Miután megvásároltam Borsik Miklós Futárlíra című könyvét, hetekig benne volt a táskámban. Jött velem, amikor a városban buszra vagy metróra szálltam, vagy csak céltalanul sétáltam, megadva a lehetőséget magamnak, hogy még el is tévedhessek. A kötetben azonban teljesen más szemléletmód rajzolódik ki. A lírai én biciklis futárként ételeket szállít házhoz, céltudatosan halad, hiszen szorítja őt a kiszállítási idő, útközben pedig irodalmi szövegekre, verssorokra vagy szókapcsolatokra és az irodalmi élet különféle alakjára asszociál, amelyek ráíródnak a városra, így a megélt tér részévé válnak.

A lírai én lopva szemlélődő pozíciójának kialakítása a mai társadalmi-urbanisztikai meghatározottságokhoz igazodik, hasonlóan Erdős Virág könnyei című kötetéhez, amelyben szintén futárként dolgozó beszélővel találkozhatunk. Korábban a tér érzékelhetősége kapcsán a flâneur alakja vált kiemeltté, aki a sétái során nemcsak szemléli, hanem a szemlélődésen keresztül alkotja meg a teret, és így olvashatóvá teszi a várost. (A sétálóé mellett a másik meghatározó tekintet a vonaton utazóé. Ez esetben a gyorsaság miatt kevésbé figyelhető meg a külvilág. Ez az átmenetiség, a köztesség tapasztalata.) A kószáláshoz szabadidő szükséges, e polgári kultúrából származó formát pedig a Futárlírában megszólaló én két szállítás között az olvasás által teremtheti meg magának. Az árufelvétel és kézbesítés közötti szakaszon azonban nem nyílik lehetőség a kószálásra jellemző elmélyült szemlélődésre. A szubjektumnak nincs is joga hozzá, mert dolgozik, a fizetését azért kapja, hogy az árut elszállítsa A-ból B-be. A lírai én reflektál is erre a gondolattalanságra vagy némaságra, mintha a kifejezésre hozott gondolat akadályozná a termelést. Erre példa az Egy ló nem ír című vers; a lírai én álmában lóként azonosítja magát, ami reflektál a szállítás dehumán mivoltára: „A hőtartó rekesz éjszakai leheletében / vacillálok az ágyon, / hogy a kötetben megnevezzem-e a Woltot, / vagy csak a brand színével utaljak rá. / Végül azt álmodom, hogy ló vagyok, / belém égetnek egy duplavét, / de nem érzem, csak hallom, ahogy a billog / sistereg. / […] / A cég szerződést / bont velem egy vers miatt. Bizonygatom, / hogy én nem írhattam. És igaz. Egy ló nem ír.” A kötetben nem teremtő, értelemadó szubjektumról van szó. A lírai énnek nem feladata megkonstruálni a várost a saját nézőpontjából, inkább az a kérdés, hogyan lehet hozzá viszonyulni, és milyen támpontok találhatók a tájékozódáshoz és az önértelmezéshez, ahogy az olvasható a Fejcsóválás közben a baseballsapka sildje című versben („A fejcsóválás és közben a / baseballsapka sildjének hulláma, / a véletlenül pörgő pohár, / az ereszkedő kéz ‒ / összegyűlnek a láthatatlan vonalakért. / Mert látható vonalból úgyis van elég, / megszületik a mozgás.”).

A lírai én az áruvá vált térben mozog. A kötet első verse (Ugatás a Tömő utca felől) kijelöli azt a szemléleti pozíciót, amely a Bud Spencer-szobor lokalitásához igazítja a várost. („Nem tudom, hogy a galambok idegszálai / a Bud Spencer-szobortól délkeletre / mit mivel kötnek össze.”) Ez a szobor csakúgy, mint a Duna, turistalátványosságként is felfogható, ugyanakkor a városi hálózat megbomlására, félreértelmezésére, vagy az egyes elemek közötti feltételezett kapcsolat hiányára is példaként szolgálhat. A Bud Spencer-szobor sehogy sem kapcsolódik a Corvin sétányhoz, annak múltjához, történelméhez, a kulturális emlékezethez. Ám az ábrázolt szereplő popkulturális ikonként közkedveltnek számít, nem ellentmondásos, jelentése könnyen dekódolható, emiatt a szélesebb közönség számára elérhető. Ez azonban nem a kultúra vagy a szórakozás demokratizálódását jelenti, hanem a minél szélesebb fogyasztói réteg kiszolgálását.

Az irodalmi hagyományban a tér a személyes és kollektív emlékezet színhelyének számított, elválaszthatatlanul az időbeliségtől (gondolok itt például Bahtyin kronotoposz fogalmára). Ám a Futárlírában ez a történetiség hiányzik, a munkájával elfoglalt lírai én számára az emlékezet helyei nem dekódolhatók. A verseskötetből kirajzolódó városnak így nincsen középpontja, nincsen múltja, nosztalgiája. Különösen érdekes, hogy mivel a lírai én nem fér hozzá a városi tér kulturális-történelmi hagyományához, nem tudja azt dekódolni mint a kollektív emlékezet hordozóját. Ezáltal olyan, mintha üres jelölők között egy idegen térben, idegen városban vagy országban mozogna, az értelemképzés folyamatában pedig nem hagyatkozhat egy másik, ismerős város emlékezetére sem.

Az emlékezet értelmezési keretként nem adekvát ebben a léttapasztalatban, emiatt nem válhat összekötő elemmé sem. A lírai én csupán pillanatnyi benyomásokat tud rögzíteni, az össze nem illő részletekből, a cikázó tekintet véletlenszerűen választott tárgyaiból áll össze a város képe: „Felmarták, farmernadrágszárral csiklandozták / a Mester utca testét, és nem reagált, / a zöld festék, a tömeg folyt rajta végig, / a benzingőzt szívtuk, szép volt / ahogy forgolódott a nyelv, a csipsz, a nyál. / A spániel táncától felfrissült kozmetikusok / ecsettel piszkálták a csendet a Liliom torkolatában” (Nem mozdult a Mester utca). A tárgyak, az élőlények, a színek és a szagok egymás mellé rendelése miatt a szövegben megkonstruált tér nyüzsgő, élettel teli és szürreális lesz, mintha ő maga is élőlény lenne, akárcsak Nemes Nagy Ágnes pályaudvara.

A Futárlíra felveti azt a kérdést, hogy a dehumanizálódott tekintet a benyomások halmazából megkonstruálhatja-e a tájat mint reprezentációs rendszert és átfogó egységet. Vagy a fragmentáltság és a villódzó képek teszik ki a mai ember tájérzékelését, ami önmagában üres és tartalom nélküli lenne, ha a nyelv segítségével a lírai én nem töltené fel olyan kulturális utalásokkal, amelyekre utazásai vagy kiszállításai közben asszociál. Így például a „Valaki jár a Haller parkban” sorra ráíródik a megidézett Kányádi Sándor-vers (Valaki jár a fák hegyén) hangulata és jelentéstartalma is. Az asszociáció teremti meg a kapcsolatot az idézett szövegek és a megélt tér között. Ilyen módon időben csúsztatva, az irodalmi hagyományon keresztül, kizárólag nyelvileg alkotható meg a táj.

Az irodalom és a térfeldolgozás mint önértelmezés kapcsolata kétélű a kötetben. Az irodalmi hagyomány mentsvárként, örök érvényű fogódzóként tűnik fel a térhez való viszonyulásban, de a kettő közötti viszony önkényes, mert nagyrészt hangulati, mondatszerkezeti asszociáción alapul. A lírai én az irodalmi hagyományon keresztül kapcsolódik a közöshöz, de mivel a térre nem történelmi-kulturális emlékezeti rendszerként tekint, ezért ez a térélmény meglehetősen egyedivé válik. A lírai én elvonatkoztat ettől a személyes és kollektív emlékezettől, az irodalmi szövegekhez is csak elvétve fűz személyes reflexiókat, ami a következetesen végigvitt szemléleti pozíció miatt nem is lehet a feladata. A másik meglepő, objektivitást imitáló kísérlete (és az irodalmi diskurzus fricskája) a kötetnek az, hogy nemcsak a szó szerinti idézetek, hanem valamely irodalmi szövegre jellemző kifejezések, mondat- vagy szószerkezetek is hivatkozottá válnak. A hivatkozásokkal elvész az olvasó számára a felismerés öröme, persze még így is el lehet dönteni, hogy elolvassuk-e a hivatkozásokat, vagy sem. Azt lehetne mondani, hogy az irodalom hagyományként jelenik meg, amelyhez valahogy viszonyulni kell, de mivel a lírai én a futárkodás miatt nem mélyülhet el benne, folyamatosan szembesülünk az irodalom idegenségével a bérmunka világában.

Azon túl, hogy az irodalom szellemi szükségletként tűnik fel a kötetben, felmerül a kérdés, hogy vajon meddig tarthat ki a lírai én által lopva, kapkodva végzett olvasási gyakorlat. Hogyan változik meg nemcsak a biciklisfutár-olvasó, hanem bármelyik 21. századi olvasó irodalomfogyasztási igénye, ha egyre rövidebb és könnyebben dekódolható szövegekre jut idő? És hogyan tarthat lépést az irodalom a megváltozott olvasási szokásokkal? Mi a funkciója az alapvetően nem piacorientált (magas) irodalomnak? És ha a város impresszióihoz hasonlóan az irodalmi hagyomány is csupán a fragmentáltságában reprezentálható (ahogy arra az „irodalom daráléka” kifejezés utal a „A küllők viszik a fényt az út szívébe” című versben)? És ha a kollektív emlékezet nem hozzáférhető, az irodalom mennyiben lehet az? A kötet által felvetett kérdéseket továbbgondolva talán már nem az a fő szempont, hogy ki számára elérhető az irodalom, hanem hogy mennyi ideig funkcionálhat értelmezési kontextusként.

A fogyasztásorientált, felgyorsult életmód, a kapkodó tekintet, az olvasási (és nem mellesleg étkezési) rítusok megszűnése vagy radikális megváltozása rendkívül autentikus léttapasztalatot tár elénk, mindezt egyszerre filozofikus, játékos, sokszor önironikus stílusban. Ha a belső borítón szereplő szerzői életrajzi adatok alapján az önéletrajzi értelmezést sem zárjuk ki, akkor a Futárlíra alapszituációja önmagában meglehetősen finom, ugyanakkor erős társadalomkritikát jelent. A versek azonban nem vádolnak, nem okolnak, hanem megmutatnak, újra és újra kísérletet tesznek a körülöttünk lévő kusza tér értelmezésére és ezzel a belső szabadság megtalálására vagy megtartására.

(Fotó: Máté Péter)