1945-ről már nyolcvan évvel ezelőtt is úgy beszéltek az emberek, mint „nulladik évről”, és ez nem is volt túlzás, bár sokan naiv reményekkel használták ezt a kifejezést abban bízva, hogy az atombomba elképesztő pusztítása és a holokauszt borzalma után valami jobb következik. A 20. század második fele és a 21. század is rácáfolt erre, elég csak arra gondolni, mi folyik immár harmadik esztendeje a szomszédos országban. A nulladik év ezek tükrében inkább úgy értelmezhető, hogy az emberiség lenullázta magát, mint azt Roberto Rossellini nagy hatású klasszikusa, a Németország nulla évben is bemutatta a Berlin romjai között reménytelenül bolyongó kamaszfiú drámáján keresztül, de Radványi Géza hasonló örökzöldjét, a Valahol Európábant is említhetjük. Hogy mennyire nem egy jobb újvilág épült az óvilág törmelékeire, arról az ötvenes évekre Közép- és Kelet-Európában kialakult szovjet típusú diktatúrák, a berlini fal és a vasfüggöny tanúskodnak. A vasfüggöny innenső oldaláról Nyugat-Európánál is idillibb helynek, a szabadság földjének tűnt az USA, amelynek területét nem érintette a világégés. Persze tömegpusztító fegyverek gyártásában, az emberek származása (a háború alatt az Amerikában élő japánok) és politikai nézetei (a hidegháborús korszak antikommunista tisztogatásai) miatti üldözésében az Egyesült Államok is „jeleskedett”. Meg kell tapasztalni az – európaihoz képest más jellegű – amerikai nyomort, hogy felébredjünk az „amerikai álomból”. Erről szól a színész-rendező, Brady Corbet tíz Oscar-díjra jelölt történelmi filmeposza, A brutalista is, amely sokféle fajsúlyos témát ötvöz a három és félórás történetben, több-kevesebb sikerrel.

A brutalista szinte magyar film, de legalábbis joggal tekinthető magyar és amerikai koprodukciónak. Részben magyar pénzből Magyarországon forgatták, magyar színészek is játszanak benne kisebb mellékszerepekben (például Mészöly Anna, Orbán Levente, Szőke Abigél, Sztarenki Dóra), és magyar szakemberek dolgoztak rajta (például Jancsó Dávid vágó, Jóvári Csenge art director). Sőt, a szereplőválasztás is nagyon szerencsésen alakult, hiszen a főhős eljátszására az Oscar-díjas Adrien Brodyt (A zongorista) kérték fel, akinek édesanyja Plachy Szilvia fotográfus, az ő családja az 1956-os forradalom leverését követően disszidált az USA-ba. Így tehát Brody több szempontból is kötődik érzelmileg a film témájához és építészhőséhez, Tóth Lászlóhoz.

A sztár nem állt hadilábon a magyar nyelvvel sem, de ezzel kapcsolatban kisebb botrány is kerekedett a közelmúltban, mert a magyar szövegekhez a stáb a mesterséges intelligencia segítségét vette igénybe, hiszen Felicity Jones, a Tóth László feleségét, Erzsébetet játszó színésznő még annyira sem beszél magyarul, mint Brody. Márpedig az MI alkalmazása manapság érzékeny téma, 2023-ban a színészek többek között emiatt sztrájkoltak. Corbet azóta tisztázta, hogy csak az utómunka során, némi korrekció érdekében vették igénybe a mesterséges intelligenciát, hogy hitelesebb legyen az amerikai színészek nem kevés magyar nyelvű dialógusa. Egyfelől szívmelengető élmény egy nagy hollywoodi produkcióban hosszabb magyar szövegeket hallani (habár a „nagy” itt semmiképp sem a költségvetésre vonatkozik, mivel amerikai mércével a 9,6 millió dolláros büdzsé aprópénznek számít). Másfelől viszont érződik a korrigálás, mivel meglehetősen gépiesek az összefüggő monológok és az összetettebb párbeszédek, ezek egyértelműen kizökkentenek. Az is némileg zavaró, hogy a magyar karakterek egymás közt nagyrészt csak tőmondatokat, szavakat formálnak meg anyanyelvükön még az érkezésüket követő korai időszakban is, egyébként angolul kommunikálnak. Dicséretes, hogy Brody és társai begyakorolták az akcentusos angolt, tehát éles a kontraszt közöttük és a tősgyökeres amerikaiak között. De így sem érződik hitelesnek, hogy a házastársak saját otthonukban is angolul beszélnek, hiába próbálják ezt megindokolni az alkotók (a főhősök értelmiségiek, ismerték az angolt az emigrációjuk előtt, így akarnak gyakorolni, traumatikus számukra a magyar, stb.).

Mindez persze csak formaság, amely egy magyar nézőnek szúrhat szemet, egyébként a cselekmény és a kibontakozó dráma kellőképp magával ragadó ahhoz, hogy az egy-két kizökkentő magyar szöveg után visszarázódjunk a történetbe. A főhős, Tóth László megjárta a buchenwaldi koncentrációs tábort, amelyet családjából kevesen éltek túl, köztük van felesége, Erzsébet, a Magyar Nemzet egykori újságírója és László unokahúga, Zsófia. Ők elszakadnak egymástól a nulladik évben, László megy ki elsőként Amerikába, Pennsylvaniában próbál szerencsét unokatestvérénél, Attilánál. Építészként gyorsan talál munkát, Attilával egy iparmágnás, Harrison Van Buren luxusrezidenciájának könyvtárát kell felújítaniuk. A trauma által minden értelemben passzivált Lászlóban ekkor ébred fel újra a művész, a felszabadult kreatív energiákkal valami nagyon eredetit akar alkotni. Igen ám, de ez Harrisonból éktelen nagy dühöt vált ki, és nem fizeti ki a munkájukat. Évekkel később azonban szinte érthetetlen módon a mágnás, pontosabban annak megbízásából Harry nevű fia újra felkeresi az alkalmi megbízásokból heroinfüggőként élő Lászlót egy monumentális tervvel: egy közösségi kulturális központ megépítésének ötletével. Úgy néz ki, hogy az amerikai álom megvalósulhat, László talán még feleségével is újra összekötheti életét, azonban az építész lassan, de biztosan szembesül az amerikai idill fonákjával.

A brutalista játékidejével nyilvánvalóan vannak gondok, soknak érződik a három és fél óra még úgy is, hogy belátható: a társadalmi-kulturális közeg nem egyik napról a másikra indukálta a Lászlóban érlelődő gondolatot az amerikai álomról. Miként a Sátántangóban az eső és az egzisztenciális nyomor által szétrothasztott kisközösség létállapotát csak úgy lehet igazán átérezni, ha hosszabb időt töltünk el a szereplőkkel és a filmbeli kis telepen, úgy Martin Scorsese Megfojtott virágokjának (amelynek több közös vonása is van Corbet művével) és A brutalistának bőven időre van szüksége ahhoz, hogy kibontsa, hősei hogyan jutottak el szép lassan egyik világlátástól a másikig. A brutalistában is ténylegesen szembesülni kell ezzel a folyamattal, főleg egy olyan főhős esetében, akit egy felfoghatatlan trauma bénított meg érzelmileg és kreatív értelemben egyaránt. Ám a cselekmény kellemetlen lassúsággal indul be, az első egy óra történéseit akár fele ennyi időbe lehetett volna sűríteni. Egy történelmi drámának persze nem kell pörgősnek lennie, elvégre nem zsánerfilmről van szó, nem is állna jól neki a gyorsaság, szükség van a háromórás játékidőre. De az a plusz fél óra soknak bizonyul.

Egyébként ezt leszámítva Corbet műve egyáltalán nem vontatott, nem akadémista stílusban készült, formailag kifejezetten kreatív és méltó építészhőse invenciózusságához. Ha már Scorsesét és a Megfojtott virágokat emlegettük, érdemes ahhoz kötni A brutalista formanyelvét. Corbet is él zenés montázsszekvenciákkal, tehát a cselekményt sűrítő, az idő múlását érzékeltető, illetve egy nagyobb helyszínt gyors ütemben felvázoló képsorokkal. Az operatőri munka a higgadtabb jelenetekben már inkább Szabó István alkotásait (a Mephistót, de még inkább a témába vágó A napfény ízét) idézi, de Corbet és a kamera mögött álló Lol Crawley ezt az „akadémizmust” is feldobja néhány izgalmas gépmozgással és kompozícióval. Így például Crawley többször foglalja természetes keretbe Lászlót, legyen szó egy kapuról vagy egy épületbelső szűk folyosójáról, jelezve ezzel, hogy nem ura a sorsának és az amerikai álomépítésnek. A cselekmény végén a monumentális közösségi centrum központi csarnokában nagyszerű a fényhasználat. A kupolában egy hatalmas latin kereszt alakú nyíláson át vetül fény a centrális márványtömbre (a film címe egyébként egyrészt az 1950–1970-es években népszerű grandiózus építészeti stílusirányzatra utal, másrészt Harrisonra és zsarnokságára). Ám a kamera lassan megmutatja, hogy magán a kupolán valójában az alakzat egy fordított kereszt. A fordított keresztnek többféle konnotációja van. Egyrészt a katolikus hagyomány szerint Szent Péter apostolt a saját kérésére így feszítették meg, mert nem tartotta méltónak magát ahhoz, hogy úgy haljon meg, mint mestere, Jézus. Másrészt pedig bizonyos sátánista irányzatok használják, így a Gonosz jelképeként is értelmezhető. Ez a komplex szimbólum tehát interpretálható úgy, hogy a közösségi centrum valójában nem az, aminek látszik, hanem éppen az ellenkezője.

A brutalista legfontosabb szimbóluma egyértelműen a hatalmas közösségi centrum, amelynek építése az egész cselekményen átível. Eköré csoportosul minden, ez határozza meg a szereplők kapcsolatát is, és rendkívül jó döntés volt az alkotók részéről, hogy ezt helyezték nemcsak a fő helyszín, hanem a történet középpontjába. Ebben benne van a holokauszt és a háború túlélőinek minden reménye. A nulladik év a remény és az újjáépítés esztendeje volt, a romok eltakarítását valami új alkotásának és megteremtésének szándéka váltotta fel. Ez párhuzamba állítható az új országba érkező bevándorló élményével is, aki félelemmel, bizonytalansággal, ugyanakkor a jobb élet vágyával ismerkedik egy számára idegen kultúrával és társadalommal, amely őt is idegenként, gyanakvással kezeli. Az USA ebből a szempontból speciális ország, mivel egyfelől minden európai eleve bevándorlónak és idegennek számít az őslakosokhoz képest, másfelől a 19. és a 20. század fordulóján még azzal kecsegtetett, hogy nem számít, ki, honnan jött, hanem csak az, milyen keményen dolgozik és mit tud elérni önerőből. Az amerikai identitásra hatványozottan érvényes, hogy nem születéstől fogva adott, hanem szerzett. Ebben az értelemben László a monumentális közösségi centrumon keresztül nemcsak egy kulturális intézményt, hanem egy kulturális identitást is épít nem csupán Harrison és a helyiek, hanem saját maga számára is. Sajnos a cselekmény epilógusában A brutalista ezt didaktikusan közli is a nézővel, ahogy azt is, hogy a grandiózus épület traumafeldolgozást is jelentett Lászlónak.

A közösségi centrum tehát egyrészt az identitás, a háború utáni újjáépítés és a traumákkal való szembenézés szimbóluma, másrészt pedig az amerikai és tulajdonképpen a nulladik évet követő (kelet-)európai álomé is. Azért is szükséges ezt a történetet ilyen hosszan kifejteni, mert az ötvenes évek tengerentúli „boldog békeévei”, a jóléti társadalom utópiája lassan, fokozatosan vált kámforrá a hatvanas évekre, ahogy térségünkben is évek múlva, 1949 környékén állt be a sztálini fordulat természetesen több baljós előjelet (például az 1947-es kékcédulás választásokat) követően. Papíron az amerikai álom, a kommunizmus és a közösségi centrum is szép, nemes gondolat, amely azt sugallja, hogy az ember boldog lesz, a népé lesz a hatalom, beleértve a művészt is, aki kiélheti kreativitását az építés közben. Ám László fokozatosan szembesül azzal, hogy kutyából nem lesz szalonna, azaz Harrison, aki dühöngő őrültként hajtotta el őt pénz nélkül a könyvtár innovatív felújítását követően, nem változott meg az évek során.

Magyarországon is számos példa volt arra, hogy egykori nyilasok kerültek hatalomba, legyen szó akár a politikai rendőrségről, az ÁVO-ról. A zsarnok legfeljebb kifinomultabb módszerekkel folytatja önkényuralmát, és ahogy épül a közösségi centrum, az ideológia úgy kerül egyre nagyobb konfliktusba a valósággal, és László szembesül azzal, hogy művészetén keresztül traumáját kizsákmányolják, művét eltulajdonítják, őt pedig alacsonyabb rendű lényként kezelik. Frappáns módon ahogy épül az közösségi centrum, úgy dől romba az amerikai álom eszménye, úgy válik világossá, hogy ha ez a világ jó messze is van a haláltáboroktól, a gyűlölet és a diszkrimináció létezik, a hétköznapi fasizmus fogalma pedig nem is olyan nagy túlzás. Hiába utal arra Harrisonék családjában a Van Buren név, hogy generációkkal korábban az ő elődeik is bevándoroltak, valószínűleg holland emigránsok lehettek, a kedvesség álcája mögé bújva mégis gonosz kérdésekkel és ízetlen tréfákkal érzékeltetik, hogy lenézik a magyarokat és általában mindenkit, aki nem Amerikában született. Harrisonnak és a hozzá nagyon hasonló fiának a bevándorlók csak eszközök, akiknek kiszolgáltatott helyzetét kihasználva megvalósítják saját amerikai álmukat, hogy növeljék hatalmukat. Így A brutalista nem azt állítja, hogy az amerikai álom színtiszta hazugság, ez igenis létezik, de csak kevesek kiváltsága a kizsákmányolt emberek kárára, akiket ezzel hitegetnek és ösztönöznek munkára. Corbet műve bizonyára sokaknak eszébe juttatja a 2010-es évek menekültválságát és azt a fasisztoid menekültpolitikát, illetve népuszító retorikát, amelyet a kelet-közép-európai országok hatalmasságai folytattak.

A brutalista tehát univerzális és fájóan aktuális, hibái ellenére messzemenően megérdemli az Oscar-jelöléseket, akár a díjakat is, főleg, hogy nemcsak gondolatébresztő alkotás, hanem a színészi munka is kiváló. Brody a tőle megszokott módon magas színvonalú alakítást nyújt. Karakterén érződik, hogy bizonytalan európai (magyar) ember, akit megbénít a trauma, de ahogy egyre inkább dolgozik benne az igazságtalanságok hatására növekvő felháborodás, úgy robban ki újra és újra belőle az indulat. Zseniális, ahogy egy-egy drámai jelenetben László mintha visszavonulót fújna, mintha csak eloldalogna, ám higgadt hangon visszaszól, magához hívja ellenfelét, majd rázúdítja dühét. Hálás szerep, Brody pedig rendkívül jól tud váltani a különböző hangulatok és attitűdök között akár pillanatról pillanatra. Guy Pearce is remek Harrison szerepében, de Felicity Jones még inkább megérdemli a méltatást, mert egyszerűen elfelejtjük az ő szintén traumatizált, a holokauszt borzalmát testén viselő Erzsébetét látva, hogy Star Wars-univerzumot is megjárt hollywoodi színésznőről van szó. Külső megjelenését tekintve a magyar nézőnek a fiatal Esztergályos Cecília vagy – ha már Szabó Istvánt emlegettük – az Apa – Egy hit naplója koncentrációs tábort túlélő szereplőjét, Annit megformáló Sólyom Katalin juthat róla eszébe. Alakítása megindító, legalább olyan fontos szereplővé érleli a testileg-lelkileg megtört Erzsébetet, mint amilyen László és Harrison. A brutalistának és színészeinek csak szurkolni lehet, remélhetőleg legalább a főszereplők hazavihetnek egy-egy aranyszobrot.