Bár Egressy Zoltán elsősorban drámaíróként ismert, több évtizede foglalkozik lírával és prózával is. Az elmúlt hét-nyolc év novelláiból válogató új kötet néhol csak gondolatmorzsákat, néhol részletesebben kidolgozott történeteket tár elénk. A Kettesével a lépcsőn bár egy novella címe, jól működik kötetcímként is. Vajon könnyedséget vagy sietséget sugall? A könyvbe belemerülve nem érezhető, hogy rohanvást szelnénk a lépcsőket. Ahogy haladunk előre, inkább a játékosság, az ide-oda helyezkedés, a szökkenés izgalma rajzolódik ki. Az írások szereplők, élethelyzetek, látásmódok, elbeszélők között ugrálnak. Érezhető, hogy nem tematikusan, kötetbe készültek, sokkal inkább az elmúlt években itt-ott megtalált ötletek gyűjteménye. A borító (felhők között hőlégballon, a ballon helyett óriási pillangó, a kosárban férfi önti a világra az italát, amelyről a könyv olvasása után elmondható, hogy nem alkoholmentes) is ezt az asszociációs sort erősíti.

A szövegek legfeljebb lazán kapcsolódnak egymáshoz. Megjelennek ugyan ismétlődő témák, ezek azonban a konkrét történetek szintjén nem vagy csak nagyon óvatosan kacsintanak össze (például az első egység zenészeinek európai turnéja lehet egy személy visszaemlékezése több állomásra, de ugyanígy lehet minden esetben valaki más az egyes szám első személyű elbeszélő). Az összefüggések jobban megmutatkoznak, ha a kötet egésze helyett az egyes ciklusokat vesszük alapul. A könyv öt egységből áll, az alcímek összeolvashatók (és összeolvasandók, amire már a rímek is felhívják a figyelmet). Egy dalszöveget adnak ki, Egressy egykori zenekara egyik kiadatlan számának a szövegrészletét: „Futnak a felhők, futnak a percek / Felnéz az égre egy hallgatag herceg / Nézi a fekete zeppelint, az ablakából valaki int / Hétköznapok, hétköznapok / Tükörfolyón papírhajók”. E sorok beleillenek a hazai alternatív zenei szcéna főként pár évtizeddel ezelőtti időszakára jellemző szürreális szövegvilágba, ezzel is ráerősítve a játékosságra és az átlagosból való kimozdulás vágyára.

És mégis, a történetek kifejezetten földhözragadtak abban az értelemben, hogy teljesen hétköznapi helyzeteket és jellemző gondolatmeneteket, emberi viselkedésmódokat jelenítenek meg, az emberi kapcsolatok különféle változatait írják le. Általában olyanokat, amelyek nem működnek, legalábbis nem jól. A címadó novella ilyen szempontból is emblematikus választás: egy fiatal pár jelenik meg benne az esküvőjük napján, ahol a rövid jelenetből is élesen kirajzolódik a köztük és a családtagjaik között uralkodó megoldatlan feszültség – és az is hamar kiderül, miért házasodnak össze mindennek ellenére. Ami rámutat a történetek még egy fontos közös tulajdonságára: a reménytelenségre. A legtöbb szereplő mintha leláncolva várakozna, az adott keretek között ezt-azt ugyan tesz, de helyzetéből nemigen lát ki, és a látszat ellenére tehetetlenségre van kárhoztatva. Van itt még több bántalmazó, mégis fenntartott házasság (Hőlégballon; Ezüstlakodalom, Vesztes szelvény), a munkaadóit idegen lényeknek látó takarítónő (Entitás), new age-es pszichodumát és okoskodó barátnők agymenéseit visszhangzó barátnő (Turbulencia). Szomorúbbnál szomorúbb élethelyzetekbe nyerünk betekintést, melyekből nemigen látszik kiút. Ahol a szereplő kivételesen nem reagáló, hanem cselekvő, ott a cselekvés lényegében átgondolatlan és értelmetlen, amire jó példa annak a zenésznek a története, aki egy egyéjszakás kalandot követően bejelentés nélkül állít be a lányhoz a kis lengyel faluba (Ékszer).

Ahogy haladunk a fejezetekkel, úgy válnak egyre inkább hétköznapivá a történetek: a kötet nyitódarabjában még az őrület és a paranoia különféle fokain álló ismerős véletlenszerű felbukkanásainak lehetünk szemtanúi (Vologya), míg az utolsó előtti ciklus írásai egyetemi vizsgahelyzetet (Röhög az egész évfolyam) vagy anyai házi kosztot (Az anyámféle krumplifőzelék) idéznek meg. (Nem meglepő módon ez utóbbiak a Hétköznapok, hétköznapok dalsor ciklusa alá esnek).

Bár előfordul kortárs téma, a novellákban nagyrészt mégis a hetvenes-nyolcvanas évek miliője fedezhető fel. Az indiánkönyvek és a házi ruhakészítés varázsa és egyben kényszere (A bordűrös dzsörzé); a kollégista évek felidézése (A fogadás); az utazó zenészek történetei, mint az olasz hatóságokkal és a maffiával való találkozás (Angyalok tánca) kifejezetten ezen időszak figuráit, helyzeteit tárja elénk. Az idővonalból csak egy novella lép ki, amely a huszadik század elején játszódik, és egy fiktív (de gyanúsan Ady-szerű) író életének egy szeletét mutatja be (Fekete hold éjszakáján).

A kötetben a műnemek határai, ahogy a művészeti ágak határai is, elmosódnak. A párbeszédek, monológok, élőbeszéd-jellegű megszólalások, kiszólások a dráma jellegzetességeit idézik. A dalszöveg sorai egyszerre lépik át a líra–epika műnemek határait (a rímek, ritmusok által) és képeznek hidat irodalom és zene között (hiszen így a rímhez és a ritmushoz dallam is társul). Ez utóbbi sűrűn átszövi a szövegeket; nemcsak az utazó zenekar vagy a fejezetcím-dalszöveg koncepció kontráz rá, de egy történet teljes egészében Szécsi Pál-dalba ágyazva szólal meg (És a te kis szobád), kinyitva a cím értelmezési lehetőségét nemcsak a történetek és személyek, hanem a hangjegyek, dallamok közti játékos ugrálás, csapongás felé.

(Fotó: Máté Péter / Forrás: Könyves Magazin)