Nem divat manapság életrajzi regényt írni. Legalább annyira nem, mint amennyire az önéletrajzok, autofikciók korát éljük. Hosszabb vizsgálatot is megérne, hogyan és miért vált a „regényes életrajz” másodrendű műfajjá, ismert, kedvelt, de a kritika által mégis kevésbé számon tartott 20. század közepi szerzők (Stefan Zweig, Irving Stone, Robert Graves stb.) territóriumává vagy jó tollú újságírók híres emberekről szóló (sokszor az adott személlyel közösen készített), a nagyközönséget célzó műveinek gyűjtőfogalmává. Ha magyarázatot keresünk, bizonyára a realizmussal, a lélektani regénnyel, az élet elbeszélhetőségével kapcsolatos dilemmák és kételyek állhatnak a háttérben – vagyis pontosan azok, amelyeket „megszűntetve megőrzött” a kortárs újrealizmus és autofikció. Hiszen ha még a saját élet megírhatósága is kétséges, hogy volna lehetséges egy másik személy hiteles (jelentsen bármit a szó) életútját újraalkotni?

Szántó T. Gábor új könyve életrajzi regény, méghozzá a magyar jazz intézményesülésének egyik (ha nem a) legmeghatározóbb figurája, a zongoraművész, zeneszerző, jazztörténész, teoretikus és tanár, Gonda János életét dolgozza fel. Művészi és tudósi teljesítményén kívül Gonda talán arról a legismertebb, hogy 1965-ban létrehozta Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola jazz tanszakát, ahol az országban elsőként hivatalosan képeztek jazz-zenészeket, a korabeli művelődéspolitika miatt hosszú ideig csak középszinten, majd a rendszerváltás után ez az intézmény alakult át a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz tanszékévé. Számos ismert hazai muzsikus tanárként és patrónusként emlékezhet Gondára, a laikusok pedig filmzenéit (például Szabó István több korai filmjének zenéjét komponálta) vagy sokszor kiadott és bővített jazztörténeti kézikönyvét ismerhetik. Mint egy riportból kiderül, a regény látszólag hasonlóképp keletkezett, mint a manapság olvasható népszerű életrajzok. Gonda János fia, Péter még életében megpróbálta rávenni édesapját egy autobiográfia elkészítésére, majd halála után keresett egy írót, aki alkalmas lehet az életút megírására.

Gonda azért is jó alany egy életrajzi regény számára, mert története szorosan összefonódott a jazz hazai történetével és intézményesülésével. Mint minden kulturális közegnek, a magyar jazznek is megvan a saját legendáriuma, kultikus figurákkal, történetekkel. Sőt, maga a műfaj története is könnyen szimbolikussá tehető, hiszen nyugati és elsősorban improvizatív zeneként a szabadságvágyat fejezve ki a kezdeti tiltáson és a későbbi tűrésen (valamint a beat és rockmozgalmak ellen való kijátszáson) keresztül végül elnyerte méltó helyét és rangját a magyar kultúrában. Másfelől a jazz a 20. században az irodalomban is gyakran jelenik meg jellegzetes kulturális szimbólumokkal karöltve: hol a zene formai elemei kapcsolódtak össze a műfaj társadalmi és politikai vetületeivel (Jack Kerouac: Úton, Toni Morrison: Dzszessz), hol az improvizatív zene és életforma vált művészetmetaforává (Julio Cortázar: Az üldöző). Nálunk talán kevésbé jellemző a hazai jazzélet irodalmi ábrázolása, legfeljebb néhány novellában fordult elő, azok is inkább az „őskorszakot”, az 1920-as és ’30-as évek világát mutatják meg – ilyen például Márai egy kevéssé ismert elbeszélése, A dobos (1934) vagy Örkény István Emlékezők című kötetének (1946) Bubi című fejezete (utóbbinak a főhőse, a dobos és vibrafonos Beamter Jenő egyébként Szántó T. regényében is szerepel).

A jazzprofesszor nemcsak jazzregény és életrajzi mű, hanem „élete és kora”-jellegű szöveg, méghozzá abban az értelemben, hogy Gonda figurája erősen a korszakban gyökerezett, életútján és személyiségén keresztül a 20. századi Magyarország sokféle történelmi és társadalmi kérdése koncentrálódik. A szerző a családtól kapott Gonda-levelezések anyagától a korszak kultúr- és társadalomtörténetén át a pályatársak, tanítványok visszaemlékezéseiig számos anyagot mozgósított a regény megírásához. Sőt, olyan életszakaszokra is fény derül a szövegből, amelyeket a legközelebbi barátokon és családtagokon kívül senki sem ismert – kiderül például, hogy a zsidó származású Gonda 1944-ben édesanyjával együtt Slachta Margit menedékházában bujkált, 1950-ben pedig tiltott határátlépés miatt egy év börtönbüntetésre ítélték. A regény igen közelről mutatja be főhősét, már-már a klasszikus lélektani regényeket idézve. A történet szerint a már nyugdíjas Gonda bátyja öngyilkosságának hírére afféle „elszámolást” tart: végigtekint az életén, szüleivel, testvérével való kapcsolatán, szerelmein, pályafutásán. A szöveg összetett, egyszerre több idősíkon mozgó narrációja révén miközben felelevenítődik az életút és a pályafutás, az idős, sok szempontból csalódott és önmagával örökké elégedetlen főhős folyamatosan kommentálja, megkérdőjelezi saját szerepét, döntéseit, az általa bejárt utat. A jazztörténeti szálban éppen az a legérdekesebb, hogy nem mondja fel a magyar jazz (és általában a könnyűzenei szcéna) gyakorta hangoztatott narratíváját, nem az elnyomó hatalommal dacoló szubkultúra lázadását, kitartó harcát és győzelmét hirdeti a könyv. Sokkal inkább a taktikázásokat mutatja be, a Kádár-kor közegében élni és alkotni vágyó művészek folyamatosan változó lehetőségfeltételeit, interakcióit a különböző kulturális közegekkel – az aczéli kultúrpolitikától a komolyzenei szcéna lenézésén át a népi-urbánus ellentét jazzközegben való megjelenéséig. E történelmi-kultúrtörténeti szállal szorosan összekapcsolódik a magánélet, a főhős folyamatos bizonytalansága és identitásválsága zsidósága, valamint többszörösen problémás családi háttere miatt – utóbbi elsősorban a családban átöröklődő pszichés zavarokban, valamint az apa és a testvér konkrét és szimbolikus távolságában ölt testet (ugyanis az 1940-es évek végén mindketten Ausztráliába emigráltak, egyedül hagyva a főhőst pszichotikus édesanyjával).

A szöveg többnyire jól egyensúlyoz a magán- és közéleti szálak között, bár nem mindig egyformán érdekes a kettő. A magánéleti részek (főként a főszereplő szerelmeivel és feleségeivel kapcsolatos jelenetek, belső monológok) időnként kissé túlírtak, a jazztörténeti vonulat pedig, bár kétségkívül igen érdekes, néha felmondásszerűvé válik. Mindez annyiban védhető, hogy a főhős láttatja fontosnak a két szcéna viszonyát: a szakmai életút kulturális sikereit folyamatosan ellenpontozza a privát szféra. A regény akkor a legerőteljesebb, amikor egy-egy életesemény ábrázolásán keresztül a szerző esszenciálisan képes megragadni a korszakot és főszereplője személyiségét. Nagyon hatásos jelenet például a zeneművészeti iskola alapítása előtti megbeszélés Aczél Györggyel és más pártfunkcionáriusokkal. A találkozón nem egyenlő felek szakmai eszmecseréje zajlik, hanem a főszereplő hosszú monológja (Aczél mindössze egyszer kérdez közbe), amelyben igyekszik kitalálni, mit akarhatnak a kultúrpolitika képviselői, milyen stratégiát vegyen fel, miféle ideológiai mázba csomagolja mondandóját – miközben sejthetően a felső engedély már megszületett, és ekkor (1965-ben) a jazz támogatása az egyre népszerűbb beatzene elleni kijátszásáról szólt. Vagy hasonlóan emlékezetes és igen jól felépített Gonda ausztráliai látogatásának leírása, apjával való találkozás és a bátyja összeomlásának jelenete.

A könyv kissé talán hatásvadász alcíme, Rögtönzések életre, halálra csalóka, ugyanis a regény, miközben kijátssza a jazzhez kapcsolódó egyik legfőbb kulturális attribútumot (vagy közhelyet), az improvizációhoz kapcsolódó szabadságot, éppen ennek korlátozottságáról szól. A főszereplő folyamatosan kényszerpályákon mozog, olyan tényezők határozzák meg életét, mint származása, büntetett előélete, komolyzenészi majd jazzes reputációja, az ezekhez kapcsolódó életminták, zenei és tudósi attitűdje, valamint az anyai ágon öröklődő pszichés betegség állandó fenyegetése. Ezekből próbál kitörni, zenében, kapcsolatokban, tanárként, miközben folyamatosan elégedetlen önmagával, keresi a szabályok és az improvizáció közötti hidat. Példaképe és kedvence sem a féktelen szabadság önpusztítását megtestesítő jazz-zenészek közül kerül ki. Nem, mondjuk, Charlie Parker, mint Cortázar kisregényében vagy Esterházy Hrabal könyve című művében, hanem a sokkal melankolikusabb zenét játszó Bill Evans, akivel Gonda személyesen is találkozott és összebarátkoztak, és akihez kapcsolódik egy történet, amelyben a főhős fájdalmasan magára ismer, illetve félelmeit testesíti meg. A regény vége felé Kőszegi Imre, a jazzdobos meséli el, hogy látta Evanst kevéssel halála előtt zenélni, majd a koncert után kopott ballonkabátban és papucsban magányosan állni a villamosmegállóban, hogy hazamehessen szállodájába.

A regény Gondájára is ez a magány és melankólia jellemző, és épp attól lesz A jazzprofesszor különleges, ahogy sajátos bildungsromanként felépíti főhőse életútját. Nem sikertörténet ez, minden sikerével együtt sem, de nem is válik tragikus hőssé. Amikor a regény végén magára hagyjuk, szomorú, helyét nem találó figura, aki úgy érzi, a rögtönzés számára nem más, mint túlélni, kibírni az életet.

Szántó T. Gábor regénye merész vállalkozás, hiszen olyasvalamit tett, amit manapság ritkán szoktak. Életrajzi regényt írt, amelyben igen közel hozza, analizálja főhősét, miközben Magyarország fél évszázados történelméről és kulturális mozgalmairól is képet nyújt. Bizonyára máshogy olvassa egy hajdani kolléga vagy zenész (született már egykori tanítvány tollából is ajánló, aki többek között a könyv pontosságát és hitelességét hangsúlyozta), másként egy jazzkedvelő laikus, és megint máshogy olyasvalaki, aki a kortárs irodalom vagy Szántó T. Gábor eddigi művei miatt veszi kézbe (magamat az utóbbi két kategóriához sorolnám, Gonda jazztörténeti könyvét jó pár éve olvastam, de, bevallom, lemezeit csak a regény olvasásával párhuzamosan kezdtem hallgatni). Nemcsak azért érdekes, mert Gonda élete szimptomatikus, megmutat bizonyos mozgástereket, kötöttségeket és rögtönzési lehetőségeket a 20. század második felének Magyarországán, hanem azért is, mert olyan aprólékosan építi fel és elemzi karakterét, ahogy mostanság ritkán szokás.

(Fotó: Bruzák Noémi / MTI)