Hernán Díaz könyvéről régóta kellett volna írnom, egy szerkesztőség bízott meg vele, egyébként magamtól nem biztos, hogy akartam volna. A fülszöveg szerint a könyv egy legendás Wall Street-i mágnás és az excentrikus arisztokrata házaspár tüneményesen tehetséges lányának a szerelméről szól. Hát, ez önmagában nekem elég unalmasan hangzik. „Vajon minden rendben van Benjamin Rask pénzügyi manővereivel?” Kevés dolog hoz annyira kevéssé lázba, mint egy pénzügyi manőver, az a helyzet. „És Helen miért él ilyen bezárkózó életet?” Nem tudom, gondoltam magamban fanyalogva ezen a ponton, de őszintén: kit érdekel. Erre adtak Pulitzert?, hőbörgött bennem a kisszerű fanyalgás.

„Miközben a tékozló, spekulációra épülő évtized a végéhez közeledik, a fényűző párt egyre hangosabb pletykák övezik. Milyen áron szerezték irdatlan vagyonukat? Ez a rejtély áll az 1938-ban íródott, Kockázatos pozíciók című regény középpontjában, amelyet, úgy tűnik, mindenki olvasott New Yorkban. De a történetnek nem ez az egyetlen változata.” És itt kezd érdekessé válni a történet, de erről még később.

Díaz először azzal lepett meg, hogy valójában eléggé érdekesen írt a pénzügyi manőverekről. Habár az olvasó nem érti, na jó, én nem értettem mindent, kicsit kevésbé voltam elveszve, mint amikor egy másik gazdasági világválság hátterét boncolgató művet, Scorsese A Wall Street farkasa című moziját próbáltam megérteni. Egyszerűen olyan álmosság fog el, amikor pénzügyi dolgokról beszél nekem valaki, mintha receptekről vagy mit tudom én, sejtbiológiáról. Lehet, hogy érdektelen és buta vagyok. Díaz könyvében mégsem éreztem soknak vagy zavarónak, sőt inkább izgalmasnak a gazdaságról, vagyonról szóló passzusokat. De nem csak erről ír lebilincselően: Benjamin Rask és Helen Brevoort megismerkedéséről, házasságáról, valamint a századelőről is érdekfeszítően mesél. Az argentin-amerikai író tényleg olvasmányos, Franzenre emlékeztet (Pék Zoltán fordítása kiváló!).

Aztán a regény a 131. oldalon egészen más irányt vesz, elkezd valamiféle posztmodern mágiát működtetni. Vannak olvasók talán, akik ezen a ponton adják fel. Merthogy a következő szakasz egy bizonyos Andrew Bevel torzóban hagyott memoárja. Sok helyen jegyzetszerűen félbehagyott, fragmentált, máshol nagy lendülettel meginduló, majd egyre inkább elapadó félregény a regényben, az önéletrajzírás kudarcának tökéletes szimulálása, posztmodern, elidegenítő szövegirodalom. Érdekes ugyan, másfelől egyre inkább feszíti az olvasót: ez az egész mégis mire fog kifutni?

Főleg, hogy hatvanvalahány oldal után újabb regényt kezd Díaz. Egy bizonyos Ida Partenzáét, amelynek Felidézett memoár a címe, és amely a dúsgazdag Bevel titkárnőjének a fejezete. Egy szegény, hithű kommunista nyomdász lányának a nézőpontjából látjuk a felhőkarcolók tulajdonosát, és ez a dúsgazdag fickó a nő íráskészségével szeretné megalkotni halott feleségének és saját magának alakját. Ahogy gazdag és magukat fontosnak gondoló emberek megfestetik magukat életük egy pontján.

Bevallom, én először el is vesztettem a fonalat, aztán félretettem a könyvet, mert a szerkesztőségtől kaptam másik feladatot, ami sürgősebb volt. És kaptam még egyet, meg még egyet. Így alakult, hogy bűntudattal a szívemben néztem félre, ha rátévedt a tekintetem a könyvespolcon. Aztán (egy évvel később) a feleségem egyszer csak elkezdte olvasni, mert emlékezett, hogy Franzent meg Austert emlegettem korábban vele kapcsolatban, akik az ő kedvenc írói. Mikor kérdezte, mit gondolok róla, még talán mondtam is neki, hogy az, amit olvastam remek, csak valahogy nem állt össze. Olvasás közben aztán lelkes lett, egyre lelkesebb, és mikor velem ellentétben eljutott a könyv végéig, azt mondta, valóban olyan és annyira jó, mint Franzen és Auster. Nem ezekkel a szavakkal. Lelkesebben. És bevallom férfiasan, elmagyarázta az első három fejezet viszonyát. Ami három különböző könyv valójában. Ugyanannak a történetnek három megközelítése.

Hogy miért írom le most mindezt, mit jövök a feleségemmel, aki okosabb, mint én? Hát, ezt csak az fogja megérteni igazán, aki elolvassa Díaz mesterművét. Nem lövöm le a poént. A könyv utolsó, Opciók című fejezetében egy bizonyos Mildred Bevel, vagyis a feleség jegyzetfüzetét olvashatjuk. Aki a valódi Helen. Nem a szépirodalmi alak, nem a férj által konstruált szerep.

Díaz pazarul megmutatja ezzel a regénnyel, hogy mi a különbség a fikció, az önéletrajz, valamint a valóság között. Beszél emellett Amerika és a kapitalizmus ellentmondásosságairól, az írás megbízhatatlanságáról, és nem utolsósorban a nőkről.

Szóval aki türelmes, és bizalmat szavaz az írónak, annak jó lesz.