November 28-án a magyarországi holokauszt 80. évfordulója alkalmából a Pannon Filharmonikusok Pécsett egésznapos programot szervezett, mely délelőtt botlatókövek elhelyezésével vette kezdetét. A zenekar kezdeményezésére az 1897-ben született Mangold Rezső és családtagjai, Mangold Rezsőné Friedmann Rozália (*1897) és Mangold Tamás (*1932) botlatókövét helyezték el egykori lakhelyük, a Rákóczi út 59. szám alatt található lakóház járdáján, a zeneiskolával szemben. Horváth Zsolt, a PFZ igazgatójának beszédéből megtudtuk: Mangold Rezső zenetanár, karnagy, zeneszerző zenei tanulmányait Pécsett, Budapesten és Párizsban végezte. Munkásságával, polgári szerepvállalásával jelentősen hozzájárult a pécsi szervezett zeneoktatás és a hangversenyélet fellendítéséhez. Feleségével és fiával 1944-ben Auschwitzba deportálták, ahol meggyilkolták őket.

Gunter Demnig német képzőművész kezdeményezésére az áldozatok utolsó ismert, szabadon választott lakóhelyének bejárata előtt botlatókövek emlékeztetnek az egykori lakókra, és ezáltal mindazokra, akiket elhurcoltak, és sosem tértek vissza. Európában több százezer követ helyeztek már el, és az egymástól távoli, de azonos megjelenésű kövek hálózatából egy folyamatosan növekvő, decentralizált emlékmű alakul ki. Kirschner Péter, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület elnöke szerint a botlatókövek nem csak a hiányra hívják föl a figyelmet: a jelképes síremlékekkel Pécs visszakap valamit azokból az értékekből, amiket az innen elhurcolt emberek jelentettek egykori ismerőseiknek és a városnak. Az eseményen Matuska Flóra hegedűművész, a Pannon Filharmonikusok megbízott koncertmestere játszott.

A 19 órakor kezdődő hangversenyt kiállításmegnyitó és előadás előzte meg. A holland Anne Frank Alapítvány Ha az lehetek, aki vagyok című, a Kodály Központ emeletén elhelyezett vándorkiállítását Ronald Leopold, az alapítvány igazgatójának magyar nyelvű beszéde nyitotta meg. A kiállítás a történeti eseményeket egy család történetén keresztül mutatja be, párba állítva a Németországból Hollandiába menekülő és ott letelepedő Frank család először még felszabadult hétköznapjait az otthon maradottak ezzel párhuzamos elnyomásával, majd pedig a bujkálásra és a segítők tevékenységére helyezve a hangsúlyt. A Pusztai Tünde művészettörténész vezetésével létrejövő tárlat december 13-ig látogatható a Kodály Központ nyitvatartási idejében, ezt követően pedig más magyarországi helyszíneken állítják fel.

Dr. Schweitzer Gábor jogász, kutató, egyetemi tanár „Boldog vagyok, hogy (…) itt lakhatom a kedves szép Mecsekaljában” című előadása a pécsi zsidóság 1944-es deportálást megelőző mintegy másfél évszázados múltját mutatta be, melyből kiderült, hogy a másvallásúakat sokáig kirekesztő püspöki székhely hogyan vált a 19. század végére sokszínű, sokvallású, erős polgári intézményekkel rendelkező várossá, hogy aztán a Harmadik Birodalommal kollaboráló városi hatóságok és döntéshozók fellépésének eredményeként úgymond zsidómentes város legyen. Az előadó a helytörténeti elemeken túl személyes életutakat, a társadalmi és társasági együttélésre vonatkozó emlékeket is bemutatott. A címben is idézett mondat a később elhurcolt Klein Lívia 1940-ben írt iskolai fogalmazásából származik. A háború árnyékában írt szövegben a diák arról ír, hogy mennyire szereti hazáját: örül, hogy Magyarországon született, hogy láthatta a Dunát, fürödhetett a Balatonban, és hogy Pécsett élhet.

A botlatókövek szerepe az, hogy az utcán jártunkban váratlanul is megállítsanak, és emlékeztessenek arra, hogy az emberi közösségek időnként – akár a rációra, a természetre, a nemzetre vagy a vallásra hivatkozva – tömegeket, más közösségeket, egész népeket küldenek a halálba. A Pannon Filharmonikusok célja is az emlékezés és az emlékeztetés volt, amit ők elsősorban a holokauszthoz kapcsolódó zeneművekkel tudtak megtenni. A program címe a zsidó hagyomány gyász idején elmondott imáját, a kaddist (vagy kádist) állította a középpontba.

Az est első zeneműve Krzysztof Penderecki Kaddis (Kadisz, 2009) című, férfikarra, szólistákra, narrátorra és zenekarra írt műve, melyet a lengyel zeneszerző a Łódźban létrehozott gettó felszámolásának emlékére írt. A műben felcsendülnek Jeremiás siralmai, valamint Dániel könyvének a tüzes kemencébe vetett három ifjúról szóló részlete, amely történet a koncentrációs táborok allegóriájaként is értelmezhető, bekapcsolódva ezzel egy többezer éves szövegértelmezői hagyományba. A mű zenei szövete élethűen adta vissza a felhasznált szövegek világát: a halált megszemélyesítő, dinamikus képektől a lírai kitárulkozásokon át Isten dicsőségének rézfúvókon kifejeződő zenéjéig, amely aztán átadta a helyét a szertartást idéző, férfikar énekelte kaddisnak.

A súlyos és időnként hátborzongató darab után Erich Wolfgang Korngold szinte fénylő Pészahi zsoltára (Passover Psalm, 1941) csendült fel, amely egyike a szerző két vallásos művének, melyet a második világháború éveiben komponált. Az Ima (Prayer) című darabban tenorszólista, női kar, hárfa és orgona szerepel, míg a Haggada imádságaira írt párdarabban – melyet most hallhatott a pécsi közönség – az orgona és a zenekar mellett vegyeskar és szoprán szólista lépett fel. A mű már-már a Disney-filmek zenéinek optimizmusát idézi, és a hasonlat nem is annyira légből kapott. Az antiszemitizmus elől Amerikába menekülő osztrák zeneszerző Hollywood egyik legnagyobb hatású filmzeneszerzője lett.

Leonard Bernstein Kaddis elnevezésű 3. szimfóniája hatalmas előadói apparátust igényel: a kibővített zenekart vegyeskar és fiúkórus, szopránénekes és narrátor egészíti ki. Az eredetileg 1963-ban Tel Avivban bemutatott darabot a szerző a hetvenes években átdolgozta, feszesebbé téve annak szerkezetét. A művet tulajdonképpen két világnézet konfliktusa alkotja. A narrátor szólama cinikus, kiábrándult világképet jelenít meg, aki monológjában felesel istennel, gúnyos és flegma megjegyzéseivel megfordítja az Isten–ember viszonyt, a teremtést a feje tetejére állítja: alkut, szövetséget ajánl Istennek, megkérdőjelezi a hitét az emberben, és így tovább (persze közben merítve a zsoltárok beszédmódjából). Talán Mácsai Pál előadásmódja is teszi, meg a műfaj, de ez a narrátori szólam igen rímel az Esterházy–Eötvös-féle Oratorium balbulum kiábrándult narrátorára. Ezt ellenpontozta a kórus (közreműködött a Nemzeti Énekkar és a nyíregyházi Cantemus Fiúkórus) és az énekesek alapvetően affirmatív, igenlő zenéje, amely abban is kifejezésre jutott, hogy sokszor közösségi zenei formákat (ima, tánc), kliséket, fordulatokat szólaltattak meg, tulajdonképpen azt a fajta reflektálatlan és mindenképp optimista világképet jelenítve meg, amely a Korngold művet is alkotja.

Csakhogy itt az antagonizmus végigkíséri a művet, és nincs feloldása. A narrátor reflexiói jogosak: a felvetett zenei világok vagy az általuk képviselt kultúra ma már nem elfogadható, hisz látható, hová vezetett a 20. században. A narrátor által felvetett új szövetségben Isten és ember „újraalkotja egymást”, de ennek nincs kidolgozott zenei formája, a mű idáig merészkedik, és ezen a ponton – mindenféle megnyugtató lezárás, tonika, a szálak elvarrása nélkül – véget ér. Kesselyák Gergely dirigálásával a Pannon Filharmonikusok mindennek a konfliktusnak határozott kontúrt adott, reagálva, illusztrálva a szövegi felvetéseket.

A kísérőprogramok és a Kaddis elnevezésű koncert a holokausztra reagáló vagy a 20. század borzalmainak következményeit reflektáltan végiggondoló darabokkal az emlékezés és emlékeztetés módozatainak, közösségi rítusainak széles spektrumát vonultatta föl. Akit megállítanak a kövek, annak lesz mit végiggondolnia.

(Fotó: Dékány Zsolt / PFZ)