Erősen bölcseleti megalapozottságú, experimentális karakterű, kultúrtörténeti referenciarendszert megemésztő költészet Szabó Marcellé. No Room című negyedik kötete a részvételével alapított, és az ő aprómunkája által működő su\cure-sale könyvek egyik első kiadványa.

Az öntörvényűségről, a felfejtéssel járó munkáról, tehát a hozzáférés nehézségéről szóló közhely, mely mintha domináns szólama lenne az íratlan recepciónak, hol feddőleg hangzik el, hol éppen inspiráló jellege miatt – már amikor elhangzik. Az utólagos szerzői kommentár ráadásul ritkás. Ha akad, az akkor is mintha inkább a Könyvet beszélné – nem el, hanem – tovább. (S talán nem történik más ebben a most íródó szövegben sem.)

A szerző válaszol, de választ nem ad.

*

Szabó Marcell verseinek olvasása közben mintha a költészet ősképéhez, ősforrásához térhetnék vissza – a közeli limbushoz, kerülőúton. Az általa állított világ a „varázstalanított” köznyelv-közbeszéd nullfokáról indulva nem alanyi fecsegésbe fog. „Fecsegni képtelenség”, áll A szorítás alakja című első kötet egyik nagyversében, melyet 2008-as, Jelenkorbeli megjelenésekor olvastam először, és azóta is kevés vers volt rám ekkora, ma is delejező hatással. Nem is dekonstruál, hanem a megnevezhetetlen felé fogalmaz egyre aprólékosabb analízissel, ahogy azt A zseb vallási karaktere című harmadik kötetben tette.

„Szabadíts meg a túl hosszú beszédtől”, írja Maurice Blanchot A túl nem lépésben, éppen Szabó Marcell fordításában, de az alázatos imaformula könyörgése ellenében ez a költészet (ahogy az a harmadik és a negyedik kötet alcímében olvasható) materialista vigasztalás inkább, egyszerre Ige és ige, tehát teremtő istenkísértés (©Sipos Balázs). A Zseb-kötet szövegömlése pedig úgy lesz révületbeszéddé, hogy egy pillanatig sem bélyegezhetném önműködőnek, sokkal inkább egyszerre rendetlennek és fegyelmezettnek, végtelenül parttalannak és végletekig megkomponáltnak. Mindez pedig vallási karaktert kölcsönöz ennek az olvasatnak is.

De minek keresztelhetném el egy regös pandant-ját?

A No Roomban ez a költészet aztán egyszerre lesz anyagmozgatás és fordul traktátussá. De azt is mondhatnám, hogy a kötet fizikai és mentális határai által kijelölt felségterületen lesznek bennfoglaltak a legkülönbözőbb témák, beszédmódok és nyelvjátékok, középpont híján, és – a címben performált – helyhiány miatt kollázsos rétegzettséggel, listajeles és befejezhetetlen felsorolásként. „Senki számára sem írunk, hanem éppen csak magának a tárgynak” (23.).

Vagy ez mégsem a Zseb monológjának folytatása, hanem egy dialógus megkezdésének kísérlete? Legfeljebb egy dialógus illúziója. Akár egy kommentszekció anonimizált szövegfolyama, amely félreértésektől, feleselésektől, fenyegetésektől, félelmektől mocsarasodik el. Beomló átokföldje. Süllyedő sírokra emlékszem a Zseb fináléjából, az ott még meglévő, örökölt HELYre, és hogy egy név is előkerült, melyet nem temettek, mégis olyan volt, akár egy sírfelirat. Most fellapoztam: Szabó Marcell – ez volt a név. Hiába kérte hát a pályanyitány, hogy a neveket, az istenért, ne mondjuk újra. „Emlék, név, hiúság.” (44.)

Ezért a No Roomban a dialógus szimulációján túl zsivajgó „idegen nyelvek” kórussá való kényszeres összebékítésére sem mutatkozik semmilyen kilátás. Hiszen épp ellenkezőleg, ugyanis az irodalom létmódja és mezeje itt (vagy mindenütt?): csatatér. „ezzel az anyaggal foglalkozom, amely hivatásom sosem volt, mégsem hiszem, hogy hiba volna szavakkal elfoglalnom egy olyan álláspontot, amelyet számosan elfoglaltak már hadműveleteikkel” (80.) Az íródó – tehát magának paradox módon, fenti szándékával mégis megegyezően kiterjedést, teret hódító – szövegben egymásra csúsznak háborús idők, útlevélszorongások, járványjelentések, menekülési stratégiák és hadmozdulatok. De ez mégsem káosz, hanem természeti állapot, bellum omnium contra omnes, amelyben az olvasó úgy áll benne, ahogy – a Szabó Marcell által Stendhaltól kölcsönzött – Fabrizio del Dongo áll a waterloo-i forgatagban: értetlenül a nyílt terepen.

De lehetséges-e egyáltalán máshogy?

*

„Ki tarthat igényt úti célra, ha minden utazás csakis a frontra tarthat?” (12.) Ezt akár Švejk is kérdezhetné. Ezt morzézza benne sercegő idegrendszer és pitvarfibrilláció, míg aztán hirtelen meg nem szűnik a jel, tehát a – folyton a front felé tartó – regény meg nem szakad. Ebben a szorongásban osztozott ugyanannak a szűkös és koromsötét prágai éjszakának a két flâneurje, Hašek és Kafka.

Sosem találkoztak.