Ennek a sokféleségnek persze csak morzsáiról számolhat be a kritikus: nemcsak azért, mert a székesfővárosban lakván, messziről jött emberként csak két napot tölthetett Pécsett, de azért is, mert a fesztivál programjainak jelentős része jellegéből adódóan aligha képezheti szabályos kritika tárgyát. A vetítések és a flashmobok hangulati és élményelemként értékelhetők és értékelendők – jelen sorok írója regisztrálja is, hogy jól érezte magát mindezeket látván-hallván, és aligha hangsúlyozhatja kellőképpen annak jelentőségét, hogy zene költözik az amúgy is vonzó megyeszékhely minden zegzugába. Részletes beszámolót azonban a Kodály Központ két koncertjéről adhatok – egyrészt azért, mert ezek műfajuknál fogva felkínálják a lehetőséget, másrészt azért, mert színvonaluk okán érdemes, mi több: kell írni róluk.

Kézenfekvő ötlet, hogy a Zeneszüret Fesztiválon az idén száz éve elhunyt Giacomo Puccini egyik műve képviselje az operaműfajt, amelyből oly keveset kap manapság a pécsi közönség: a Nemzeti Színház évek óta nem tartott operabemutatót, a régi produkciókat sem játssza újra, így a pécsi operarajongók olyan alkalmi előadásokra vannak utalva, mint ez a mostani. Az „alkalmi” jelző persze egyáltalán nem lekicsinylő: mindössze arra utal, hogy a produkció speciálisan a fesztivál kedvéért jött létre, és csak két alkalommal került színre. Töprenghetnénk azon, hogy az alkalmi jelleg vagy a rendező és az egyik főszerepet éneklő José Cura személye jelentett-e nagyobb vonzerőt, mindenesetre tény, hogy az általam látott szeptember 6-ai, pénteki előadás teltházat vonzott – és ez már önmagában pozitívum. És sok más pozitívumot is feljegyezhettünk az előadást nézve-hallgatva – például Cura rendezői tevékenységét. Félreértés ne essék: szó sincs arról, hogy a művet alapjaiban felforgató, átértelmező rendezői kísérletezést láttunk volna (ettől még nem lenne automatikusan jó egy rendezés), de még csak arról sem, hogy a megszokott keretek között friss, eredeti koncepciót láttunk volna. Láttuk viszont a mindig, mindenhol előadott Tosca-alapvetés szabatos, ízlésficamok és ügyetlenkedés nélkül előadott megvalósítását, és a hazai koordinátarendszerben már ezt is értékelnünk kell. Az innen-onnan összeválogatott kellékek elfogadhatóan érzékeltették a Tosca egyébként reprodukálhatatlanul pontosan kijelölt eredeti helyszíneit, azt a keveset pedig, amit a cselekményvezetésen a körülmények miatt módosítani kellett, Cura jó ízléssel és praktikusan változtatta meg. Csupán egyetlen példát kiragadva: minél realistább egy előadás, annál kínosabb lehet a nyílt színi gyilkosság hiteles eljátszása – a mostani produkcióban Scarpia háttal ül a nézőknek, miközben az útlevelet írja, és Tosca egyetlen határozott kézmozdulattal elvágja a torkát. Nincs bénázás a késsel, nincs hörgés és hiteltelen szívhez kapkodás – Scarpia kiált néhányat, majd fejjel az asztalra bukik. Milyen egyszerű, és mégis milyen ritkán látjuk ilyen jól megoldva! Bizony, a jó színpadi hatás eléréséhez nem csak zsenialitás kell – a mesterség alapjaival sem árt tisztában lenni. Cura nem adott többet az alapoknál, ezekkel azonban élvezhető színpadi keretet biztosított egy zeneileg szinte minden vonatkozásban magasabb rendű előadáshoz.

Szinte – voltam kénytelen írni, mely kitételt Cura miatt ékeltem be: míg ugyanis az argentin vendég rendezői közreműködését jó szívvel dicsérhetjük, addig énekesi teljesítményéről csak a körülmények ismeretében nyilatkozhatunk megértően. (Ő maga hozta nyilvánosságra: betegen, noha a szerdaihoz képest már javuló hangon énekelt.) Az első felvonásban végig markírozott: még a bemutatkozó számként meghatározó jelentőségű Képáriát is ejtette, szinte csak jelezte a hangmagasságokat – inkább hangos prózát hallottunk, mintsem operai hangot. A második felvonás túléléséhez segítséget nyújtott Puccini: Cavaradossi e jelenetsorban szinte csak a háttérből kiabál, és amikor a kotta mást írna elő, a (rossz) előadási hagyomány akkor is megengedi, hogy az énekes a verizmus jegyében a prózához közelítse megszólalásait. Ezek után váratlanul a felvonás centrumában álló, Cavaradossi távozását közvetlenül megelőző „Vittoria”-jelenetnek nemcsak magasságait fújta meg Cura tisztességesen, de a rövid arioso is végre telt, igazi operai hangon szólalt meg – az olyan nagyon várt mély tüzű, baritonális tenoron, melynek minőségét persze lehet vitatni, de amely Cura igazi, saját énekhangja. A harmadik felvonás íve fordított volt: az elején a Levélária sok formálási problémával, de mégiscsak énekelve hangzott el – utána viszont már partnernőjének hangi állapotára és magasságaira hagyatkozott Cura: vagy markírozva igyekezett vele menni, vagy elbújt mögötte; még egy olyan fontos, szintén ariózus részlet, mint az „O dolci mani” is, lényegében veszendőbe ment. Mindez talán kevésbé lett volna fájó, ha egy komplex szerepformálás egyik összetevője szenvedett volna csak csorbát ezen az estén, de az az igazság, hogy Cura színészileg sem tudta megjeleníteni vagy legalább megidézni Cavaradossit – egész színpadi megjelenése (kora, mozgása, kisugárzása) túl van már ezen a szerepen, sőt szerepkörön – s ez alighanem még nagyobb súllyal esik a latba az alakítás egészének számba vételekor, mint az esetleges indiszpozíció által rongált hangi megformálás.

Karine Babajanyan Toscájának csúcspontja, sőt fennsíkja a második felvonás: a mindvégig eminens (általában igen jó, egy-egy drámaibb pillanatban halványabb, máskor azonban kiemelkedő) hangi megformálás mellé itt az első perctől az utolsóig pontos, a lényeget megragadó, a drámai helyzeteket lélektanilag is mélyen átélő színészi alakítást kaptunk. Babajanyan színpadi lényéből hiányzik a Díva, s ezért az első felvonásban, amikor Cavaradossi, majd Scarpia előtt, majd a harmadik felvonásban, amikor elsősorban saját maga előtt próbálja eljátszani a Nagy Nőt, támadhat némi hiányérzetünk: mintha a szerep – csakis színészi vonatkozásban – fél számmal nagyobb lenne, mint ami az énekesnőnek jól áll. A második felvonás maszk nélküli, csakis emberi drámája azonban első osztályú, s igen szimpatikus vonásokat ad hozzá az eddig is kedvelt énekes művészi portréjához.

Kálmándy Mihály első osztályú Scarpia. Egyrészt kiválóan énekel – ami persze nem meglepő, hiszen három és fél évtizede tudhatjuk, hogy milyen nagyszerű hanganyaggal gazdálkodik értőn, stílusosan. De ha hozzátesszük, hogy az említett stílusosság nem csupán valamely általános értelemben vett, korstílushoz kapcsolódó szabálygyűjtemény, hanem mindvégig a kifejezés szolgálatába van állítva; hogy ez a Scarpia mindig épp akkor és annyira durva és gyengéd, kemény és gúnyos, egyenes és perverz, amikor és amennyire kell – akkor leszögezhetjük, hogy az alakítás nem pusztán „jól megcsinált”, nem pusztán kiemelkedő, de talán kimondhatjuk: kongeniális.

Kálmándy Scarpiája mellett az előadás másik legemlékezetesebb momentuma a Magyar Állami Operaház Zenekarának kiemelkedő színvonalú játéka. Kovács János minden rutint, minden slamposságot kiirtott a zenekari hangzásból, a zenedráma gyökereiig leásva építette fel a felvonások ívét, miközben aprólékosan mintázta meg a Puccini-partitúra egyrészt latinosan klasszikus, másrészt már-már szecessziósan díszített felszínét. Mindehhez sietek hozzátenni, hogy az együttes hallhatóan szinte lubickolt a különlegesen kedvező akusztikában: a lesüllyesztett árokból (melynek jelentős része a pódium alatt helyezkedik el, akárcsak Bayreuthban) ugyanolyan gyönyörűen szólt a testület, mintha teljesen nyitott árokban vagy akár magán a pódiumon ültek volna – az épület e különleges adottsága hallhatóan önmaga korlátainak túllépésére inspirálta az együttest.

Noha azt hihettük, az opera műfaja (a már említett flashmobokon kívül) csak a Tosca révén lesz jelen az idei fesztiválon, valójában a Concerto Budapest szeptember 7-ei, szombat esti koncertjének programja is felerészt operamuzsikából állt, még ha nem is a megszokott formában. Rogyion Scsedrin 1967-ben felesége, Maja Pliszeckaja számára komponált balettzenét Prosper Mérimée jól ismert Carmen-történetére, méghozzá a Bizet-opera dallamait felhasználva – zeneszerzői fantáziáját azonban nem elégítette ki, hogy mindössze a hiányzó énekszólamokat kipótolva, de minden másban az eredetihez ragaszkodva készítsen zenekari szvitet a Carmenből. Ő ennél továbbment: az eredeti (operai) történet ívét nagyjából követve, de jelentős tömörítésekkel alkotta meg a maga verzióját, teljesen áthangszerelve Bizet eredeti megoldásait – bevallom, nem tudom, hogy az első előadás körülményei szülte kényszer vagy pedig meggyőződés volt-e az oka, hogy a Bizet-partitúra gazdag fúvóskara és hárfája nála kimaradt, és a hangszerelés a vonóskarra és egy kibővített ütőegyüttesre redukálódott. Akárhogy is, a zene így is kellőképpen minőségi ahhoz, hogy ne veszítse hatását – a hangzásvariáció lehengerlő ereje mindkét zeneszerző zsenijét dicséri, a minden változatban működőképes eredeti és a feldolgozás egyaránt első osztályú. Akárcsak az aktuális előadás: Keller András együttese mintha demonstrálni kívánta volna ezen az estén, hol is van az ő igazi helyük a hazai (vagy talán a nemzetközi?) rangsorban – gazdag, telt tónussal játszó vonóskart, minden hangszeren perfekten megszólaló ütősöket, precíz, kiérlelt összjátékot, magabiztos karmesteri megformálást hallhattunk. Az első rész Csajkovszkij-darabjaiban (Rómeo és Júlia – nyitányfantázia; b-moll zongoraverseny) hasonlóan pozitív benyomásaink lehettek, csak akkor még a fa- és rézfúvóskar sem kapott kimenőt: ők is kiemelkedő formában játszottak, igazi zenei ünneppé varázsolva ezt a pécsi vendégszereplést.

Ünnepi színvonalú volt Balázs János zongorázása is, aki Csajkovszkij elnyűhetetlenül népszerű darabjának legértékesebb oldalát mutatta meg: míves kidolgozottságát és formai újszerűségét éppúgy kiemelte ez az interpretáció, mint – immár megszokottabb módon – sodró lendületét, virtuóz futamait, közönség- és zongoristabarát csillogását. Balázs János ez utóbbi tulajdonságokat ezúttal kikezdhetetlennek tűnő technikai virtuozitásával, előbbieket előadói kultúrájával, stílusismeretével állította elénk, s mivel a közönség sokáig nem akarta őt elengedni, a három ráadásban (két átirat A diótörőből, valamint Fryderyk Chopin op. 64., no. 2-es cisz-moll keringője) előadói portréjának újfent e két vetületét állította elénk – a Csajkovszkij-darabokban a csillogót, a Chopin-keringőben az elmélyültet.

Két nap, két nagyon különböző zenei élmény Pécsett – közös nevezőt aligha találhatunk bennük a minőségigényen túl, de ha egy fesztivál épp ezt helyezi reflektorfénybe, akkor a kritikusnak aligha lehet oka panaszra.

(A képek forrása a Filharmónia Magyarország és a Zeneszüret Fesztivál Facebook-oldala)
(Az opera-előadás fotói a szeptember 4-ei bemutatón készültek)