Tavaly decemberben nagyobb létszámú együttesekkel szólaltatta meg Vashegyi György ugyanezen műveket. Nem az a kérdés, amit a historikus előadások kapcsán gyakran feltesznek, hogy melyik a korhűbb, hanem az, hogy ez a felállás, és kimondottan ez az előadás hogyan tudta a maga Bach-felfogását érvényessé tenni.
 

Ez pedig bensőséges, személyes, nagyon is emberléptékű Bach-kép, ahol a nagy felületek és lenyűgöző, monumentális formák helyett az aprólékosan megszerkesztett és egymásra rétegzett elemek közti összefüggésekre helyeződött a hangsúly, tehát a külső helyett a belsőre, mondhatni a zene tartalmi, tehát lényegi elemeire. A karmester nagyon takarékosan bánt a hangerővel, így még a tuttik során is jól kihallhatók voltak a bőven, de érzékenyen alkalmazott dinamikai váltások. Ez a hullámzás tette élővé, izgalmassá, lüktetővé a zenei folyamatokat.

A kórus most is – mint ahogy tőlük megszokhattuk – fegyelmezett, pontos, hangilag egyenletes volt, a nyitótételekben éppen az ő dinamizmusuk és változatos, a zenei anyaghoz illeszkedő énekmódjuk adta a lendületet és a drámaiságot.

A külső bensővé tétele még inkább jellemző volt az áriákra. A Nun komm, der Heiden Heiland kezdetű kantáta tenor áriája a nagy misztériumról szól, miközben hangvétele, hármas lüktetése az egyszerű, hétköznapi világot tárja elénk. Kálmán László áttetsző, könnyed hangja nagyon is otthonossá tette számunkra a misztériumot, anélkül, hogy az elvesztette volna jelentőségét. A misztérium nem látványos, és nem kívülről kell várni, hanem az életünket kell nap mint nap a misztérium által felemelni, mint ahogy a szólista érzékeny tartott hangjai és melizmái is éppen ezt a hétköznapi világot lényegítették át.

Az Ich freue mich in dir kezdetű kantáta is hasonló szellemben hangzott el. A szoprán ária fő kérdése: hogyan juthat el a szó (Jézus születésének szava) a szívünkhöz. Nem zengzetes fortéval, hanem halk szóval, mely hagyja önmaga lényegét megszólalni. A zenekar átható játéka és Stefanik Márta hangja alighanem még az áriában említett sziklákat is átszellemítette volna.

A visszafogottság néhány esetben vált csak a zenei kifejezés kárára. Ugyanezen kantáta alt áriája szintén nagyon bensőséges volt, de talán már annyira visszafogott, hogy Balogh Eszter egyébként kétségkívül szép hangja nem jutott el teljesen a közönséghez, és a zenekar játéka is vesztett lendületéből. Hasonlót érezhettünk az első kantáta basszus áriájánál is, mindkét tételben előfordult, hogy a zenekar sem volt egészen együtt.

Blazsó Domonkos a koncert második felében találta meg jobban a hangját, a két basszus áriához kifejezetten illett az ő darabosabb előadásmódja. Ha bár a Brich dem Hungrigen dein Brot kezdetű kantáta nem kifejezetten kötődik a karácsonyhoz, mégis kitűnő választás volt. A darab több tétele is olyan faktúrával dolgozik, ahol az egyes rétegek együttvéve adják ki a zenei folyamatot, mint például a nyitótétel szétdobált zenekari nyolcadai, vagy a kontratenor Gavodi Zoltán remek tolmácsolásában hallott alt ária egymástól elcsúszó, és egymást kiegészítő dallamtöredékei. Ezek a fragmentált struktúrák felhívják a figyelmet arra, hogy a kész zenei anyag a hallgatóban, a hallgató aktív közreműködésével jön létre, tehát nem vonhatjuk ki magunkat a zene aktív, cselekvő hallgatása alól, mint ahogy a szövegben elhangzó felhívások alól sem.

Habár a Das neugeborne Kindelein kezdetű kantáta kimért, magába forduló zenéje Jézus születéséről szól, kijelöli azt is, hogy hol kell megszületnie a kis Jézusnak. Mint ahogy karácsonyról karácsonyra Jézus születését az eljátszása által átéljük, valósággá tesszük, úgy kell Jézusnak valóban megszületnie minden ember saját bensőjében. Ennek legjobb példája a szoprán–alt–tenor trió, ahol a szólisták (Stefanik M., Balogh E. és Mészáros Péter) éteri hangú és szuggesztív dallamainak szubjektivitása és az alt koráldallamának objektivitása egyszerre szólal meg, miáltal a krisztusi csoda történelmi valósága és annak jelenbeli átélése végérvényesen egy időbe kerül.

A záró koráloknak is előnyére volt a szűkebb apparátus. Ezek a kórusok az adott gyülekezet reflexióját rögzítik, tehát egy tömeg szólal meg, de a tömeg szava nem attól lesz érvényesebb, hogy többen, vagy hangosabban szól. Ezen a koncerten megtanulhattuk, hogy a tömeg szólhat halkan is, igazságát onnan veszi, ha az őt alkotó egyes szubjektumok szívből mondják azt, amit mondanak. Itt, azt hiszem, így történt.

Az előadás tehát azt az utat választotta, hogy a darabokat analitikusan, mintegy hangról hangra, motívumról motívumra mutassa be, még ha így (a kórustételeken kívül) nem is mindig sikerült kellő mozgásenergiát gyűjteni a nagyobb részek összefogására. Így kétség kívül nagyobb szerep hárult a hallgatóra. Az ilyen előadás elvárja a hallgatótól, hogy aktívan vegyen részt a darab értelmezésében, létrehozásában, mégpedig úgy, hogy magát is bevonja ebbe a munkába, hiszen, mint láttuk, ezek a darabok mindig az egyes embernek akarnak valamit jelenteni. Még ha mára a műalkotások fogyasztási cikké váltak is, és mi, koncertlátogatók a cikkek fogyasztóivá, régi mesterek régi korok számára írt műveinek puszta csodálóivá, akkor is nehéz úgy találkozni ezekkel a művekkel, hogy ne legyünk valamennyire érintettek általuk. Hiszen éppen arról akarnak meggyőzni, hogy az egyes embernek magának kell megértenie, átgondolnia, megváltoztatnia az életét, hogy csak ott, az egyes emberben jöhet létre a misztérium. Talán ez ma a karácsony legfőbb üzenete.

A képeket a Filharmónia Magyarország jóvoltából közöljük.