Kedves Egybegyűltek!

A kiállítás elején rögtön stílusosan a „kezdet”-ről szóló idézet olvasható. Ami, mármint a kezdet, igen kérdéses dolog. A filozófiatörténetben például Heidegger szerint igen korán, már kezdetben elszúrtunk valamit, a preszókratikusok óta csak a létezőkről van szó, a létről mint olyanról nincs. Továbbá a nyugati gondolkodás talajtalanná válása akkor kezdődött, amikor a rómaiak átvették a görög szavakat, mégpedig úgy, hogy lefordították a görög szavakat azok eredeti, görög tapasztalata nélkül. Heidegger egy másik kezdetet javasol, a saját maga által tört úton. Nem teljesen önkényes az, hogy efféle bölcseleti konnotációkkal állok elő, mert a kiállítás, amely nem vitathatóan a vizuális művészet eszközeivel él, jól érzékelhetően gondolkodásra hív fel, és maga is idéz, felhasznál bölcseleti szövegekből vett idézeteket, melyek Nacsinák Gergely ortodox pap, írótól származnak.

„Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég, ezt mondja az Úr” – mondja nekünk János a Jelenések könyve közismert helyén. A mi kultúránkban úgy is nevezhetjük ezt, hogy A Könyv mondja ezt nekünk. Nehéz lenne túlértékelni ennek a bizonyos könyvnek vagy általában a könyvek szerepét az európai kultúrában az utóbbi pár ezer évben. A kiállítás egyik alaptételeként mindenképpen ezt szűrhetjük le. És hogy az alkotó valami életre-halálra menő, a szó eredeti értelmében vett egzisztenciális viszonyban áll a könyvvel. Czakó Zsolt itt tíz olyan, általa tervezett könyvet mutat meg nekünk, amelyek többjét egész biztosan nem ismeri a szélesebb közönség, például azon egyszerű oknál fogva, mert kereskedelmi forgalomban nem kaphatók. Világos, hogy ez az ő szenvedélye. Manía, ahogy Platón mondja a különböző megszállottakról, a költőkről, papokról, effélékről. Könyvet csinált Zelk Zoltán eredeti verskézirata alapján a különleges történetű, nagy gyászverséből, a Sirályból vagy például Pálinkás György most már mindörökké pécsi költő verseire, szövegeire.

Láthatunk itt olyan vizuális anyagot is, amelyek a MÜPA Literárium sorozatához készültek, nem illusztrációképpen, hanem képi hozzászólásként vagy kérdésként az adott irodalmi életműhöz. A Weöres Sándor, Esterházy Péter vagy Kertész Imre estjeihez készült munkákról van szó. (Zárójelben azért hadd jegyezzem meg, hogy én a magam részéről semmiképpen nem értékelném le a huszadik századi magyar könyvillusztráció olyan teljesítményeit, alkalmazott művészet vagy sem, ez befogadóként és főleg gyerekkori befogadóként teljesen hidegen hagy/hagyott, mint például Würtz Ádámé, Reich Károlyé, Hincz Gyuláé vagy akár a pécsi Martyn Ferencé.) Különösen megkapó a Weöres költészetére reflektáló Vocabula cadunt című installáció a terem köztes fal előtti részében, amely ugyan azt jelenti, hogy a szavak elavulnak, mégis inkább kérdésként vagy egy probléma felvetéseként értem a címét. Weöres esetében ezt nem lenne nagy bátorság cáfolni, annyira triviális. A raszteresen kivágott, felfüggesztett lemezre vetített képen túl a lemez kivágatain át egy újabb kép keletkezik a falon. A természeti forma, a faág és az elvont forma éppoly evidens módon áll egymással szimbiózisban, mint ahogy Weöres költészete helyezi egymás mellé a „fű, fa, füst” szavakat az „örök jelen”, az időtlenség vagy a végtelen fogalmával.

Hátrébb, a nagy méretben látható filmen azt látjuk, hogy vélhetőleg maga az alkotó komótosan lapozgat egy könyvben, amelyben sok üres oldal található. Néhány üres oldalt követően egy-egy képnél megáll a könyvben, melyeken például egy fa, egy szakadt borítójú könyvrégiség, téglafal macskafarokkal, egy madársziluett vagy egy nyitott könyv a nyitott könyvben látható. De legalább olyan fontosnak tűnik maga a komótos lapozgatás, ami játékba hozhatja az elidőzés fogalmát. A tudatosan lelassított életet, a világ kontemplatív szemléletét, ami mellett olyan szépen és rokonszenvesen érvel Ilma Rakusa Lassabban! című könyvében.

Ha már szóba hoztam az elején, érdemes tisztázni, hogy ez a szelíd esszencializmus nem látszik osztani Heidegger technikai civilizációra irányuló kritikáját, vagy legalábbis nem egészében. Amit mi sem egyszerűbb bizonyítani, mint hogy rámutatunk az itt a kiállítás terében látható vetített jelekből, képekből megformált művekre, illetve filmre. A használat dönti el tehát: ha olyan jelentésteli látvány, kép alkotható általa, mint amit itt látunk, akkor jó, ha a létfeledettséget fokozza, akkor nem kívánatos. Vagy gondoljunk és nézzünk az itt látható állóképekre, melyek nem a klasszikus, a keret kivágatában megmutatott múzeumi műtárgyak, hanem például könyvek digitális képei, amelyek az egymáshoz préselődő lapok anyagszerűségét transzformálják át egymással párhuzamos függőleges jelekké – vonalakká absztrahálva tehát a könyv két borítófedele közti lapok csekély, de mégis létező materialitását (amelyek, hogy tovább folytassuk a látvány értelmezését, maguk elvont jelek sokaságával, a betűkkel nem materiális, hanem szellemi, virtuális világokat hordoznak).

A csaknem teljes egészében fekete-fehér kiállítás erősen meditatív karakterű, ez azonban nem szabad, hogy komolykodásra csábítson bennünket. Bátran gondolkodjunk, elvetve a bevett sémákat. Erre serkent a falakra írt egyik idézet is: vállaljuk a gondolkodás kockázatát. Hiszen van annak az egyénre nézve is kockázata, hogy csak Nietzsche személyes sorsára utaljak, aki megőrült, társadalmi méretekben a gondolkodás pedig különösen veszélyes tud lenni – minden autoriter hatalomra. Az Álló/Mozgó című kiállítás szövegeiben és képeiben is tematizálja, hogy önálló gondolkodást vár el nézőjétől.

Hogy a kiállítás címére rímelve én is ellentétező fogalompárban szóljak, Czakó vizuális esszéje egyszerre kelti a sűrűség és a tágasság érzetét. És amikor az utóbbi fogalom kapcsán ideidézem Mészöly Miklós A tágasság iskolája című tanulmánykötetét annak komolyan és bátran gondolkodó, nagy tétekkel bíró dilemmákkal küzdő szerzőjével, akkor szinte biztos vagyok abban, hogy tetszene neki, amit itt lát, és hosszas, elmélyült beszélgetésre inspirálná. Ám a rendkívül koncentrált, sűrű kiállítási anyagból, amely töprengésre készteti nézőjét, a humor sem hiányzik. Ha az egyik hosszanti falon elhelyezett bő 50 négyzetméteres felületet pásztázza tekintetünk, a kis „semmi” feliratok mezejéből egyszer csak kirajzolódik a „minden” fogalma. A nagy semmi/minden fal grandiózus filozofikus geg?, állítás?, kérdés?, fricska? Hál’ istennek nem kell döntenünk.

Végül pedig egy találós kérdéssel zárom mondandómat. Az én mesterségem címere is a könyv valamiképpen. Nem véletlenül citáltam ide tehát írókat, költőket, és akkor befejezésképpen még eggyel szaporítom ezt a sort. Az egyik nagyszerű írónk az internetes közösségi oldalán rejtvényekkel szokta ismerőseit gondolkodásra invitálni. Aki az első helyes megfejtést adja, Melba-kockát nyer Garaczi Lászlótól, mert róla van szó, jutalomképpen. Mostani rejtvényünk pedig ez: melyik mű alkotja Pelényi Margit építész irodájának logóját. Kérdés továbbá, amit maga a mű és alkotója is feltesz ezzel kapcsolatban, hogy autonóm művészeti tárgyról vagy ún. alkalmazott művészetről van-e szó. A megfejtéseket a Jelenkor szerkesztőségébe várom, egy Melba-szelet a tét, amely egyfajta időkapszula, mondhatnánk úgy is, hogy az államszocialista idők prousti madeleine süteménye. Bennfentesek természetesen kerüljenek, az autonóm versus alkalmazott kérdésében esszében kifejtett válaszokat is elfogadok.

Kedves Közönség, a kiállítást ezennel megnyitom.

(Fotó: Tóth László)