A keresztapa-trilógiával és az Apokalipszis mosttal a filmtörténet nagyjává vált Francis Ford Coppola állítólag már az 1970-es évek végén elkezdett gondolkodni egy filmterven, amely az évtizedek során szerelemprojektté érett, sőt húsz évvel ezelőtt majdnem sikerült is megvalósítania. Olvasópróbákat tartott a felkért színészekkel, és forgatócsoportja már tekintélyes mennyiségű felvételt készített New York Cityről. Ám közbejött a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás, amely miatt senki sem érezte etikusnak a New York-i katasztrófából kiinduló sci-fi, a Megalopolisz elkészítését. Coppola a közelmúltban felelevenítette a projektet, eladta szőlőjét (az utóbbi évtizedekben bortermelésből élt), és kölcsönt vett fel, hogy előteremtse a szükséges pénzt a reménybeli magnum opushoz, amelyet sokáig egyetlen forgalmazó sem mert elvállalni, mert jól tudták, hogy a film meg fog bukni a pénztáraknál, ahogy történt is az első hétvégén. Kísértetiesen hasonló a Megalopolisz sorsa, mint a szintén csalódást keltő számokat produkáló Horizonté, amelyet Kevin Costner saját pénzből finanszírozott. Közös bennük az is, hogy alkotóik sokat markoltak, de keveset fogtak: az események, szereplők és kérdésfelvetések tengerében elveszik a jelentés.

Coppola nem pusztán sci-fit alkotott, hanem modern parabolát, amelynek alapja az ókori Római Köztársaság bukásának története, szűkebben a Catilina-féle összeesküvés, amelyet Julius Caesar hatalomátvétele és a demokratikus rend felszámolása követett. A helyszín New York, pontosabban Új Róma, ahol két markáns egyéniség feszül egymásnak. Az egyik Adam Driver Cesar Catilinája, aki zseniális, Nobel-díjas építész, a másik a konzervatív polgármester, Giancarlo Esposito alakításában Francis Cicero. Az előbbi felfedezett, illetve megalkotott egy különleges anyagot, a megalont, valamint képes megállítani az időt, ugyanakkor a feleségét gyászolja, aki speciális kapcsolatban állt ezzel az anyaggal. Cesar számára felcsillan a remény, amikor intim viszonyba kerül Juliával, Cicero lányával, valamint lezuhan egy szovjet műhold, ami nagy pusztítást végez Új Rómában. Az építész ezzel két legyet üthet egy csapásra: a Juliával kötött házassággal leszerelheti a polgármestert, a város romjain pedig felépítheti a fantasybe illő utópiát, Megalopoliszt, megvalósíthatja régóta dédelgetett álmát.

Coppola sci-fijében a látványtervre és a koncepcióra egyáltalán nem lehet panasz. A filmet a legmodernebb technológiákkal valósították meg, a felvételek a valószerű digitális hátterek megjelenítésére képes georgiai Trilith Studiosban készültek. Ugyan egy-két számítógépes szoftverrel megalkotott tereptárgyon és speciális effektuson látszik a műviség, de ez nem kirívó probléma, mivel a történet szerint a megalon nevű különleges anyaggal eleve olyan struktúrákat lehet létrehozni, amelyek a valóságtól elemeltek, fantáziavilágba illenek. Összességében lenyűgöző élmény az a folyamat, ahogy Új Róma városképe fokozatosan átalakul a „létező utópiává”, ami szimbolikus jelentéssel is bír. Vagyis ahogy a metropoliszon eluralkodik az építész által elképzelt Megalopolisz, Cesar hatalma úgy növekszik, míg Cicero háttérbe szorul.

Coppola csak szűkszavúan értekezik a sci-fi motívumokról, így a megalon háttértörténetéről és Cesar elhunyt feleségéről sem tudunk meg túl sokat, az író-rendező mégis remekül kidolgozta az Új Róma koncepcióját. Első látására erőltetettnek tűnhet, hogy az antik divat találkozik a modern technológiákkal, 20. századi autókkal és akár 18. századi ruhákkal, de tökéletes az egyveleg és tökéletesen rímel a 21. századra, válságos korszakunkra az ókori Róma dekadenciája. Miként az ókorban, úgy ebben az alternatív jelenben is a külcsín uralja az emberek életét, a „panem et circenses” elve szerint nagyszabású showműsorok, mutatványok és küzdelmek inkább szórakoztatják a „patríciusokat”, mint a „plebset”. A Vesta-szüzek itt popdívák, akikből akár rocksztár is válhat, Crassus pedig befolyásos politikus helyett nagy hatalmú üzletember, Cesar nagybátyja (akit a veterán Jon Voight formál meg). Az arénát és a fórumot nem leváltja, hanem kiegészíti a tömegmédia, amelyben provokatív interjúk tartják fenn a nézők figyelmét, a provokációról pedig Aubrey Plaza femme fatale-ja, Wow gondoskodik, aki egyúttal Cesar titkos szeretője és Crassus felesége.

Laurence Fishburne, aki Cesar asszisztense és egyben a narrátor is, remekül játszik, viszont narrációja kifejezetten didaktikus, túlmagyarázza a modern Amerika és az ókori Róma közötti párhuzamokat. Coppola művéhez a „megoldókulcsot” valójában egy fontos szövegrész nyújtja: „Mikor bukik el egy birodalom? Egyetlen, borzalmas momentum okozza az összeomlását? Nem, nem… Eljön az idő, amikor az emberek többé már nem hisznek benne.” Az alkotó nem magyarázza túl, hogy Róma melyik bukására kell gondolnunk, hiszen több is volt (a köztársaság bukása, a nyugati birodalom összeomlása, Bizánc eleste), a nevekből ugyanakkor egyértelmű: a Catilina-féle összeesküvés és Caesar diktátorrá válása, majd a politikai gyilkosságát követően Octavianus mint Augustus császár hatalomra kerülése a res publica végét jelenti.

Persze Coppola kreatívan illesztette a történeti eseménysorozat motívumait a modern amerikai közegbe, így nem feltétlenül úgy alakul minden, ahogy a történelemkönyvekben megírták. Ráadásul az aktuálpolitikai felhang mellett van a történetnek egy önreflexív rétege, amennyiben a zseniális alkotót, Cesart egy konzervatív hatalmasság, Cicero korlátozza, sőt ellehetetleníti. Ebbe a konfliktusba nem nehéz belelátni az egész életében (főleg A keresztapa forgatásán) a stúdióvezetőkkel viaskodó Coppola hollywoodi élettapasztalatát.

Ugyanakkor egyik fő karakter sem képvisel egyértelműen pozitív értékeket, ahogy talán az ókori Római Köztársaság is reformokra szorult, a történészek sem értékelik kizárólag zsarnokságként Caesar tevékenységét. Ugyanilyen problematikus a jelenlegi amerikai politikai klíma, habár nyilvánvalóan ebben az esetben is leegyszerűsítő lenne, ha Cesart és Cicerót a demokratákkal és a republikánusokkal állítanánk párhuzamba. Érezhetően ez Coppolának sem volt célja, általánosabb parabolikus modell megteremtésére törekedett, amelyben egyik politikai erő – egy idő után már az építész is átpolitizálja a tevékenységét beszédeiben – sem képvisel abszolút igazságot. Lehet, hogy Cicero korrupt polgármester és ravasz intrikus, ugyanakkor kérdéses, hogy hosszú távon tényleg a város javára válik-e, ha ez a rejtélyes anyag, amelyből Megalopolisz épül Új Róma helyén, eluralkodik a metropoliszon.

Hangsúlyos az is, hogy a gazdagok csatájáról van szó, amely a városért folyik Cicero és Cesar között, míg az egyre nyugtalanabb plebs, vagyis az alsó osztályok tagjai távolról figyelik a történéseket, a cselekmény végén már csak kerítések mögül. Az ő perspektívájuk hiányos, nagyjából a „patríciusokat” figyelő tömegre és egy merénylőre korlátozódik, de a néző még így is elgondolkodhat a mi világunkkal való párhuzamokon. Bár Cesar beszédet mond a népnek, amelyet lenyűgöz a látványos és futurisztikus, szinte nem e világi épületeivel, számára sem lényeges kérdés, hogy ezt az egészet egyáltalán akarják-e az emberek (az első hétvégéjén a Megalopoliszt övező általános érdektelenség tükrében ez is keserű önreflexióként értelmezhető).

Coppola művében már nemhogy eltűnőben van, nincs is középosztály, csak az elit és a plebs. A cselekmény nagy részében a tömeg ugyanolyan formálható massza, mint a megalon, a véleménye nem sokat ér, valójában nincs is. Ha úgy látszik, hogy van saját perspektívája, akkor az a Shia LaBeouf által szokás szerint ripacskodva megformált fasisztoid Clodio, Cesar unokaöccsének és szélsőséges csoportjának a viszonylatában jelenik meg. Erről a fekete ruhába öltözött, az olasz fasisztákra is emlékeztető formációról a nézőnek eszébe juthat az USA-ban egyre riasztóbb módon erősödő alt-right. Coppola mintegy leleplezi ezeket a radikálisokat azáltal, hogy bár Clodio demagóg beszédeiben Cesar és a gazdagok ellen uszít (többek között egy koholt vádra alapoz, miszerint Cesar egy kiskorú lánnyal létesített szexuális kapcsolatot), valójában fényűző és kicsapongó életet él.

Coppola parabolikus modellje tehát kellőképp rétegzett és komplex ahhoz, hogy frappáns politikai kritikát lehessen megfogalmazni a keretei között, és alapvetően működik is, a didaktikus narráció és a szájbarágós képi asszociációk ellenére (archív felvételen előkerül Hitler és a 9/11) okosnak tűnik. „Őrültség, de van benne rendszer” – így lehetne jellemezni a Megalopoliszt, habár sajnos az „őrültséget” inkább a „káoszra” lehetne lecserélni, mert Coppola műve töredezett, az értékes és frappánsan megfogalmazott politikai kritikát nem tudta érdekes történetbe ágyazni.

Hagymázas, sokszor túl elvont és fennkölt dialógusok, lapos karakterek, érdektelen szálak és öncélú jelenetek forgácsolják szét a (talán papíron) koherens cselekményt. Az egyik problémáról már szó esett, a Megalopolisz sci-fi rétege nincs megfelelő mélységben kibontva, de ez a kisebbik gond. A nagyobbik az, hogy képtelenség azonosulni a főhős karakterével, akit Driver igyekszik hitelesen megformálni, de érződik a játékán, hogy ő is nehezen talál kapaszkodót a figurához. Nathalie Emmanuel Juliája halovány, a film vége felé a rendező egyre jelentéktelenebb érzelmi motivációvá fokozza le. Az egyébként zseniális Esposito is inkább küszködik Ciceróval, akinek a karaktere lehetett volna markáns antagonista, de elsikkad a cselekmény második felére, Coppola inkább LaBeoufnak adja át a terepet, de ő túl gyenge színész ahhoz, hogy Cesar méltó ellenfelévé érlelje Clodiót. Az Emmy-jelölt és sorozataiban szintén kiváló Aubrey Plaza is sablonos femme fatale-t kapott, akinek néhány ellenszenves és perverz jelenet jut csupán, pedig ő is potenciális, komplex negatív hős lehetett volna.

„Lehetett volna” – a Megalopolisz nézése közben ez a gondolat gyakran felmerülhet bennünk, mivel nemcsak a politikai parabola, hanem a karakterkapcsolatok és intrikák is érdekesek lennének, ha Coppola tudott volna bánni velük, ha egyáltalán lett volna esélye bő kétórás filmben rendesen kifejteni a legalább három másik filmre elegendő témákat. A mű ékes példája annak, hogy ebben a formában a karakterdrámák és a társadalomkritikus allegória nem összeegyeztethetők. Jancsó Miklós is határozott döntést hozott klasszikus korszakában, így a Szegénylegények vagy még inkább a Még kér a nép nem véletlenül a tömeget állítja a főszerepbe, míg az egyének maguk is jelképek, amelyek a nagyobb jelentés felé mutatnak. Ha Jancsó elkezdett volna moralizálni és szerelmi szálakat bontogatni a paraboláiban, ma talán nem is emlékeznénk rájuk. A másik pólust pedig Federico Fellininek a szintén ókori római témájú Satyriconja képviseli, amely egyébként a Megalopolisz előképe, valószínűleg jelentős hatást gyakorolt Coppolára. Ez is szertelen és „barokkos” kiszerelésű, parabolikus-allegorikus mű, de Fellini a karakterdrámákra koncentrált, rajtuk keresztül rajzolta meg a hatvanas évek végének Európájára (és Amerikájára) is vonatkoztatható ókori Rómáját.

Coppola ráadásul túl sok időt tölt el egyes epizódokkal vagy jelenetekkel, és emiatt a cselekmény vontatottá válik, ellaposodik, mintha az alkotó beleszeretett volna a díszletekbe vagy a kitalált akciókba, és nem tudott volna szelektálni. Persze a rendező hajlamos erre, a hasonlóan kaotikus Apokalipszis most bővített változata is tartalmaz olyan részeket (mint a hírhedt francia epizód), amelyek láttán nem bánjuk, hogy a moziverzióban nem vagy nem ilyen terjedelemben láthatók. A Megalopolisznál ugyanez a probléma jön elő, vagyis a colosseumi szekvencia aránytalanul hosszú, ráadásul sem Cesar pszichedelikus jelenetei, sem a zaklatási botrány nem kellően megalapozott.

A Megalopolisz remekmű is lehetett volna, Coppola magnum opusa, amely megkoronázta és le is zárta volna a rendezői karrierjét. Ám sajnos – ha valóban ez lesz az utolsó filmje – ez nem szép búcsú, jóindulattal is felemás konklúzió, amelyről nem a legkiválóbb alkotásai jutnak az eszünkbe, hanem a gyengébbek, illetve klasszikusa filmjeinek elrontott jelenetei. Hiába érdekes és kreatív parabola, amely nemcsak a „hollywoodi reneszánszt”, Coppola aranykorát, hanem az európai modernista filmet is megidézi, ám éppen a történet szintjén nem működik, így a néző nem vagy nehezen tud elmélyülni benne. Számos olyan remekmű készült persze, amelyben háttérbe szorul a cselekmény, illetve a kísérleti filmek ugyanolyan értékes alkotások lehetnek, mint a klasszikus művészfilmek. Ám a Megalopolisz olyan kísérlet, amely sok szempontból ígéretes, de végeredményben sikertelen.