a jelen és a múlt feszültségében létezik (136) – és mint minden állítása, ez is érvényes saját magára nézve is. A róla fellelhető legtöbb értékelés[2] leírja, hogy Marxon, Freudon, keleti filozófiákon át jutott el következetes biblicizmusához. S bár önmagát nem nevezte filozófusnak, de egész szellemi fejlődése a német idealista filozófia messzire vezető kritikája mentén zajlott. Fő fogalmai közül többet is – szellem, egész, szabadság – Kantnál és főként Hegelnél kiérlelt értelmükben vesz alapul. De szó sincs róla, hogy egyszerűen egy hegeliánust kellene látnunk benne: Kierkegaard ironikus finomsága, Nietzsche energiája, Dosztojevszkij emberismerete, Plótinosz mélysége és Eckhart Mester misztikája legalább ekkora súlyú vezető volt Tábor Béla központi gondolatának, személyiség és egyéniség dialektikájának megteremtésében. Arról az egyetlen, mindannyiunkban azonos, de a különböző egyéniségekben máshogy és máshogy megjelenő személyiségről beszél, ami a krisztusi ősforradalomban válik nyilvánvalóvá a mítosz rejtettségét feltörve – amint maga a Logosz, a teljességből eredő kérdések fényforrása ölt testet. S e forradalomban az értelem nem éri be kevesebbel, mint a teljességre való törekvéssel, azaz a szabad akarattal (202–207). A jelen idő használata itt nem tévedés: Tábor Bélát nem az izgatja, hogy hogyan jött létre „egykor” a valóság, hanem hogy hogyan teremtődik meg minden pillanatban. A krisztusi forradalom jelen idejét keresi.[3]

Szabadság- és szellemközpontúsága Bergyajevvel, transzcendáló pszichológiai fókusza Jaspersszel köti össze; ám legfontosabb szellemi köre az „én-te-szó” viszonyt képviselő dialogikus filozófusok, Ebner, Rosenzweig, Buber világa, még ha nem is kerülhetett velük személyes kapcsolatba.

Tábor Bélát nem pusztán kivételes tisztasága és átütő pontossága teszi naggyá: egyedülálló gondolkodási struktúrája is figyelemre méltó. Surányi László egy előadásában Tábor Bélát „nyelvi gondolkodóként” jellemezte, akinél a szavak „állandó ingamozgást” végeznek. És valóban: alapfogalmai egymáshoz való viszonyaikban rugalmasan léteznek, s a valóság különféle metszetei szerint mindegyik vizsgálatában más-más arcukat mutatják; koherenciájuk és koncentráltságuk éppen ez által teremtődik meg. Tábor Béla gyakran gondolkozik ellentétpárokban, melyek mindegyike ősrealitás, és feszültségük nem feloldható: épp maga a feszültség tartja fenn őket. Logosz, daimón, személyiség, szellem, szabadság – fogalmainak tartalma természetesen ugyanúgy egyedi, mint minden nagy gondolkodónál, mint minden hagyományban. Az előbb mondottak értelmében bele kell helyezkedni világába, s engedni, hogy a körkörösen mozgó megismerésben kirajzolódjanak az egymáshoz dialektikusan kötődő dinamikus jelentések. Számára nem a nyugalom, hanem a végtelen sebességű mozgás a kiindulópont (105).

Tábor Béla novellistának indult, s bár az irodalmi alkotótevékenységet hamar teoretikus munkálkodásra cserélte, de gondolkozásának lényege, a szavakhoz való kivételesen intenzív viszonya alapján legbelül szemlátomást ízig-vérig költő. A fogalmak játéka és matematikája az eredetiségnek azt a levegőjét árasztja nála, amit csak a legkorábbi görög filozófusoknál találunk – nyilván nem véletlen, hogy a szókratikusan kérdező Tábor Béla a preszókratikusokról tartott kiterjedt szemináriumot. De hiszen a múlt következetes komolyan vétele nem is vezethet máshová, mint a kutató értelem számunkra elérhető legkorábbi, legintenzívebb forráspontjaiba.

eddigi legjobb könyve

Nem mintha A zsidóság két útja vagy a Személyiség és logosz „rosszabb” lenne – ugyan, hogyan is utalhatnék erre. Sőt, az új könyvről szólva is úgy gondolom, hogy a Tábor Bélával való ismerkedést érdemes A zsidóság két útjával kezdeni, s a jelen kötet után pedig nekiállni a Személyiség és logosz nehezebben érthető szövegeinek.  A mostani kötet már csak mérete miatt is a legmélyebb merítés az életműből – metszi is annak valamennyi eddig ismert gondolati vonalát. Ám különösen fontos a recepció szempontjából, hogy a kötetben lévő, Tábor Béla által talán végleges formába öntött két nagy szövegtömb – az „Őstörténet” egy része (13–61) és a „Logosz és történelem” (129–238) – milyen gazdagon és részletesen kifejtett: ezek alapján válnak valamennyire érthetővé a vázlatok és töredékek; a könyvet talán ezek valamelyikénél érdemes először kinyitni.

Tábor Béla vallásos gondolkodó: saját zsidóságát léte alaprealitásának tekinti, és személyessége a zsidóság alaprealitását célozza meg és mélyíti el. Ám ez a legkevésbé sem jelenti azt, hogy csak a zsidósághoz szólna. A zsidóság két útja keresztények vagy nem vallásosak számára éppúgy alapvető olvasmány, még ha az a bátorság, ahogyan Tábor Béla az áldozatot az érdek fölé helyezi, zsidók és keresztények számára egyaránt kihívást is jelenthet.

A mítoszomlástól a személyiségig összeállítását nem lehet eléggé dicsérni; olvashatóságát az is segíti, hogy a lapszélig kifutóra vett szürke gyorsírásfotók kívülről is jól láthatóan tagolják a jó méretű, szép betűkkel, barátságos papírra nyomott könyvet. A szerkesztésnek azonban vannak hiányosságai: az előszóból ugyan megtudjuk, hogy a kötet egyes szövegei megjelentek már különféle folyóiratokban, ám egyetlen erre vonatkozó bibliográfiai adatot sem találunk – ami azért is veszteség, mert a korábbi, kisebb terjedelmű részpublikálások jegyzetei és előszavai értékes adatokat és értelmező megjegyzéseket tartalmaznak; az érdeklődőnek külön nyomoznia kell utánuk. Kár, hogy nincsenek dátumok az utólag kompilált írások egyes szövegrészeihez, csupán néhánynak a datálása derül ki innen-onnan: pedig Tábor Béla munkássága több mint fél évszázadot ível át, mely nagy világ-változásokkal volt terhes. Azt sem tudjuk meg, hogy a válogatás melyik részlete milyen formában maradt fenn, mi volt gépirat, mi gyorsírásos jegyzet – ami azért is érdekes lenne, mert a gyorsírások rövidítései hordozhatnak olvasási bizonytalanságokat. Az előszó utal arra, hogy a címek egy része későbbi hozzáadás: de hogy melyik eredeti, melyiket adta az összeállító vagy a szerkesztők egyike, azt nem tudni. Az írások belső koherenciáját illetően a folyóiratokban korábban azonos címen megjelent, némileg eltérő szövegekkel való egybevetés is kérdéseket ébreszt.

Tábor Béla ezzel talán végre megérkezik Magyarországra

A munkaszolgálatos és koncentrációs táborban töltött időszak kivételével Tábor Béla Magyarországon tartózkodott; magyarul írt, írásait is itt őrzik – ám jelentőségéhez méltó szellemi jelenléte, valódi megérkezése még várat magára. Fiatal éveinek intenzív közösségi élete a második világháború után egyre összébb húzódott, s a legfőbb dialógustárs, Szabó Lajos ’56-os emigrálása is súlyos veszteség volt számára. Gyakran olvasunk nála a rejtésről és a rejtőzőről – különös rejtély, hogy miért rejtőzött el egyre inkább ő maga is. Miért egy kevéssé használt gyorsírástípussal jegyezte le gondolatait (amelyről csak annyi tudható, hogy nem a „Radnai-féle” rendszer)? Miért nem látunk több, ő maga által készre írt, publikálásra szánt munkát? Jelenleg nem nyilvános, hogy mennyi kézirat, gépelt szöveg, gyorsírásos jegyzet maradt utána, mit rejt még életművének publikálatlan része, vannak-e benne új gondolati körök. Nem publikusak hangfelvételei – pedig nagyon érdekes lenne hallani beszédhangját: a személyes jelenlét újabb köre nyílhatna meg általa. Várjuk az opus magnum, az „Őstörténet” – melynek címe tizennyolcszor szerepel Tábor Ádámnak a Személyiség és logoszhoz írott alig négyoldalas előszavában – további részeinek megjelenését: de megvannak-e egyáltalán?

Tábor Béla tanulmányozása természetesen nem lehetséges környezetének tanulmányozása nélkül. És itt elsősorban legfontosabb szellemi harcostársa, Szabó Lajos kerül képbe. Az ő szinte teljes írásos hagyatéka már negyedszázada a könyvtárak polcain áll,[4] tanulmányozása több fiatal érdeklődését keltette fel. A „csütörtöki beszélgetéseken” Hamvas Béla és felesége, Kemény Katalin is részt vett, és említhetném az Európai Iskola több művészét, akik számára Tábor Béla nagy jelentőséggel bírt. Ám úgy látom, a szellemi hagyatékához való közelítésben többet segítenek Tábor Ádám, Tábor Béla fiának versei: az ő nyelvhez való viszonya alapján sokat megérthetünk apja gondolkodásmódjából. A legfontosabb tanítvány, Surányi László neve ugyan ebben a recenzióban még csak Tábor Béla áldozatos közreadójaként hangzott el, de önálló gondolkodóként írott kitűnő könyvei, bár két olyan témáról szólnak – matematikáról és zenéről[5] –, melyekkel Tábor Béla nem foglalkozott, szintén segítik megértését.

A mítoszomlástól a személyiségig két könyvbemutatóján[6] jórészt csak a Tábor Bélát vagy tanítványait személyesen ismerők jelentek meg. Az első, az Írók Boltjában tartott alkalmon Surányi László hosszan szabadkozott a szövegek nyilvánosságra hozatala miatt, szembeállítva a nyilvánosság személytelenségében való szétszóródást az imaszerű, centrumba tartó személyességgel. Itt Kurtág György jut az ember eszébe, aki ódzkodik nyomdába küldeni műveit: „ha kiadják, játszani fogják – és ha játszani fogják, rosszul fogják játszani”. Tábor Béla bármennyire is a múlt valódi súlyáról beszél – jelenlét-központúsága és a belőle fakadó közösséghez-kötöttsége és törékenysége akkor is összeköti őt az új-avantgárd vele teljesen egyidejű művészi világával. Ma, amikor az új-avantgárd iránt növekszik az érdeklődés, reméljük, Tábor Béla is egyre többekhez jut el. Természetesen „interpretálni fogják, és ha interpretálni fogják, rosszul fogják interpretálni” – de akkor is csak a nyilvánosságra hozatal révén szólíthat meg másokat, válhat jelenlévő-jövőformáló múlttá.