Ernszt András munkáiban az absztrakció és a líraiság egyszerre van jelen, a nonfigurális festmények struktúráját és rétegzettségét sokszor áthatja a dinamika és valami látomásszerűség.

A munkái alakulása lassú lépések sorozatához hasonlítható. A képeit mégsem mondhatjuk komótosnak. A nagyjából egy időben keletkezett képek mintha megosztanák a nézővel a gondolat megformálódásának élményét, amely egyszerre a lassúságé, de eközben egy-egy invenció, erőteljesebb gesztus kifejeződése akár elementáris élményt is képes kiváltani.

A hasonló típusú képek egymásmellettisége megadhatja a lassúság érzékelését is, de az erőteljes színkezeléssel, a bátor rózsaszínekkel, egy emlékezetes kékes-narancs árnyalatú levélfolyammal, vagy más, elrendezett színes mintázatokkal, felnagyított organikus hatású részletekkel képes kiváltani az „aha” élményt, amit nem egyszerű szavakkal kifejezni, körülírni (mégis ezzel próbálkozom), mert ez nem epikus tapasztalat, hanem vizuális élmény. Ahogy az is az, amikor felismerni vélünk valamit Ernszt András teremtett rendszereiben. Akár egy mezőn. Akár a kockaköveken. Vagy az erdőben az ágak hálózatában. Így ezek a képek nem is feltétlenül a lassúságról szólnak, nem is a magával sodró hatásról, hanem egy sajátos látás folyamatába vonnak be minket. Másként fogalmazva: Ernszt András bevonzza a nézőt egy mélyülő, újra és újra elinduló meditatív játékba.

A teljesség kiterjedése, lüktetése számomra ésszel befogadhatatlan, inkább csak elfogadható. Ilyen gesztusnak is tekinthető az, hogy Ernszt András képei lehetséges részletei egy nagyobb struktúráknak. És ezekben a részletekben újra és újra felsejlik egy-egy ritmus, az alkotófolyamatban megszületik a mintázat, a levelek és a füvek mintázata, a fűcsomók, az indák, a nádszálak egymást látni engedő és fedni képes rendszere. Dinamikus fényfelületek élénken domináló vagy a tompa színek egymásra hatása alakítja a látómezőbe befogott képet. Azt, hogy télen fest-e harsány színekkel, vagy nyáron a hidegebb tompábbakkal, az talán csak közérzeti kérdés, mindenesetre a színkezelésében pro vagy kontra létezhet az évszakok hatása.

Ágas-Bogas I. 
2023. akril, szitanyomat, vászon, 50x50 cm
(Molnár Ani Galéria hozzájárulásával)

Azt az Ernszt Andrással folytatott beszélgetéseimből tudom, hogy a fényképek fontos részét képezik az alkotásoknak, a digitális technikára mint alapra tekint, ezt vegyíti többfajta festészeti eljárással. Így egy konkrét falevél fokozatosan átalakul ahhoz hasonlító formákká, a fűszál ugyanígy. Nem a rét egészét festi meg, hanem egy részletéből indul ki. Akár a transzcendens értelmezési irányba is elindulhatna a szöveg, Ernszt András képei meditatív részletei a befogadhatatlannak.

A műtermekben a készülő képeken nincsen keret. A kiállítottakat sem kereteztette be sem minimalista módon, sem dúsan díszített, barokkos túlzásokkal. A festmények széle nem vág egybe képei határaival. Mondhatnánk azt is, mert ecsetvonásai lendülete túlnyúlik a kép határán. Ez jelezheti azt is, hogy a kép csak részlete egy nagyobb egésznek, de lehet csupán a rámára felfeszítés eredménye, ám mivel szinte mindegyik képen ezt tapasztaltam, inkább az első megoldás a valószínűbb: ez utalás.

Ernszt András nonfiguratív hatású, organikus fikciói a rétegzettség által újabb és újabb képfelületeket mutatnak meg. A síkban megteremtett valóságban a kutató tekintet fokozatosan vonódik be, s merül el a rétegzettség ábrázolásában, a színek és formák egymást fedő, keresztező rendszerében. A kereső szem és a kitartott tekintet fokozatosan fedezi fel, hogy a távolról nonfigurálisnak tűnő képfelületek mögött meghúzódnak további szín- és formasíkok, dimenziók, amelyek egyszerre képesek érzékeltetni a valóság és a fikció érzetét, s egyszerre képesek újra és újra más arcukat mutatni.

Ernszt András képeinek összhatása jellegzetes. A munkáit első megközelítésre tekinthetjük dialógusnak is. Amit akár a természettel folytat.

Mi a természet? Ernszt munkáin a fű, az ág, a nád, a kő. De közben valahogy a festő is a természet részévé válik. Éppannyira, mint a füvek látványa. Vagy a látványának a lenyomata. A festő nem feltétlenül aktívan cselekvő része, inkább megfigyelője ennek a látványnak. Az ő szemén át látunk vizuális jelenségeket. Nem egy történetet, jelenetet vagy metaforikus, szürreális természeti jelenséget. Nem valamit, amit akár meg is lehetne érinteni. Hanem annak a részletnek a vizualitását ragadja meg.

Távoli mezők
2023, akril, vászon, 100x100 cm
(Molnár Ani Galéria hozzájárulásával)

Ernszt András esetében nem a megfelelő kifejezés az, hogy kivág egy részletet, hanem inkább kiválaszt. Ettől a festői világtól idegen az agresszivitás. Ez a karnyújtásnyi távolságon éppen túl lévő teremtett sík a festő munkája által újabb és újabb réteggel bővül, festői magatartásának következtében – réteget rétegre halmoz, különböző eljárásokkal a részletet indítja el a totalitás irányába.

A vászon kezdetben – feltehetően – üres. Hogy arra vetítéssel, rajzolással, szitázással, nyomtatással, vagy más módon vázlatosan megjelenítődjön az első réteg, amire rákerül egy második felhordott réteg, majd egy harmadik, s akár egy negyedik, ötödik is, amely lehet markánsan fedő vagy áttetszőbb felület, mint az akrilfesték után mondjuk valamilyen lakk, ami tompít, finoman elfed, így akár megjeleníti a levegőt is. A kép minden gesztustól, rétegtől megváltozik, folyamatosan épül a struktúra.

Folyamatosan változik a szinte kézzelfogható távolságú nézőpontból szemlélt, egyre összetettebb felület. A rétegzettséggel egy folyamatosan változó, árnyalódó látásmód kínálja fel azt, hogy válasszunk magunknak újabb és újabb utakat a lehetségesek közül. Ahogy változnak a fények, ahogy délutánra megnyúlnak az árnyékok a szoba falán, vagy ahogy mesterséges megvilágítást kap a festmény, úgy változik meg Ernszt András festett felületeinek plaszticitása. Élesebb fényben más színek érvényesülnek, mint szórt vagy surló fényben. De azt is megéltem – laktam egy lakásban Ernszt-képpel, és jártam olyan lakásban, ahol több képe is lógott a falon –, hogy ha a közelébe került egy a faltól eltérő színű fotel, máris változott az összhatás. Ernszt András képei különösen igénylik a teret és a levegőt, nem halmozhatók egymásra.

Szálak
2023. akril, vászon, 100x100 cm
(Molnár Ani Galéria hozzájárulásával)

Egyik műtermi látogatásomkor, amikor arról beszélgettünk, hogy mikor készül el egy kép, Ernszt András felvett egy féltenyérnyi tükörcserepet, elballagtunk a műterem túlsó végébe – egynehány lépésnyi „távolság” volt csupán, s ott hátat fordított a képének, s megmutatta a „technikát”, mintegy visszapillantva kell ránézni a festményre, s ezáltal „megváltozik a kép keretezése”. Megmutatkozik, maradt-e még munka vele.

Vannak olyan festői minőségek, amelyeket néhány jellegzetességük miatt (a festő korszakainak változásával együtt) az évek múlásával is szinte első pillantásra fel lehet ismerni. Vannak olyan festők, akik más-más korszakukban gyökeresen eltérő képeket hoznak létre. Ernszt András munkáiban létezik egy minőség, ami állandó. Nem szeretném túlmisztifikálni a képeit, ez adódhat a személyiségéből, a tanulmányaiból, sok mindenből.

Egy konferencián jártam Brüsszelben az elmúlt advent idején. A középkori városmag éjszakai nyüzsgő sokaságából a szálloda felé indulva, társaságban, elmélyült beszélgetés közben csak a periférikus látással érzékeltem valamit, amire azt mondtam hangosan, hogy a kirakatban az a kép olyan hatású, mintha Ernszt András festette volna. Annyira hihetetlennek tűnt, hogy közelebb léptem (majdnem az út közepén sétáltunk). Éppen a brüsszeli Magyar Intézet előtt haladtunk el a sötétben, és a kirakatban egy alulvilágított képpel reklámozták Ernszt András kiállítását.