Idén rendezték meg második alkalommal a GraphicPécs nemzetközi fesztivált, mely során a szervezők számos ország művészeit és szakembereit bevonva tartottak különböző programokat: az elmúlt bő két hónap során előadásokon, workshopokon, filmvetítéseken vehettek részt az érdeklődők. A fesztivál „főattrakciója” viszont – a Pécsi Galéria Magyar Underground kiállítása mellett – kétségkívül a Michel Bouvet és Fanny Laffitte kurátorok közreműködésével létrehozott zene- és grafikatörténeti tárlat. Az elsősorban zenei és politikai plakátokat, lemezborítókat és képregényeket felvonultató Rock, Pop, Underground című válogatás a Zsolnay Negyed m21 Galériájában tekinthető meg. A kiállítás elsődleges vállalása, hogy nagyvonalú történeti áttekintést nyújtson, de valójában sokkal furcsább kérdésre irányítja a figyelmet.

Múzeumba vagy galériába általában azért szoktunk menni, hogy képeket nézzünk – legyenek azok festmények, szobrok, fotók, grafikák stb. De mi történik akkor, ha a képek nem akarják ezt? Ha mást akarnak? Ha nem akarnak kiállítva és nézve lenni? Ha épp ugyanakkora erővel akarnak kitörni a galériából, mint amilyen hévvel próbálta meg a zene felforgatni a 20. század második felének társadalmát itt és a tengeren túlon? Ez a Rock, Pop, Underground.

Mike McInnerney – Dudley Edwards: La Fenêtre Rose

A múzeumok, galériák – többek között a történeti és iparművészeti tárlatok (és nem csak a ready-made) – lényegéhez hozzátartozik egy furcsa működés, egyfajta belső konfliktus. Ezek az intézmények mindennapi tárgyainkat esztétikai értéküknél fogva vagy dokumentumjellegük miatt elkülönítik, és saját szent terükbe helyezik, mondhatjuk: profán tárgyainkat szakralizálják. Régi közhely már, hogy a múzeumok lettek új templomaink. Jellemző természetesen fordítva is: szakrális képeinket gyakran újra profánná tesszük, régi templomainkból múzeumot csinálunk. Mindennek a valódi furcsasága abból fakad, hogy az egyébként szakrális, kultikus képeink működése, befogadási mechanizmusa sokkal jobban hasonlít a mindennapi életünkben jelen lévő képeinkéhez. A szakrális képek (egy oltárkép, egy szentélyrekesztő, egy templomkapu faragványai) nem önmagukban állnak: hozzájuk tartozik az ének, a tömjénfüst illata, a fények játéka, a liturgikus szövegek. Vagy sok esetben a mozgás. Áthaladni a bejáraton, tekintetünkkel követni az ábrázolt alakok tereken átívelő tekintetét, nézni a rítust – mind-mind hozzátartozott a befogadáshoz. Röviden, egyfajta multimediális tapasztalat ez. Ezzel szemben a múzeumban vagy galériában a tárgyak rögzítettek, fix ponton állnak és fix pontról nézendők. Nem bevonódást vagy elmerülést várnak, hanem kontemplációt, merengést. Mindezek alapján messzemenő következtetéseket ugyan nem mernék levonni a középkori misztériumjátékok és a hatvanas, hetvenes évek underground koncertjei között (nálam avatottabbak ezt megteszik), viszont fontos ezt látni ahhoz, hogy egyértelmű legyen: tüntetésekre vagy rendszerellenes koncertekre hívó plakátokat nézegetni egy galériában nem ugyanaz, mint romantikus tájképeket.

S hogy mi itt a már említett konfliktus? Az, hogy a Rock, Pop, Underground tárgyainak nem múzeumban vagy galériában van a helyük. A kiállított tárgyak egyik részének természetesen az utcán lenne a helye. Hogy kiabáljanak mindenkinek, aki arra jár, hogy ez a mocskos világ kicsinálja az embereket, hogy legyen vége a háborúnak, hogy dőljön minden tabu, meg persze az összes politikus is… Nem mellesleg pedig gyere koncertre is. A lemezborítóknak, képregényeknek pedig a polcainkon, fiókjainkban van a helyük, hogy onnan le- és elővéve nézegessük, lapozgassuk, olvassuk azokat.

Azt mondhatnánk, hogy a Rock, Pop, Underground kiállítás ezeket a tárgyakat kiemeli eredeti helyükről és megfosztja eredeti funkciójuktól. Szakralizálja azokat. Kontemplatív képeket csinál olyan tárgyakból, amelyeknek soha nem volt ilyen funkciója. És mindemellett a galéria falai között dokumentumokká is válnak, a 20–21. század zene- és társadalomtörténetének dokumentumaivá.

Moonalice-képregények

A képregények, lemezborítók helyzete egyszerűbb (bár az underground képregények valódi ereje is elsősorban a cenzúrát képviselő amerikai Comics Code-dal viszonyban értelmezhető), viszont a politikai és underground plakátokkal már több a gond, hiszen azoknak az utcán lenne a helyük. Lenne, ha ma is érvényesek lennének. De nem azok, mert a 21. században már nem lehet így lázadni. Amit és ahogyan hirdetnek – eljárt fölötte az idő. Például: bármilyen jól cseng is a zenéje, a hippimozgalom a múlté, ahogy a brit munkásmozgalmi zenekarok is. Talán mégis jobb lenne a helyük egy galériában vagy múzeumban, emlékül?

Amit a Rock, Pop, Underground kiállított képeinek nagy részénél láthatunk, az egyfajta egymásrautaltság a képek és a galéria között. Ha egy ilyen plakát nincs kiállítva, akkor csak egy egyszerű tárgy, s mivel csak egy egyszerű tárgy, ezért nem tud róla senki. S mivel nem tud róla senki, ezért nincs semmi „ereje”. Ereje akkor lesz, ha kiállítjuk, hogy mindenki lássa, de abban a pillanatban, hogy kiállítottuk, el is veszti erejét, látványossággá, kontemplatív tárggyá válik.

A tárlat egyik fő állítása, hogy a zene és a társadalmi változások kéz a kézben járnak: a zene tükrözi a társadalmi törekvéseket. Ezt alátámasztandó mindegyik teremben találhatunk egy-egy táblát, amelyen rövid politika- és kultúrtörténeti áttekintést kaphatunk. Ahogyan a bejárati szövegnél is olvashatjuk, a kiállítás tisztában van azzal, hogy teljes történeti áttekintést adni lehetetlen. Ennek ellenére az idővonalon bemutatott események gyakran önkényesen válogatottak, és sokszor nem következik belőlük semmi. Például: 1966. Kínában kulturális forradalom. Argentínában puccs. Megalakul a Black Panther Party. Megjelenik Bob Dylan új albuma. Új Beatles-album. Megalakul a Cream. Megjelenik a Nagyítás. S hogy mi köze van Michelangelo Antonioni Cortázar regényéből adaptált filmjének egy radikális amerikai polgárjogi mozgalomhoz? Pont annyi, mint a Jefferson Airplane debütáló lemezének Che Guevara kivégzéséhez, vagy a The Who második nagylemezének az első nyomtatásba került Garfield-képregényhez.

Alain Le Quernec plakátja Mai-juin 68 című kiállításhoz

A tárlat azonban mégis történeti. Nem zene-, grafika- vagy társadalomtörténeti. Inkább saját tárgya kiüresedésének történetét mutatja be. Ahogy haladunk előre a kiállításon, és nézzük a (nagyjából) kronologikusan elrendezett korabeli plakátokat, borítókat (vagy a melléjük helyezett kortárs grafikákat), úgy egyre inkább azt vehetjük észre, hogy a társadalmi tét folyamatosan csökken. Mind az ide kapcsolódó zenék, mind a grafikák látványosan elfordulnak az aktivizmustól, alapvetően kritikus műfajok pacifikálódását követhetjük végig. Változó tétek – változó eszközök. Ez persze nem szükségszerűen rossz, de tényszerű. 1988-ban már kiállítást tartottak az Invalidusok házában a ’68-as eseményekről.

S mindez akkor válik igazán nyilvánvalóvá, amikor az utolsó teremben egyetemisták munkáit látjuk. Az itt kiállított grafikák már csak formájukban emlékeztetnek arra, amit valaha a pop, rock és underground jelentett. Az előbbiekkel ellentétben nem azért ártalmatlanok, mert az idők alatt ártalmatlanná tétettek, hanem azért, mert eleve ártalmatlannak készültek. Kiállításra készültek. A régi tűzből nem maradt más, csak hamu és parázs: az intézményesített lázadás. Ez már nem felforgató esztétika, hanem a felforgatás esztétizálása.

A Széchenyi István Egyetem és a párizsi EPSAA hallgatóinak munkái

A probléma természetesen nem a művészi vagy kurátori munkával van. A tárlat lenyűgöző nagyságú és minőségű. Szerteágazó gyűjtést láthatunk mind grafikák, lemezborítók és képregények terén is, teli ritkaságokkal. A kiállító művészekről és művekről pedig csak néhány példa, hogy alátámasszam az állítást: rögtön a bejáratnál (a Journey-albumok grafikusaként ismert) Stanley Mouse printjeivel találkozunk, nem messze tőle – ha a későbbi korokra vagyunk kíváncsiak – a kilencvenes évek grunge látványvilágát meghatározó Art Chantry munkáit láthatjuk. Kettejük között pedig egy szép számú képregénygyűjteményt helyeztek el, melyek között, ha figyelmesek vagyunk, több mára ismertté (és mondhatjuk: mainstreammé) vált rajzoló korai munkáira bukkanhatunk. De nem lehet említés nélkül hagyni az egyetemisták munkáit sem – nem véletlenül szokás mondani: Pécs a színek városa.

Még csak nem is arról van szó, hogy a múzeumok, galériák által végrehajtott szakralizáció alapvetően lenne rossz vagy természetében elnyomó. A probléma maga a pop, rock és underground. Lényegük a lázadás, a lázadást pedig intézményesíteni nem lehet. A tárlat mégis ezzel próbálkozik, amikor megpróbálja kiállítani azt, ami eleve kiállíthatatlannak készült. Sikerrel is jár, de cserébe áldozatot kell hoznia: a rock’n’rollnak meg kell halnia, hogy szentté válhasson.

Stanley Mouse: Jefferson Airplane at Edwardian Ball
Rick Griffin: A Man from Utopia című képregény borítója

S mégis, mit lehetne tenni? Egyrészt örülhetünk, hogy van egyáltalán kiállítás, hogy ezek a gyűjtemények közszemlére vannak téve, hogy legalább az esztétikai értékük megosztható mindenkivel, és reménykedünk a művészet általi egyéni megváltásban. Másrészt a kiállítás mindenképpen jól bemutatja azt, hogy a világháború utáni mozgalmak hogyan hatottak és hatnak még most is a különböző grafikai irányzatokra. A méltányosság kedvéért muszáj megemlíteni: vállalásait e téren a kiállítás tökéletesen teljesíti. Két időtengelyen is követhetjük a stílusok alakulását, egyrészt előrehaladva a termekben, másrészt egy-egy állomásnál párhuzamosan is találkozhatunk adott alkotó vagy csoport régi és kortárs munkáival. Társadalomkritikával örvénylő ezoterikus panteizmus. Tehát: aki ebben érdekelt, neki a tárlat valódi szentély.

A Rock, Pop, Underground kiállítás képei nem akarják, hogy nézzük őket. Mit akarnak akkor? Talán nem akarnak már semmit. Fogva tartja őket a szabadság utáni vágyakozás. Lehet őket hibáztatni? Éppen ezért nem is tehetünk mást, mint hogy elzarándokolunk a Rock, Pop, Underground szentélyébe. Persze, ha nem vagyunk hitetlenek.