A holokauszt-emlékév utolsó hónapjaiban, sejthetően szervezési okok miatt is több holokauszt-konferencia követi egymást. November közepén volt az ELTE holokauszt-emlékművének átadása (Szabó Leventének az emlékműről szóló előadása a januári Jelenkorban fog megjelenni) és az ehhez kapcsolódó „Bevésett nevek” című konferencia. Ezen hebraista, holokauszt-túlélő jogászprofesszor, evangélikus teológus, építész, irodalom-, művészet- és filmtörténész, genderkutató, színházteoretikus, PhD-hallgató adott elő, azaz a legkülönbözőbb életkorok, megközelítések találkoztak, és egy percig sem volt üresjárat. Az előadások egy része az emlékműhöz, illetve ahhoz a korszakhoz kapcsolódott, amelynek emléket állítottak: az ELTE harmincas-negyvenes évekbeli történetéhez, a vészkorszak eltés áldozatainak életéhez. Látszott, hogy a résztvevők a konferenciát a magyar emlékezeti kultúra, a magyar felsőoktatás és általában a közélet fontos szimbolikus eseményének szánják, és teljes szakmai elkötelezettséggel, legjobb tudásuk szerint vesznek részt rajta. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy bírálják egymást, és például olyan emlékezetetikai kérdésekben vitázzanak, hogy csak az üldöztetés áldozatai kerülhetnek-e fel az emlékműre, vagy a magyar honvédség kötelékében elesett eltések neveinek is ott kell szerepelniük.

Arra lehetetett számítani, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum legalább fél tucat nemzetközi szaktekintélyt felvonultató holokauszt-konferenciája még nagyobb szabású lesz, hisz – ahogy az egyik témával foglalkozó kolléga megjegyezte – ezen előad „a doktorim fél szakirodalmi listája”. Persze Aleida Assmannban, Alvin H. Rosenfeldben, Wulf Kansteinerben, Ernst van Alphenben, John Neubauerben, Robert Eaglestone-ban (nem sorolok mindenkit) nem kellett csalódnunk, erről szó sincs, és nem lehetünk elég hálásak a PIM-nek, a szervező Palkó Gábornak, valamint a támogatóknak, hogy létrehozták a rendezvényt. Mégis, a „nagy nevek” közül néhányan kissé megfáradtnak tűntek, korábbi munkáik eredményeit ismertették, előfordult bevezető jellegű áttekintés is profi, de rutinszerű előadásban. Ugyanakkor a vitákban, a hozzászólásokban igenis kiderült, hogy nagyszerű koponyákról van szó, akiktől érdemes tanulni.

A két első előadó, Alvin H. Rosenfeld (Indiana University) és Wulf Kansteiner (Aarhus Egyetem, Dánia) egyaránt azt mérlegelték, hogyan alakul ma és a közeljövőben a holokauszt-emlékezet. Rosenfeld legutóbbi, magyarul is idén megjelent könyvének, A holokauszt vége című munkának a gondolatmenetét továbbszőve a holokauszt-relativizálásnak azon formája ellen emelt szót, amely (a primér tagadás helyett) Izrael ellen fordítja a holokauszt emlékezetét, és a náci népirtáshoz hasonlítja a zsidó állam palesztinok elleni katonai és rendészeti lépéseit. Rosenfeld a cinikus logikánál, a történelmi tények torzításánál is veszélyesebbnek látja, hogy olyan tekintélyes értelmiségiek szájából is hallható hasonló érvelés, mint José Saramago vagy a „Gáza az új holokauszt” szlogent megfogalmazó Hamid Dabashi, a Columbia Egyetem professzora. Ha úgy tekintünk a holokausztra, mint semmivel össze nem mérhető, teljességgel egyedi történelmi katasztrófára, akkor különösen alantasnak tűnik ez a szólam. A hozzászólók azonban felhívták a figyelmet, hogy eltekintve Dabashi és a hozzá hasonlók konkrét példájától, elvi szinten az összehasonlítás nem feltétlenül ördögtől való. Aleida Assmann Michael Rothberg „többirányú emlékezet” fogalmát idézte, mely szerint a történelmi traumák összehasonlításának épp abban lehet szerepe, hogy a különböző emlékezetközösségek elfogadóbbak legyenek egymás iránt. (Rothberg egyik vonatkozó írása is az imént jelent meg magyarul a Szász Anna Lujza és Zombory Máté szerkesztette Transznacionális politika és a holokauszt emlékezettörténete című kötetben.)

Wulf Kansteiner nem a politikai viták, hanem a tömegmédia és az ismeretterjesztés szempontjából mérlegelt. Szerinte jobban tesszük, ha felkészülünk arra, hogy meglepő, sőt esetleg visszatetsző módokon fog hagyományozódni a holokauszt-emlékezet. Tétele szerint a holokauszt emlékezetének akkor van esélye az átöröklődésre, ha sikerül interaktív formákban, például a videojátékokban elterjednie. Ezzel természetesen számos probléma van, például az, hogy a számítógépes játékok finoman szólva sem fognak törekedni a történeti hűségre. Kansteiner említett médiatörténeti példákat, amelyeknél a kommercializálódás volt az emlékezet fennmaradásának ára. Ilyen volt a Holocaust című, roppant népszerű tévésorozat 1978-ban, amely szintén normákat sértett és sokak (például Elie Wiesel) viszolygását váltotta ki, mégis hatalmas szerepe volt abban, hogy a holokauszt emlékezete az amerikai kultúra alapeleme lett. Mint ismeretes, maga a „Holocaust” szó is innen terjedt el széles körben.

Dávidházi Péter (MTA BTK) és Kisantal Tamás (PTE) előadását az kötötte össze, hogy mindketten a holokauszt korai megértési kísérleteinek magyar irodalomtörténeti dokumentumairól adtak elő. Olyan időszakban keletkezett szövegekről van szó, amelyben még nem volt neve annak, ami történt, az első szembenézés lenyomatai ezek. Kisantal a ’45–’48 között keletkezett, ma alig ismert emlékiratok, tanúvallomások újraolvasását sürgetve elemezte az 1947-es Magyar mártírírók antológiáját, Dávidházi pedig Komlós Aladár 1946 februárjában keletkezett, zsidó írókról szóló emlékbeszédét értelmezte holokauszt-teológiai összefüggésben. A konferencia egyetlen olyan előadása volt az övé, amely a holokauszt-tapasztalatot a transzcendencia és a hit összefüggésében is vizsgálta. György Péter (ELTE) még korábbra ment, előadása a lágerműveket, a Terezínben vagy koncentrációs táborokban született alkotásokat, színpadi előadásokat tárgyalta abból a szempontból, hogy milyen esztétikai és etikai normákkal közelíthetünk hozzájuk ma. Hogyan kezeljük azokat a néha cseppet sem szokványos, nemegyszer zavarba ejtő, esetleg humoros műveket, amelyek nem illeszthetők semmiféle „holokauszt művészete” kánonba, már csak azért sem, mert ilyen keletkezésük idején még nem volt.

A minden tapasztalatot meghaladó gonosz megnevezésének problémájából, hasonlíthatatlanságának példáiból kiindulva a holokauszt megjeleníthetőségének régi kérdéséhez tért vissza Aleida Assmann (Konstanzi Egyetem). A Kertész-művek szemléletéhez csatlakozó előadás felvetette azokat a teoretikus kérdéseket, amelyekhez a konferencia számos irodalmi feldolgozást elemző előadása (például John Neubauer, Robert Eaglestone, Brett Ashley Kaplan, Molnár Gábor Tamás, Takács Miklós) kapcsolódhatott.

Ernst van Alphen (Leiden University, Hollandia) a „listázás mániájáról” értekezett, főként a holokauszt-emlékművek vonatkozásában. Az általa érintett kérdések egy része már az ELTE „Bevésett nevek” emlékműve kapcsán is felmerült: kik szerepeljenek, milyen adatokkal az emlékművön, lezárható-e valamikor a nevek listája? Milyen nem egészen átgondolt implikációi lehetnek a halottak felsorolásának? Számos jóhiszemű, de megkérdőjelezhető emlékmű-listázási vállalkozást áttekintve Alphen arra a következtetésre jutott, hogy egyrészt mindig vannak kínosnál kínosabb hibák, másrészt minél hosszabb a lista, annál hatástalanabb, hiszen minél több embert sorolnak fel adatszerűen, annál kevésbé tudjuk őket elképzelni. Harmadrészt mindez óhatatlanul felidézi a nácik listamániáját, amikor például olyan „tisztázandó” kérdések merülnek fel, hogy ki és mennyire zsidó az áldozatok közül, vagy hogy valaki átlépte-e már a 18 éves korhatárt elpusztítása előtt, így bekerülhet-e a holokauszt gyerekáldozatainak múzeumába vagy sem. Magam némileg rezignáltan hallgattam Alphent, és az járt a fejemben, miközben a jeruzsálemi Yad Vashem Nevek Csarnoka, a berlini Holocaust-Mahnmal és más emlékhelyek képeit csodáltam, hogy Magyarországon egészen más fajsúlyú kérdésekről vagyunk kénytelenek vitatkozni 2014-ben emlékmű-ügyben, és hogy innen nézve szinte irigylésre méltók Alphen esztétikai problémái.

Több előadás is a Kádár-korszak kérdéseit érintette és árnyalta azt az általános képet, miszerint ez az időszak a holokauszt-emlékezet szempontjából kizárólag a tabusítás, az antifasiszta propagandának való alárendelés és a felejtés időszaka lett volna. Ami azt illeti, vannak fontos művek, amelyeket épp azóta felejtettünk el, hívta fel a figyelmet Lakatos Menyhért és Osztojkán Béla ma alig emlegetett műveire Szűcs Teri (kritikus, a holokauszt irodalmának kutatója, a bevezetőben említett ELTE-konferencia egyik szervezője). Turai Hedvig (International Business School) az emlékezés és az elhallgatás egészen különös összefonódását elemezte Schaár Erzsébet művei fogadtatásában, amelyeknek épp lényegét fedte el a kritika azzal, hogy holokauszt-vonatkozásaikról nem beszélt. Turai másik példája Major János még neoavantgárd körökben is felforgatónak számító 1966-os rézkarca volt, a pornográfnak és antiszemitának minősített Scharf Móric emlékezete. Gyáni Gábor (MTA BTK) arról beszélt, hogy hogyan kezdték a hetvenes években megtörni a csendet egyes publikációk (például Száraz György), és ha áttörés nem is történt, de ebben az időszakban megteremtődött legalább a lehetősége a szélesebb társadalmi diszkussziónak.

Számos eredeti felismerést és gondolatmenetet kellene még felidézni. Többek között Orbán Katalin (ELTE) a kartográfiai emlékezet és a traumatikus tapasztalat irodalmi megformálásának összefüggéseiről szóló vagy Pető Andrea (CEU) a nyilaskeresztes párt nőtagjairól készült fotókat elemző előadását, illetve Raffaella di Castro a holokauszt-túlélők és leszármazottaik empirikus pszichológiai vizsgálatára alapozott kutatását, de sajnos nincs mód a konferencia teljes anyagának ismertetésére.

Zárásképpen egy szó a részint a konferencia kapcsán megrendezett „A törés a szavakban” című kiállításról (Török Krisztina, Szűcs Teri, Jerger Krisztina, Gerhes Gábor). Mindenki a maga múzeumokról vallott felfogása alapján fogja eldönteni, hogy egy szinte kizárólag falra festett szövegekből álló emlékkiállítást hogyan ítél meg. Kétségtelenül van sugalmazó ereje a látványnak, ami igazolja a vizuális koncepciót, és kétségkívül jó, ha egy irodalmi múzeum reflektált az irodalmi és más kultuszokat illetően, ami régóta jellemzi a Petőfi Irodalmi Múzeumot. A szűkös keretek közé szorított kiállítás alatta marad a nemzetközi konferencia jelentőségének. A három kis terem falára felfestett idézetgyűjtemény elolvasása után a látogató bizonyára elgondolkodik, talán módosítja a saját privát „holokauszt-kánonját”, de nem valószínű, hogy különösebben maradandó élménnyel tér haza.

Az emlékévhez kapcsolódó rendezvények folytatódnak. Szerdán és csütörtökön (december 10–11.) a Jelenkor folyóirat által rendezett „Az emlékezés feladata” című konferenciára várjuk az érdeklődőket a Pécsi Művészetek és Irodalom Házában.