Ha rövidfilmjeit nem számítjuk, A kegyelem fajtái Giórgosz Lánthimosz első „vérbeli” szerzői filmje a 2017-es Egy szent szarvas meggyilkolása óta. A kettő közötti munkái (A kedvenc, Szegény párák) Tony McNamara forgatókönyveiből készültek, bár tudni lehetett, hogy Lánthimosz már az előző évtized eleje óta dolgozott a Szegény párák alapjául szolgáló Alisdair Gray-regény megfilmesítésén. Így A kegyelem fajtáit felfoghatjuk egyfajta visszatérésnek is állandó szerzőpárosa, Efthimis Filippou mellé. A görög rendező McNamarával való közös munkája során már bizonyította, hogy egyéni látásmódja, rendezői stílusa milyen erőssé és egyedivé vált az évtizedek alatt, mégis hosszú évek óta A kegyelem fajtái az első „igazi” Lánthimosz-film, mely minden olyan elemet magán visel, amely a rendező korábbi munkáira jellemző. A kérdés csupán az, hogy ezek az alkotóelemek, szerzői vonások mennyire váltak egyúttal rutinszerűvé.

A kegyelem fajtái antológiafilm: három, egymástól szinte teljesen független történetet mesél el, csupán a történetek alaphangulata és a színészi gárda azonos. Utóbbi pedig kiváló: Emma Stone, Jesse Plemons, Willem Dafoe, Margaret Quaelly, Hong Chau mind meggyőző, remek alakítást nyújt, és külön öröm, hogy a film ügyesen váltogatja a szerepeket, így mindegyik színésznek egyaránt lehetősége van főszereplői és mellékszereplői pozícióban bizonyítani. Ami az alaphangulatot illeti, mindhárom történet magán viseli a „lánthimoszos” jegyeket, ám bármilyen meglepő, a szürreális, abszurd fordulatokkal tarkított szegmensek összekötő eleme az emberi szeretet, pontosabban az utána való esetlen vágyakozás. Olyan figurák ténykednek, akik ilyen-olyan módon a magány, az egyedüllét és a társadalmi dezintegráció ellen küzdenek. A film legnagyobb hibája mégis az, hogy ezeket az átélhető emberi vágyakat Lánthimosz groteszk módszerekkel eltávolítja a nézőtől, így a szereplőkhöz való kapcsolódás és az együttérzés kialakítása rendkívül nehézzé válik. Lánthimosz korábbi filmjei ugyancsak abszurd, szürreális alapszituációt vázolnak fel, gondolhatunk itt a Kutyafog kegyetlen szülőire, vagy éppen A homár társadalomkritikus disztópiájára. Ám míg ezeknél a filmeknél az alapszituációt a néző a prológustól kezdve „adottnak” veszi, addig A kegyelem fajtái esetében ezt a folyamatot háromszor kell átélnie egymás után, arról nem is beszélve, hogy mivel kvázi rövidfilmekről van szó (átlagosan egyórás játékidővel), a szokatlan, álomszerű miliő belső logikájának megtalálása sokszor az egész történeten keresztül tart.

A történeteket egy karakter, bizonyos R.M.F. köti össze, aki minden esetben epizódszereplő, mégis az összes történet címadója („R.M.F. halála”, „R.M.F. repül”, „R.M.F. megeszik egy szendvicset”). Az első történet főszereplője Robert, aki látszólag tökéletesen megvalósította az amerikai álmot: hatalmas vagyon, ház, feleség, stabil munkahely. Ez azonban csak a felszín, hamarosan kiderül, hogy élete minden szegmensét rejtélyes főnöke dönti el helyette: mit viseljen, kit vegyen el, hány kiló legyen stb. Az igazi fordulópont akkor érkezik el, amikor főnöke arra utasítja Robertet, hogy autójával szándékosan ütközzön R.M.F. autójával és ölje meg. A második történet két főszereplője egy házaspár: Daniel, a rendőr és Liz, a tengerbiológus. Liz néhány hete egy kutatómunka során elsüllyedt a hajójával és azóta se találták meg, Daniel éppen felesége valószínűsíthető halálát próbálja elgyászolni, amikor is Liz a semmiből visszatér. A kezdeti örömöt azonban gyorsan a paranoia váltja fel, ugyanis a nő teljesen ellentétesen viselkedik, mint korábban, Daniel pedig gyanakodni kezd, hogy a halálból visszatért neje nem az, akinek mondja magát. Kieszeli tehát, hogy válogatott módszerekkel megtöri az idegent, hogy visszaszerezhesse igaz szerelmét. A zárótörténet (amely a film leghosszabb szegmense is egyben) egy rejtélyes páros körül forog, akik Los Angeles környékét járják, hogy megtaláljanak egy nőt, aki állítólag képes feltámasztani a halottakat. A küldetés azonban nem magánakció, Emily és Andrew egy szekta tagjai, akik kommunába verődve élnek egy luxuspalotában, ahol a szektavezér házaspár szigorúan korlátozza őket. A szekta legfőbb célja, hogy megtalálják saját istennőjüket, akit aztán egy óceánjárón szolgálhatnak.

Ezekből a rövid összefoglalókból is kitűnik, hogy A kegyelem fajtái igen elrugaszkodott alaptörténetekkel operál, ami önmagában nem lenne probléma, de ahogy korábban is utaltam rá, az elsőre meghökkentő, sőt nemegyszer taszító történetekben munkáló motivációk, „szabályok” felfejtése gyakran az egész cselekményen keresztül tart. Lánthimosz sokszor öncélúan próbál sokkolni, ami kevés esettől eltekintve semmi másra nem jó, mint hogy a néző kényelmetlenül érezze magát. Ám ezek nem a rendezőre jellemző, extremitásra játszó, mégis teljes egészében emberi vonásokkal, vágyakkal, szituációkkal való szembesítést szolgálják, csupán azt, hogy a néző megdöbbenjen. A megdöbbenés mögött azonban sok esetben nincs semmi, legfeljebb bár hatásos, mégis olcsó poénok (a második történetében vannak a legbizarrabb vígjátéki jelenetek). A film több ponton is rájátszik az álomlogikára, a karakterek rendre elmesélik egy-egy álmukat, amelyek elsőre lazán kapcsolódnak az alaptörténethez, ám a cselekmény előrehaladásával több értelmet nyernek. Viszont ez a megoldás hiába sejteti, hogy sok esetben allegorikus, asszociatív kapcsolatokat kell keresnünk a történetek és a személyes/társadalmi réteg között, itt nem a David Lynch-féle kidolgozott álommunkáról van szó. Lánthimosz filmje ahhoz túlságosan felszínes, és jóval nagyobb hangsúlyt fektet a történeteket övező rejtélyek feltárására, mint arra, hogy lényegében mit is akarnak eltakarni ezek a rejtélyek.

Mindezektől függetlenül a kritika elején felvázolt témák így is képesek megragadni a nézőt, hisz a film szereplőit mind a valahova tartozás vágya hajtja előre, ami számos ponton megjelenik a történetekben. Az álomszerű felépítés éppen ezért sokszor bőséges asszociációs láncot tud beindítani a befogadóban, amely elkíséri a film lezárása után is. Sajnos azonban Lánthimosz ezúttal nem találta el az arányokat, és olyan formátumot választott, amelyben nem tud kiteljesedni. A kegyelem fajtái túl sűrűvé és felszínessé válik. A történetek szereplői könnyen átérezhető hiányokban szenvednek, ezért a film hiányosságai még fájóbbá válnak számunkra.