„Könnyebb már egy jó novellát írni, mint egy jó útirajzot” – írja Kosztolányi, és a Magvető Kiadó gondozásában idén ősszel megjelent Kosztolányi Velencéje című kötet valóban nem szabályos útleírás, inkább feljegyzésekből, levélrészletekből, novellákból, életképekből, emlékfoszlányokból összeálló mozaik. Kaleidoszkópszerű, érzékeny lenyomata annak, milyen volt az író Velence-képe, milyen benyomásokat őrzött róla, hogyan látta ő a lagúnák különös városát, és legfőképp: hogyan rajzolódnak ki saját plasztikus arcvonásai, gondolkodásmódja, jellegzetes iróniája Velence tünékeny képei mögül. A karcsú kötet épp töredékességében ragadja meg figyelemre méltó empátiával azt a sokféleséget és illékonyságot, ahogy az író éli és ábrázolja Velencét: egymásra épülő, de egymáshoz csupán lazán kapcsolódó benyomások sokaságaként, ahol jól megfér egymás mellett életbölcselet és a szerelmes természetű lábápoló; az olasz halandzsanyelv anekdotája és a tengeri viharról szóló, költőien abszurd beszámoló; egy lírai pillanat rögzítése és egy hazaírt üzenet néhány sora; a szarkasztikus merengés arról, hogy a világ legjobb csokoládéja a „Márkus tér” mögötti Mercerián kapható, és nálunk vajon miért nincs ilyen. (E sorok szerzője, Kosztolányi véleményét megerősítendő, néhány lépéssel arrébb, a Caffè Florian teraszán itta élete legfinomabb csokoládéját – talán ez is bizonysága Velence mozdulatlanságának a változó időben.)

Velence régóta toposz a magyar irodalomban, a századfordulón és a két világháború közti időszakban különösen kedvelt téma, gazdag élményanyag, mágikus vidék és ihlető forrás íróink számára. Mintha Asbóth János sokáig visszhangtalanul maradó, részben Velencében játszódó 1878-as regénye, az Álmok álmodója megadta volna az alaphangot: mint sok más nemzet művészei és egyszerű honpolgárai, számos magyar alkotó is a legvalószínűtlenebb és legköltőibb európai város felé vette az irányt, hogy megtalálja saját álmait, vagy éppen meneküljön előlük, ahogy a túlságosan is gúzsba kötő magyar „rögvalóság” elől. Bródy Sándor, Hunyady Sándor, Móricz Zsigmond, Szép Ernő mind otthagyták jellegzetes írói kézjegyüket Velencén, ahogy az egyszerre ódon némaságú és hívogatóan frivol Serenissima is nyomot hagyott rajtuk. Szintén a Magvető irodalmi útirajzai között jelent meg nemrég Szerb Antal A harmadik torony című munkája, amely az 1936-os itáliai útját örökít meg, benne Velencét, hogy azután az Utas és holdvilág önmagát és az elveszett fiatalságot kereső, többrétegű utazása is épp itt, egy szűk sikátorban és a Fondamenta Nove hajnalban kihalt rakpartján induljon el. Márai szintén számos képet és gondolatot szentelt Velencének, szellemi origóként, fiktív szereplője szülővárosaként és a vágy titokzatos tárgyaként egyaránt látta. Ahogy ő fogalmaz: „Velence, mindenki számára, az örökké elmulasztott nászút; azok számára is, akik ott jártak nászúton.” Kosztolányi ugyancsak jól ismeri Velencét, járja magányosan és családosan, átutazik rajta vagy tétlen nyaralós napokat tölt a Lidón, banánt keres kisfiának a hidak és sikátorok mélyén, és líraian csúfolódó képeslapot küld a fiatalkori ideálnak, Lányi Hedvignek. Nem készül nagylélegzetű művet írni a „városok városáról”, nem kívánja megfejteni sokak által kutatott titkát, egyszerűen csak éli és élvezi, de azért közben – mivel hivatását, író voltát természetesen nem tudja levetkőzni – meg is örökíti Velence lármás, tarka mindennapjait: divatos látogatók elől rejtett, piszkos és elhanyagolt arcát éppúgy, mint a különböző napszakokat, egy kolostor csendjét vagy a turistahajók sokszínű közönségét. Maga a tenger, a Velencét tápláló, pusztító, és minden egyes kövén átfolyó vízi világ is nagyon érdekli, ironikus karcolatban (Tengerre magyar), vagy áradó szecessziós prózában (Tengeri betegség) mutatja meg számtalan aspektusát, miközben őszinte együttérzéssel vagy vitriolos, vérbő humorral felskicceli kor- és honfitársait is, akikkel osztozik Velence szépségeiben és az utazói lét összetett élményanyagában.

A szerkesztő, Schmal Alexandra érdeme, hogy a változatos műfajú irodalmi tükörcserepek, a különböző időszakban, céllal és szándékkal született írások, novellák, tárcák és magánlevelek a végére mégis egységes képet adnak ki, hiányérzet nélkül közvetítve felénk Kosztolányi Velence-olvasatát. Az író világát jól ismerő, elegáns válogatás hibátlan érzékkel helyez egymás mellé lírai-nosztalgikus leírást az örmény szerzetesek szigetéről, az Isola di San Lazzaróról, ahol mintha még napjainkban is állna az idő (A sziget) és egy melankolikusan csipkelődő, minden ízében „kosztolányis” novellát a „latin szerető” jól ismert kliséjéről (Délszaki kalandok), illetve egy könyörtelenül szellemes írást a Velencében is „derék jó németként” viselkedő német turistákról. A hosszabb lélegzetű írásokat és rövidebb életképeket rendszerint egy-egy levelezőlap-szöveg vagy praktikus úti információ szakítja meg, ezzel is sajátos ritmust adva a sokféle hangulat közt csapongó textusnak. Kosztolányi jól érzi, hogy nincs egyetlen rögzíthető Velence-kép, ez a város folyamatos mozgásban van, felpezsdít és elbágyaszt, a groteszk hangvétel éppúgy helyén van itt, mint az őszinte megrendülés. Felkavaró az öregség és a magány ábrázolásának ereje, melyet éppen a látszólagos közöny kontrasztja tesz olyan plasztikussá A legnyomorultabb című írásban. A Két élet filozofikus lektűrjében a lidói fürdőzés élménye a látszólag jelentéktelen dolgok, a hétköznapi, sallangtalan élet ünnepévé válik. A pillanatfelvételekből, táj és egyén szüntelen egymásra játszásából születő szövegek végül koherens egészet adnak ki: megindító közös portré egy, a ráaggatott kliséktől szinte agyonnyomott városról és az őt figyelő, megragadni próbáló íróról. Kosztolányit nem a bédekker-Velence érdekli, inkább az, hogy miért bámulja valaki este, a Sóhajok hídja mellett a vizet (A velencei vándor), miként fut le a tejhab a csésze mellett, vagy miért rendel fogorvos egy düledező palota homlokzata mögött. Kosztolányi érti és érzi Velencét, rátapint benső lényegére, és hagyja, hogy teljes elevenségével hasson rá. „Úgy érzem, itt mindenki csak átutazóban van, s az élet itt csak színjáték” (Velence). Hogyne értené, hisz ő maga is játékos; hogyne hatna rá a város szüntelen commedia dell’artéja, hiszen ő is végtelenül szeret alakot ölteni. „Ami megtörtént, az meg nem történtté is válhat” – írja az Itália (Képek az útról) című írásban, s megállapítja, „utazni annyi, mint játszani, minden szerepet egyszerre”.

A Kosztolányi Velencéje némiképp kakukktojás a Magvető Kiadó eddig megjelentetett irodalmi útikalauzainak sorában, de impresszionista festményeket idéző töredékeivel, sajátos humorával és fesztelen életbölcsességével annak is élményt jelenthet, aki már rutinos Velence-járó, és annak is, aki csak ezután fog megismerkedni vele. A sokat tapasztalt utas rácsodálkozik, lényegileg milyen keveset változott a világ az elmúlt száz évben, és vele együtt Velence „velencesége” is. Aki pedig még nem látta az Adria királynőjét, eleven, jól eltalált képeket kap, és a vágyat, hogy mindennek maga is a nyomába eredjen.

A kötet esztétikai szempontból is kifejezetten igényes, tartalom és forma egyaránt azt szolgálja, hogy minél teljesebben ott és otthon érezzük magunkat Kosztolányi korának Velence-élményében. A kötet gazdagon illusztrált korabeli fotókkal, a legtöbb a Fortepan gyűjteményéből származik, de egy ízben magát Kosztolányit és családját is láthatjuk ismeretlen barátok gyűrűjében, a Lido fövenyén. A belső borítókon korabeli hirdetéseket találunk, megtudjuk, hol szállt meg, étkezett, vásárolt a század első évtizedeinek magyar közönsége, látjuk és szinte érezzük is, merre járhatott maga az író, hová tért be, miket kóstolt városcsavargásai során, szinte mi magunk is kalandra indulunk. Minden azt szolgálja, hogy valóban Kosztolányi útitársai lehessünk. (A könyv tervezője Pintér József.)  A találkozás Kosztolányi Velencéjével stílszerűen – és ez megint a szerkesztőt dicséri – egy Esti Kornél-verssel indul. „Ha nem leszek, mondd, elfeledsz-e, Velence?” – kérdi a szerző lírai alteregója. A válasz talán itt rejlik ezeken a lapokon, ahol az ábrázoló és az ábrázolt különös fénytörésben állnak együtt, fricskát dobva időnek és gravitációnak.