Márquez utolsó erőfeszítéseinek eredménye – harsogják a Találkozunk augusztusban ünnepi hangvételű elő- és utószavai, a fülszöveg és az internetes ismertetők. Szenzációt kiáltanak, noha előhozakodnak azzal a kissé kényelmetlen ténnyel is, hogy a szerző úgy rendelkezett, semmisítsék meg ezt a kisregényt, amelyen 1999 és 2004 között dolgozott, de sosem fejezett be. Az örökösök akaratából idén mégis napvilágot látott „Gabo” halálának tizedik évfordulójára. A világpremierrel egy időben megjelent a kötet magyarul is, a Magvető García Márquez-életműkiadásának részeként. Tehát a könyvecskét emlékezésképpen publikálják, épp úgy, ahogy Ana Magdalena Bach,[1] a történet főhőse, évről évre egy csokor kardvirágot tesz anyja sírjára.

Ha felcsapjuk a könyvet, az örökösök és a szerkesztő mentegetőző, az olvasónak címzett kommentárjait és – a fülszöveg kifejezésével élve – „fülledt karibi” kliséket találunk. A mindössze hatvankilenc oldalas kisregény négy (és fél) egyéjszakás kaland (gáláns latin szeretők, egyszerre karót nyelt és vicces üzletemberek, kellemetlenkedő gimnáziumi osztálytársak), valamint egy házasság történetét közli néhány jellegzetesen márquezi fordulattal, ám több helyen kifejezetten kidolgozatlanul, már-már ponyvaszerűen megírva:

„Ana Magdalena kővé dermedt, nem tudta mihez kezdjen, végül a férfi szótlanul kinyújtotta a kezét. Az asszony megfogta, majd melléfeküdt, aléltan, annyira dobogott a szíve. A férfi ekkor egy ártatlan csókot adott neki, az asszonynak még a lelke is beleremegett; aztán csókolta, csókolta, miközben mesteri kézügyességgel egyenként levette a ruháit, utána pedig elmerültek a boldogság szakadékában.”

A szerelmi kalandok mind Ana Magdalena éves, augusztus 16-ai temetőlátogatásához kapcsolódnak, aki a kompmenetrend miatt kénytelen az éjszakát azon a szigeten tölteni, ahol anyja nyugszik. Az éjszakai történések mindig ugyanazt a sémát követik: a nő a hotel étkezőjében találkozik alkalmi partnereivel, isznak, táncolnak és szexelnek. A jelenetek kidolgozásában egyértelműen a férfitekintet érvényesül, még azokban az esetekben is, amikor Ana Magdalena egyedül van. Ilyenkor a férfivágy tárgyaként, a bárbéli Don Juanok szemével méregeti testét, vagy ha épp nem ér rá magát a tükörben nézegetni, akkor az elbeszélő láttatja így a szereplőt: „Visszament a szállodába, elnyúlt az ágyon, csak a csipkés bugyi maradt rajta, kinyitotta a könyvét a papírvágó késsel megjelölt oldalon, és olvasott a mennyezeti ventilátor lapátjai alatt, bár azok alig csökkentették a hőséget.” Mivel a kötetet tulajdonképpen lelombozó románcok teszik ki, az olvasó joggal dönthet úgy, hogy azt elégedetlenül, sőt akár csalódott dühvel becsukja. Én mégis arra biztatom, hogy vegye alaposabban szemügyre a szöveg talán egyetlen igazán kidolgozott elemét, a főszereplőt: Ana Magdalenát.

Milyen nőképet konstruálnak a Márquez-regények, és hogyan hat ez egy kellően elragadtatott Márquez-olvasó nőre? Talán olyan akar majd lenni, mint Ana Magdalena: egyedül utazni, hipp-hopp felszaladni az emeleti szobába egy isten háta mögötti sziget lepukkant hoteljében, előszedni a táskából kecskebőr neszesszerét, majd ledobni a hatalmas franciaágyra a könyvet, amit éppen olvas. Merthogy mindig olvas. Kockás ingben érkezni, rózsás hálóingét párnája alá dugni, madármintás kendővel kötni össze a haját. Ahogy a ruházkodásban, úgy az életben is összebékíthetetlen dolgokat akar majd csinálni egyszerre: házas akar lenni és hűtlen, ötvenévesen is húsz, összenőtt szemöldökű és a Maderas de Oriente parfümjétől jószagú. Egyszerre akarja tartani az összes elképzelhető háziállatot, mint Fermina Daza. Földig érő vörös hajat akar, és azt, hogy még a papok is beleszeressenek, mint Sierva Maríába. A szenvedélyes szerelemre való vágyakozását pedig csak fokozzák a skorpiókkal és tökhéjjal fürdő, szép Remedios Buendíáról szóló történetek. Ha kellően fiatalon elég Márquezt olvasunk, könnyen e minták szerint láthatjuk magunk előtt jövőbeli életünket, és akkor bizony el sem tudjuk képzelni, hogy más állhasson annak horizontján, mint a szerelem.

Nyilván; hagyományosan ez az egyetlen olvasói érdeklődésre számot tartó dolog, amely egy nő életében történhet. És ami rendre meg is történik, legalábbis egy Márquez-regényben: a nő életének története szerelmeinek története. A Találkozunk augusztusban pedig tényleg csúcsra járatja a történetmesélés e formuláját, olyannyira, hogy azt már nem is lehet komolyan venni: maga a főszereplő sem képes az egyéjszakás kalandjaira úgy tekinteni, mint a szerelem keresésére.

„[Ana Magdalena] tréfából megkérdezte, hogy hol van az ő élete szerelme, mire a mágus talányosan így válaszolt:
– Nem olyan közel, mint szeretnéd, sem olyan távol, mint hiszed.
Úgy, ahogy volt, búskomoran visszament a szállodába.”

Miután átverekedtük magunkat négy forró karibi éjszakáról szóló és a női szexualitásról vajmi keveset sejtető, repetitív leírás sorozatán, Ana Magdalena visszatér a szállodába, és váratlanul másképpen kezd viselkedni. Ezen a ponton véget ér a női életet romantikus kalandok füzéreként bemutató elbeszélésszervező stratégia. A főszereplő úgy dönt, hogy csírájában elfojtja a soron következő szerelmi történetet:

„Égő lámpák mellett elaludt, közben azon tépelődött, hogy maradjon-e és aludjon, vagy inkább visszamenjen a bárba azzal az eltökélt szándékkal, hogy szembenéz a sorsával. Éppen borús óráinak egyik visszatérő rémképe tört rá, amikor arra ébredt, hogy valaki halkan kopogtat az ajtón. Még égtek a lámpák, hason feküdt az ágyon, észre sem vette, hogy rajta maradt a ruhája. Nem mozdult, könnyáztatta párnáját harapdálta, hogy meg ne kérdezze, ki az, aztán abbamaradt a kopogás. Akkor elhelyezkedett az ágyban, nem vette le a ruháját, a villanyt sem oltotta le, és dühében álomba zokogta magát: saját magára volt mérges, mert szerencsétlenségére egy férfivilágban nőnek született.”

Az utolsó pár oldalon új mederben folyik tovább a történet, a korábbiak alapján érthetetlenné válik a hősnő viselkedése. Ana Magdalena férjéhez hasonlóan az olvasó is tátott szájjal bámul csak a szigetről hazatérőre, ő pedig nem magyarázkodik, mert nem tartja szükségesnek. „Anyám megérti” – mondja.

Immár bizonyos, hogy Márquez sem fogja nekünk megmagyarázni viselkedését és indítékait, így az olvasóké a lehetőség és a vele járó felelősség, hogy értelmezzék Ana Magdalenát. Nemcsak egy újabb női portrét kapunk Márquez megkapó, de egzotizáló és a nőket folyton-folyvást irracionális Másikká minősítő stílusában, de a nőolvasóknak mintát is nyújt arra, miként mondjunk nemet. Nemcsak akkor, amikor férfiak kopogtatnak hotelszobáink ajtaján, hanem bármely más esetben, amikor ráébredünk: a „férfivilág” normarendszerei szabályozzák viselkedésünket, végletekig behatárolva cselekvési mezőnket. Ana Magdalena nyomdokain képesek lehetünk kilépni azokból a paradigmákból, amelyek életünket egyes-egyedül férfiakhoz fűződő viszonyaink összefüggésében képesek értelmezni.

A Találkozunk augusztusban a szerző többi regényéhez mérten érezhetően kidolgozatlan, félbehagyott munka, de a női karakter megformálása szempontjából sajátos része az életműnek. A főszereplő nem olyan, mint a legtöbb Márquez-hősnő, akik az intuíció koronázatlan, vonzó, bizarr királynői, és akik jobbára elfogadják a számukra kijelölt helyet az őket körülvevő férfivilágban. Ana Magdalena abban különbözik tőlük, hogy dühében álomba zokogja magát és öntudatra ébred: szerelmi életében képes felismerni a neki osztott, csapdaszerű szerepeket, nemet mondani rájuk, frusztrációit strukturális okokra visszavezetni, és gyakorlatait megváltoztatni. Történetéből fontos tanulságok vonhatók le: az első, hogy különbség van szerelem és csábítás között, utóbbi hagyományos forgatókönyvében pedig a nők passzív, vágytárgyi szerepben vannak; a második, hogy a nők nyomorúsága gyakran nem személyes, hanem strukturális okokra vezethető vissza, ezért nem saját magukat, hanem a patriarchátust kell hibáztatniuk; a harmadik pedig, hogy a nők anyáikon keresztül emlékeznek, és történetükből merítve találnak kivezető utat szorult helyzetükből.