A Pannon Filharmonikusok az újonnan épült és most megnyitott, eszéki Franjo Krežma (Franz Krezma) Hangversenyterem rezidens zenekara. Mi ennek a kulturális beruházásnak a kontextusa? Milyen zenei élete volt eddig a pillanatig Eszéknek?

Induljunk nagyon távolról. A régióban ismét történik egy beruházás, ami azt célozza, hogy a zenének legyen otthona – ez hihetetlenül jó. Ezt mi, pécsiek, akiknek van Kodály Központunk, vagy egyáltalán mi, magyar muzsikusok és zeneszeretők kontextusba tudjuk helyezni. Történelmi időkig kell visszamennünk, mert tulajdonképpen Trianont követően az első zöldmezős beruházásként megépült hangversenyterem Magyarországon a Művészetek Palotája, a második pedig a Kodály Központ. Ami egészen zavarba ejtő. Itt vagyunk a nagyon gazdag magyar zenei élettel, hagyománnyal és teljesítménnyel, és igazából nincsenek terei a zenei életnek. Deszakralizált zsinagógákban, kőszínházakban és egyéb helyeken zajlik a koncertélet. Az elmúlt száz évben szerencsére jó néhány kőszínház épült, miközben hangversenyterem – a Müpa előtt – nem. Visszakanyarodva Eszékhez: szerintem csodálatos dolog, hogy rendre terítéken van Európában, sőt a régiónkban, a közvetlen közelünkben, hogy hangversenytermeket kell építeni, mert egyébként folyamatosan arról van szó mindenhol, hogy van-e a klasszikus zenének közönsége, hogy áll az utánpótlás, mi van egyáltalán ezzel a művészeti ággal. Amikor készül egy ilyen épület, akkor biztosan többről van szó, mint egyszerű bizalomról, mivel egy ilyen épület legalább száz évre készül. És rendkívül örvendetes, hogy mindez a régiónkban történik, biztosan gazdagítani fog mindannyiunkat. Természetesen nincs arról szó, hogy újabb Kodály Központ épült volna, ez nem ilyen léptékű terem, de mégiscsak egy közel 500 fős (közel akkora befogadóképességű, mint a pécsi színház), akusztikai tervezéssel megálmodott és létrehozott zenei tér. Ez már önmagában fantasztikus.

Másfelől egy ilyen építkezés mindig egyfajta progresszió a város részéről. Nem csak a beruházást értem ezen. A beruházás annak az indikátora, hogy egy város és annak polgársága úgy ítélte meg, nyitott erre a műfajra, és szeretne belőle valami többet. Ha megnézzük Eszék kulturális összetételét, akkor azt látjuk, hogy Péccsel ellentétben nagyon intenzív zenés színházi élete van. Évi húsz-harminc operaelőadást tartanak a városban. Pécsett jelenleg egy sem fut a Nemzeti Színházban, és már több éve nem volt operapremier. Ott meg van. És adott hozzá egy helyi színházi zenekar és egy komoly operatársulat. Maga a horvát operaélet is igen magas színvonalú, de ez egy másik történet. A lényeg az, hogy Eszék esetében olyan városról beszélünk, ahol mennyiségében és minőségében is komoly zenés színházi tradíció van, annak közönsége is van, miközben hangversenyélet meg nincs. Roppant érdekes lehet egy közösség kulturális rétegzettsége, hogy miközben bizonyos műfajoknak reneszánsza van, van rá igény és közönség, addig a társművészetnek, de voltaképpen ugyanannak a művészeti ágnak a másik oldala egyáltalán nem létezik. Ehhez képest megépül egy tér, egy szimfonikus zenekari koncertekre alkalmas hangversenyterem, és ezt dotálják is.

Pécs legalább ennyire a másik oldalra fejnehéz. A Kodály Központban velünk együtt tartanak évi ötven-hatvan nagyzenekari koncertet, amelyek jellemzően teltházzal mennek, ami komoly szám, és mögötte komoly kvalitás is van – miközben nincsen operajátszás a városban. Annyira nincsen, hogy ha valaki nagy néha színpadra visz egy operát, annak sincs közönsége. A PFZ az elmúlt évtizedben szinte minden évben létrehozott egy bel canto operát a Müpával koprodukcióban, melyeket első osztályú világsztárok énekeltek, az egész produkció világszínvonalú volt, miközben alig több mint fél házzal játszottunk – egyetlen előadást. Előtte vagy utána egy héttel pedig a szimfonikus irodalom bármely rétegét vettük elő, teltház volt. Nyilván a mi munkásságunknak is nagyban köszönhető, hogy az elmúlt húsz évben rendkívüli reneszánszát éli a hangverseny-látogatás Pécsett, és olyan számokat produkál, ami korábban ismeretlen volt ebben a városban. Mennyiségre és minőségre biztosan Pécs aranykora ez az időszak a szimfonikus zenélést illetően, miközben a zenei világ másik lába gyakorlatilag eltűnt. De említhetném a kamarazenélést is, ami szintén jelentősen visszaszorult az elmúlt évtizedekben.

A Pannon Filharmonikusok november 7-ei koncertje eszéken (Fotó: Vass Benjámin)

Eszéken tehát van egy erős zenés színházi hagyomány, és most úgy döntöttek, hogy megpróbálják létrehozni a zenei élet másik lábát is, aminek ezzel a hangversenyteremmel megteremtették az infrastrukturális feltételét. Gondoljunk csak bele: a város történetében az idei az első szezon, amikor hangversenybérletet árusítanak. Lett a városban egy 450-470 fős terem, és máris eladnak 350 bérletet. Vagyis az ott élő zenekedvelők, akik eddig csak lemezről hallgatták Beethoven 5. szimfóniáját, vagy átjártak Zágrábba meg Pécsre (egyébként sok bérletesünk van Eszékről), most belépnek ebbe a körbe, ami bizonyos értelemben a polgári létforma része. És 2024-ben nem azon lamentálnak, hogy érdekes-e Beethoven, hanem azt mondják, hozzuk létre a terét, teremtsük meg a pénzügyi hátterét, és csináljuk.

Hogyan került ebbe a történetbe a Pannon Filharmonikusok?

Engem lenyűgöz, hogy milyen pragmatikus döntések sora vezetett ehhez. Próbálom elsősorban a kultúrpolitikai dimenzióit megvilágítani. Nekünk, pécsieknek nem idegen a kulturális alapú városfejlesztés. Majd’ húsz évvel ezelőtt, az Európa Kulturális Fővárosa projekt hatására elkezdtünk olyan fogalomkészletet használni a kultúra vonatkozásában, amely addig teljesen idegen volt még a kulturális élet szereplőitől is. És elkezdtünk arról beszélni, hogy a kultúrának semmi baja nem lesz attól, ha kreatív iparként beszélünk róla, és megpróbálunk ugyanolyan pragmatikus döntéseket hozni, mintha valami egészen más ágazat stratégiáját rajzolnánk föl. Ezt rendkívül fontosnak tartom, és Pécs jelentős kulturális teljesítményei az elmúlt időszakban nagyon nagy részben ennek köszönhetők. A PFZ-t repilot projektnek is tartom, az EKF egyik legsikeresebb utóéletű történetének, ami épp azért tudott ilyen sikeres lenni, mert nem kizárólag fellángolás volt, hanem koncepcionális és stratégiai döntések sorozata előzte meg arról, hogy milyen tartalomfejlesztésre van szükség egy olyan hely megteremtéséhez, ami képes ezt a várost pozicionálni.

Eszéken ugyanezt látom kicsiben. És akkor megint a progressziót kell elővennem. Mert szerintem egyszerre rendkívül emelkedett és pragmatikus gondolkodásra vall, amikor nem az történik, hogy fogják az ottani színházban nyolcvan éve működő, 35 fős zenekari társulatot, adnak nekik egy kicsit több pénzt, megduplázzák a létszámot, és azt mondják, hogy innentől legyenek ők a hangversenyterem rezidens zenekara, és kezdjenek el szimfonikus zenekarként működni. Ez ugyanis nem fejlesztés, hanem a dolgok félreértése. Hiszen ez két eléggé különböző világ, és egy ilyen félreértett átcsoportosítással sem a hangversenyélet, sem az operaélet nem járna jól. Persze hosszú távon elképzelhető, hogy a színházi együttesre alapulva létrejöjjön Eszéken egy olyan szimfonikus társulat, amely az operajátszás mellett a rezidensi zenekar szerepkörét is be tudja tölteni. A terem viszont most épült meg, és ahhoz, hogy ott legyen a helye, ahová szánták, és ahová a szakmai színvonala helyezi, olyan rezidens együttesre van szükség, amelynek ebben van tapasztalata.

A másik lenyűgöző dolog a történetben, hogy egy nem horvát együttes lehet a rezidens zenekar. Képesek nagyrégióban gondolkodni, és képesek túllépni azon, hogy van egy országhatár, ami persze az Európai Unióhoz való csatlakozás óta már nem is nagyon van. Létezik egy város, amely hatalmas erőforrásokat invesztál, eközben meg tudja fogalmazni, hogy mire van szüksége, és képes nagyvonalúan, européer módon gondolkodni. Ránéznek a térképre, és azt mondják, hogy itt van tőlük 80 kilométerre valami, ami megfelel az elképzeléseiknek. És ha nem horvát, akkor nem horvát. Kössünk szerződést, és nevezzük ki őket rezidens zenekarnak. A PFZ pontosan tudja, hogy rezidens zenekarnak lenni azt jelenti, hogy a zenekar lesz a hely szakmai lelkiismerete. A Kodály Központban mi szerkesztjük az évad gerincét (ez még az alapító okiratban is szerepel), és a ház menedzsmentje ehhez hozzá vásárolja, amiről úgy gondolja, hogy mi azt nem fedtük le. Ott ugyanez fog működni.

Ez persze messze túlmutat azon, hogy mi szeretünk zenélni. Természetesen ahogy Pécs nem tudná a saját kulturális életét finanszírozni, úgy Eszék sem, így az eszéki hangversenyterem is központi forrásokból működik, ezt a gondolkodásmódot jóváhagyta a horvát kulturális miniszter is. Vagyis a szakmai együttműködésnek van egy országos kultúrpolitikai szintje, és van egy regionális szintje. Ma Horvátország és Magyarország között ez az egyik legerősebb kulturális együttműködés, amit ilyen szinten lepecsételtek. És a jelentőségét épp az adja, hogy folyamatos és valódi tartalomfejlesztést megvalósító régiós együttműködéssé szilárdulhat. Nagyon bízom ebben.

Ezen a ponton kell megemlítenem Ivan Kristijan Majićot, a Franz Krezma Hangversenyterem alapító igazgatóját, aki az egész projekt megálmodója, és azóta is motorja és lelke. Az egész ügy az ő szellemiségét hordozza, és ő az, aki ebbe be tudta vonni a politikát is. Nagyformátumú és rendkívül sokoldalú ember, Magyarországon végzett bábrendezői szakon, tökéletesen beszél magyarul, noha nincs semmilyen magyar családi kötődése. Jól kiismeri magát a magyar kulturális viszonyokban: értékalapon és személyi alapon is, itt Pécsett is sokakat ismer, aki valamilyen kulturális tartalmat hoz létre. Nagyon fontos volt az ő szerepe abban, hogy az építkezés úgy menjen végbe, hogy közben a szakmai logikája is megmaradjon. Gondoskodott róla, hogy a teremnek már az első évadtól legyen rezidens zenekara, legyenek társintézményei. Azért beszélek ilyen elragadtatással róla, mert annyi rossz példát is lehetne mondani a régiónkból arról, amikor van egy eredendően jó gondolat, de nincs kibontva, csak annyi történik, hogy megépül egy színház vagy más épület, de az már nem tisztázott, hogy mi lesz a sorsa, ki fogja finanszírozni, kinek szól, mi a tartalma, mi a koncepciója. Csak valahogy éljük túl a mai napot, aztán majd holnap is csinálunk valamit. Az eszéki viszont igazi kulturális alapú városfejlesztési történet, aminek minden elemét jellemzően Kristijan tudta irányítani. A tartalmi elemét éppúgy, mint a kultúrpolitikai vonatkozását vagy a beruházás kérdéseit.

Ha már régiós együttműködésről van szó: Pécs mit fog érezni ebből?

Egy ilyen terem, mint a pécsi is, ha jól működik, akkor hozzásegíti a városát ahhoz, hogy kulturális centrummá váljon. Evidens, hogy Pécs is többek közt ezért hozta létre a Kodály Központot. De vajon mekkora a vonzáskörzete egy ilyen centrumnak? Az előadó-művészeti helyek esetében az a nemzetközileg bevett hüvelykujjszabály, hogy körülbelül 80-120 kilométeres vonzáskörzetről beszélhetünk, egyszerűen azért, mert nagyjából ez az a távolság, ahová még az előadás után haza lehet utazni. Ha valaki Kaposvárról átjön Pécsre koncertre, az még életszerű, hogy utána hazamegy. Székesfehérvárról feljárnak a Müpába. Nagykanizsáról már nehézkes, akkor Budapesten kell megszállni, az viszont már egy másik fogyasztási magatartás vagy kultúrafogyasztási körülmény.

De miért boncolgatom ezt ilyen részletesen? Pécsett a Kodály Központ ebből a szempontból sikersztori, persze van még feladat, de sokkal intenzívebben tudja mozgatni a régióját, mint az EKF előtt. És ebbe Eszék is beleértendő: csak a PFZ-nek több tucat bérletese van Eszékről, akik egyénileg vagy önszervező módon, autóval vagy busszal járnak át koncerteket hallgatni Pécsre. És most kiépül az ő városukban is egy hangversenyterem, amire az első, felületes válasz az lenne, hogy ez nekünk konkurencia. Én viszont egyáltalán nem ezt látom benne, és erről Kristijannal is sokat beszéltünk az elmúlt egy-két évben. Mindketten úgy gondoljuk, hogy ha ebben a nagyrégióban kellőképp összehangoltan és okosan dolgozunk együtt, akkor közösen tehetünk azért, hogy legyenek zenebarátok, zenét hallgató, hangversenyre járó emberek. A két város közel van egymáshoz, a közeledés – amint átadják az autópálya következő szakaszát – még egyszerűbb és gyorsabb lesz. Az eszéki és a pécsi terem volumenében, adottságaiban, léptékében eltér, az itteni a nagytestvére annak, ami ott létrejött (hozzáteszem: bárcsak Magyarországon minden 90 ezres városnak lenne egy ekkora hangversenyterme). Az eszéki teremben Beethoven- vagy Csajkovszkij-szimfóniáig lehet eljutni, de mondjuk egy Carmina Buranát már nem lehet előadni, mert nincs hova leültetni a 120 közreműködőt. Úgy tekintek erre, hogy létrejön a közelünkben a kultúrának egy újabb hídfőállása, ahol a közönség képes edukálódni, ahol hozzászokik ahhoz, hogy a kultúra az élete része. Pécs pedig továbbra is számíthat arra, hogy ennek a nagyrégiónak a kulturális centruma marad, ahová a nagyobb koncertekre, nemzetközi produkciókra át fognak jönni a kiművelt kultúrafogyasztók.

Horváth Zsolt és Ivan Kristijan Majić a Pannon Filharmonikusok sajtótájékoztatóján

Ez didaktikusan hangzik, de ez a láncolat működik. A hónap elején megtörtént a debütálás, és már a következő évekre is nagyon komoly terveink vannak. Nemcsak az, hogy mit játszunk majd az ottani nagyzenekari koncerteken, hanem hogy miként veszünk részt a város ifjúsági edukációs programjaiban, mit és milyen formában tudunk átvinni a PFZ különféle korosztályoknak szóló, saját fejlesztésű ifjúsági programjaiból. Sokat gondolkodunk rajta, hogy ezeknek mi legyen a dramaturgiája, a tematikája, hogyan lehet megismételni őket Eszéken. Vagyis ez számunkra is expanziós időszak.

Tudnál némi ízelítőt adni az idei programotokból? Hátha valakinek kedve támad elutazni Eszékre…

Aki már átadott vagy belakott hangversenytermet vagy bármilyen kulturális teret, az tudja, hogy az első év a kíváncsiságé: az is bejön, aki egyébként sosem gondolt rá, hogy hangversenyre menjen, csak kíváncsi, hogy mi ez az egész. A kérdés az, hogy ott marad-e. Ismerjük és átérezzük ezt a felelősséget, és bizonyos mértékig a műsorpolitikánkat is ehhez igazítottuk. Ugyanakkor elkerültük azt a klisét, hogy eljátsszuk a tíz legnépszerűbb zeneművet. Olyan zeneműveket választottunk, amelyek, hogy úgy mondjam, katartikus típusú muzsikák. Tehát amiket ha jól csinálunk, és a hallgató eléggé nyitott, akkor a dolog működni fog, és nem kell hozzá több évtized koncerttapasztalat. Másrészt azért a klasszikus zene fontos oszlopairól beszélünk: Beethoven Hegedűversenye, a Ravel-zongoraverseny vagy a Csajkovszkij-szimfónia (nem véletlenül említettem korábban éppen őket) megmutatják a zenetörténet számunkra is fontos kiszögellési pontjait. Természetesen beépítettük az évadba a horvát zenei élet világsztárjait is, ami már csak azért is fontos, hogy mutassa azt a színvonalat, ahová a terem tartozik. Jön például Dejan Lazić zongoraművész, akivel többször dolgoztunk együtt Pécsett és Budapesten is.

Az eszéki évadot nyitó koncert egészen más. Kortárs horvát és magyar szerzők műveinek ősbemutatója hangzott el, és maga a koncert egy nagy hagyományú horvát zeneszerzőfórum nyitóeseménye is volt. Horvátország zenei élete kicsit más struktúrájú, mint a hazai, a kortárs horvát zeneszerzők ismertsége, az ország zenei gondolkodására gyakorolt befolyásuk nagyobb, mint itthon. Az eszéki ház tehát azzal nyitotta a szezonját, hogy a horvát zeneszerzők éves szimpóziumának adott helyet, ami tanúsítja az egész projekt friss és előremutató szemléletét. Rögtön készült négy új darab a megnyitóra, vagyis elindult egyfajta reflexió az épületre, amely képes volt zeneszerzőket megihletni. Az pedig külön szép, ahogy ebben is megvalósult a horvát–magyar együttműködés, hiszen kezdettől fogva teljes nyitottság volt arra, hogy a műsoron két magyar zeneszerző darabja is szerepeljen. Tóth Péter és Balogh Máté – a koncertet vezénylő Vass Andrással együtt – részt vett a konferencián is, így ezáltal is erősödik a szakmai összefogás, egymásra figyelés.

Ígéretes, hogy amikor egyre könnyebb zenét hallgatni az interneten, akkor van, ahol abba fektetnek, hogy hangversenyterem épüljön. A kérdés, hogy annak a polgári rétegnek, amelynek eddig is volt kultúraigénye, kialakul-e az igénye a koncerthallgatásra is, megérzi-e az ízét annak, amikor személyesen is jelen van, és egy közösség részeként hallgatja a zenét.

Ahhoz, hogy valami középtávon is vezessen valamire, nagyon stabil keretre, intézményi háttérre és hasonlókra van szükség. Hogy ez itt így lesz-e? Nem tudom. A Kodály Központ már 15 éves, de időnként még mindig evidenciákról kell beszélnünk, vagy újra és újra meg kell erősíteni, hogy minek mi a szakmai célja, ok-okozati viszonya, és így tovább. Más Bécsben a Musikvereinban, ahol már 150 éve csinálnak koncerteket, és olyan intézményi tudás, a hangversenyélet olyan etikája és beágyazottsága alakult ki, ami közös kódrendszert teremtett az összes szereplő számára: az épület üzemeltetője vagy a városvezetés számára éppúgy, mint a zenekar vagy a közönség számára. Az eszéki helyzet viszont még egészen friss. Ilyenkor mindig meghatározó egy-egy ember szellemisége. Abban bízom, hogy ha néhány évig-évtizedig sikerül a fősodorban tartani a hangversenyterem működését, akkor egy ponton túl beágyazódik, és már nem lesz akkora súlya a személyi felelősségnek, hanem bizonyos dolgok evidenciává válnak. A Müpáról most már nem lehet elgondolni, hogy abban valaki lakodalmat tartson. A Kodály Központról olyan gondolat is volt az elején, hogy egyik nap koncert lesz benne, másnap meg boxgála. A jelenlegi eszéki stáb szerencsére nagyon érti, hogy mire való egy hangversenyterem, hogyan kell azt pozicionálni, hogyan kell a kereteket kialakítani.

Ebben nekünk hatalmas tapasztalatunk alakult ki Pécsett a Kodály Központ vonatkozásában. Az elején volt persze egy jövőképünk, de amikor még a gondolkodás fázisában elkezdtünk tervezgetni, akkor kiderült, hogy egészen mást ért hangversenytermen a polgármester, a zenebarát, a vállalkozó és a zenekar. Azt kellett fölismerni, nem arról van szó, hogy bárki műveletlenebb lenne a másiknál, hanem arról, hogy Magyarországon az emberek a zenét döntően nem hangversenyteremben hallgatják, mert nincsenek hangversenytermek. A pécsi hangversenyjáró közönség negyven éven át a POTE-aulában hallgatott koncertet. Hiába voltak bizonyos vonatkozásokban kétszáz éves tradíciók, de nem volt teljes körű a működési környezet. Egyszerűen senki nem tudta még, hogy mit jelent egy akusztikailag tervezett terem, az mire jó, mik az elemei, hogyan kell működtetni, és puffogtathatok szakmai evidenciákat, ha másnak mindez nem ugyanazt fogja jelenti, mert egész életében nem így hallgatott zenét. Pécsett ezt kipróbáltuk, és most ott tart a dolog, ahol tart, sok szempontból nagyon előremutató az, amit elértünk.

Eszéken még töredékesebb az erről való tudás, épp ezért a tét még magasabb, a kihívás még izgalmasabb. Az a kérdés, hogy sikerül-e a szakmát úgy beágyazni, körbevenni, ahogy a működési logikája megkívánja. Úgyhogy amit a PFZ-vel Pécsett 15 évvel ezelőtt átéltünk, az most reprízként visszatér. Nem csak arról van szó, hogy stratégiai megállapodást kötöttünk, a zenész meg odamegy és játszik. A teljes menedzsmentünk Eszékkel foglalkozik már egy éve, mintegy coaching szerepet töltünk be mellettük. Ott egy kis stáb működik, nekünk viszont rengeteg tapasztalatunk gyűlt össze az évek során. A programmenedzsereink segítenek összerakni az ottani műsort. Az üzemeltetésnek is van egy rakás aspektusa, egészen az olyan részletekig, hogy milyen protokoll szerint működjenek a hostessek, hiszen ott most alapítják meg a hostess-céget. Az együttesen is látom, hogy van egy fajta izgalom rajtuk, és nem azt élik meg, hogy akkor ezentúl többet kell buszra ülni, és nemcsak Bécsbe meg Budapestre fognak járkálni, hanem Eszékre is. Mindenkire ráragadt annak az érzése, hogy mi most beindítunk valamit.

(Bélyegkép: Vass Benjámin / A képek forrása: PFZ)