A kalóz-operák feltámadásának korát éljük: alig másfél évvel azután, hogy a Szegedi Nemzeti Színház színre hozta Verdi inkább csak lexikonadatként ismert művét, A kalózt, most Bellini hasonló című darabja került a hallgatóság elé – ezúttal koncertszerű formában, Pécsett és Budapesten (a november 4-ei, pécsi előadás egyben a mű magyarországi bemutatója is volt). „Hasonló című” – írtam, hiszen a két opera eredeti címe nem egyezik meg (Bellini: Il pirata; Verdi: Il corsaro); közös viszont a két darabban, hogy egyaránt a társadalom perifériájára szorult, korábbi életüket, egzisztenciájukat feladni kényszerülő férfiakról szólnak. Verdit azonban, olybá tűnik, jobban érdekelte a betyárromantika sajátos nyugat-európai változata, a haramiák és kalózok világa, no meg a darab bizonyos jeleneteiben tetten érhető orientalizmus; Bellini számára azonban a (természetesen Verdinél is meglévő) szerelmi háromszög áll a középpontban, no meg – a mű címével ellentétben – egy hősnő, akinek érzelmi skálája a szerelmi boldogságtól a bel canto operákban megszokott módon az őrületig ível. A két opera, mondhatni, paradigmatikusan mutatja be, hogy a keletkezésük közötti bő két évtizedben (1827–1848) hogyan változtak meg az olasz opera főbb irányvonalai – hogy a hasonló, bár nem azonos téma hogyan nyert gyökeresen eltérő megfogalmazást. Ezért is örülhettünk a két mű felcsendülésének – persze önértékük miatt is.

Aligha magától értetődő egy Bellini-opera előadásának értékelését a zenekarral és a karmesterrel kezdeni – most mégsem tehetek mást: a bel canto operák előadásainak zenekari sztenderdjei olyan alacsonyan vannak itthon, hogy minden ettől eltérő észlelést regisztrálnunk kell. Rossini és Donizetti operáinak előadásain még csak-csak találunk pozitív példákat (ilyen ritka alkalom volt fél évvel ezelőtt A sevillai borbély margitszigeti produkciójának energikus, összefogott zenekari produkciója), Bellini esetében azonban még rosszabb a helyzet: mintha a folyamatos hazai előadási hagyománnyal nem rendelkező operákkal szembesülve a karmesterek és az általuk irányított együttesek nem tudnának mibe kapaszkodni, és átadnák magukat a legrosszabb rutinnak. Személyes emlékeim közül szinte kiviláglik az a néhány perc, amikor a Scala Szimfonikus Zenekarának élén Riccardo Muti vezényelte a Norma nyitányát 2001 őszén a Kongresszusi Központban – időnk sem volt, hogy elcsodálkozzunk, miért épp ezt a zenekari koncerteken nem tipikus ráadásszámot választotta a maestro, mert már az első hangokkal olyan elementáris drámába ragadott minket, amelynek addig a létéről sem volt fogalmunk Bellini kapcsán.

Nos, huszonhárom év elteltével először hallottam olyan Bellini-interpretációt Magyarországon, amely méltónak bizonyult ehhez az emlékhez Dinyés Dániel és a Nemzeti Filharmonikusok jóvoltából. Ez annál is kellemesebb meglepetés volt számomra, mert Dinyés korábbi operavezényléseit nem mindig éreztem minden tekintetben kielégítőnek: kisebb vagy nagyobb mértékű hiányérzetet majd’ mindegyik találkozásunk keltett bennem (még Verdi Kalóza is, a már említett szegedi produkcióban). Talán csak az előítélet okozta, hogy karmester és együttesei között ezúttal is felfedezni véltem az összhang némi hiányát – nem elsősorban technikai értelemben, sokkal inkább a lelki ráhangolódás tekintetében. De amennyire igaz, hogy kezdetben így éreztem, annál inkább fontos leszögezni, hogy ez az érzésem öt-tíz perc elteltével elillant, és amit aztán kaptam, az az utóbbi évek egyik leginkább magasrendű zenei élménye volt. Dinyés nemcsak jó, jelentős, de egyenesen nagy zeneszerzőként láttatta Bellinit, akinél a dallam – minden; akinél nem az anyag megmunkálása, hanem maga az anyag (azaz a dallam) hordozza a drámát és a lírát, az elementáris érzelmeket és a tényszerű közölnivalót; akinél épp ezért megkerülhetetlenül fontos, hogy a zenekar is énekeljen. Nos, ezen az estén énekelt: a technikai kivitelezés magasrendűsége mindvégig a dallammintázás kidolgozottságát, stílusosságát szolgálta – sikerrel. Ha nem is ilyen revelatívan, de hasonló színvonalon működött közre a Nemzeti Énekkar is.

A Bellini-operák lényegét mindamellett a szólisták teljesítménye jelenti, jelentheti. Nem titok, hogy ez az előadás elsősorban azért jött létre, hogy Kolonits Klára újabb bel canto szereppel bővíthesse repertoárjának legsajátabb szegmensét – mi pedig örömmel adtuk át magunkat e világszínvonalú teljesítménynek. Nem szeretnék állást foglalni abban a kérdésben, hogy Imogene a könnyebb vagy a nehezebb Bellini-szerepek közé tartozik-e (létezik egyáltalán az előbbi kategória?); mindenesetre Kolonits magabiztos, sőt fölényes technikai tudással lett úrrá a szólam összes buktatóján – ez már nem az a szint, ahol egy-egy probléma eredményes, jó vagy kiemelkedő megoldását kell számba vennünk, hanem bátran kijelenthetjük: a művész anyanyelvi szinten beszéli ezt a zenei nyelvet, Bellini dallamait a legsajátabb zenei megnyilatkozásaként tolmácsolja nekünk. Kiemelhetnénk persze egyes részleteket – a koloratúrák könnyed, de drámai erejű pergetését, a dallammintázás nemességét, a csúcshangok magabiztosságát, a szöveg plasztikus ejtését –, de mindennél fontosabb, hogy az egyes összetevők elválaszthatatlan egységben szolgálják a művészi kifejezést. És mindemellett Imogene Kolonits Klára megformálásában nemcsak egy szólam, nemcsak egy a Bellini-hősnők közül, hanem önálló arcéllel rendelkező egyéniség – más, mint Amina, Norma, Elvira, s e másság hívja fel a figyelmünket arra, hogy Kolonits Klára szerepformálása tisztán koncertkörülmények között is – magasrendű színészi teljesítmény.

A másik két főszereplő produkciója nem volt egyenrangú Kolonitséval, inkább egy tisztes színvonalú repertoár-előadás keretei közé illett volna, mintsem az évad egyik kiemelt eseményére. A voltaképpeni címszerepet, Gualtierót éneklő Paolo Fanale vélhetően indiszpozícióval küzdött – legalábbis néhány rekedtes, egy esetben reccsenő hang erre látszott utalni. Ha azonban ezt félretesszük, a stílushoz ideális világos, könnyű hangnál egy fokkal sötétebb és súlyosabb voce, valamint a nem speciálisan bel canto, hanem valamiféle általános olaszos stílusismeret a nemzetközi első osztálynál egy vagy két fokkal lejjebb jelöli ki e produkció helyét. Hasonlóan áll a helyzet Alekszej Bogdancsikov Ernestójával is, de más okból: esetében, úgy érzem, a hang még nem teljesen érett, baritonja még nem kellően testes egy Bellini-főszerephez. Éneklése e szűkebb keretek között mindamellett kielégítő volt, a Kolonits Klárával énekelt duettben pedig egy-egy pillanatra méltó partnerré tudott válni – megmutatta, milyen perspektívák vannak alakításában, ha kellő megalapozottsággal, jó partnerekkel egyszer majd tovább dolgozhat rajta. A kisebb szerepek alakítói közül kiemelkedően jó volt Kovács István Goffredóként: nemes hanganyaga ezúttal jól illett az általa megjelenített szerep karakteréhez. Busa Gabriella (Adele) és Tötös Roland (Itulbo) megfelelően végszavaztak a főszereplőknek, bizonyságot téve arról, hogy máskor nem véletlenül bízzák meg őket főszerepekkel is.

(Fotók: Csibi Szilvia / Forrás: a NFZ Facebook-oldala)