Szinte fájdalmasan őszinte, mintha egy gyerek nyelvén olvasnék, aki minden gondolatát szégyen nélkül fogalmazza meg – ez jut eszembe először, amikor Tove Ditlevsen Koppenhága-trilógiáját olvasni kezdem. Az első kötet valóban egy nélkülöző munkáscsaládban nevelkedő kislány perspektívájából néz rá a világra, akit legbelül titkos és megmagyarázhatatlan vágy hajt afelé, hogy egyszer költő lehessen. De az elbeszélő későbbi, fiatal felnőttkorát, tehát saját életét elbeszélő köteteiben is ugyanilyen sallangmentes, tiszta, néha meghökkentő kifejezésmódot használ, ami nagyon gyorsan beszippantja az olvasót.

Adott az alaphelyzet, mégpedig hogy a kis Tove olyasmire vágyik, amit a saját társadalmi helyzete egyáltalán nem tesz lehetővé. Édesapja elkötelezett kommunista, gyakran munkanélküli, édesanyja pedig teljességgel feladta az életét, a gyerekeihez való fojtogató ragaszkodása megnehezíti a családból való kitörést. Az írás az, ami saját világot, menedéket nyújt az elbeszélőnek, ahol végre eligazodik a saját maga által megalkotott körülmények között. Tove versei, amelyeket a regények során többször is olvashatunk, tiszta, emelkedett nyelven szólnak fájdalmas dolgokról, gyakran olyan témákról, amelyeket ő maga nem élhetett meg. Első publikált verse egy halva született kisbabát idéz meg, mintha a közvetlenül meg nem jelenő transzgenerációs traumákhoz az íráson keresztül férne hozzá.

„Idegenek közé kerültem, mint olyasvalaki, akinek naponta bizonyos számú órára, bizonyos összegért megvették a testi erejét. Énem fennmaradó részével mit sem törődtek” – olvassuk a második kötet, az Ifjúkor első oldalain, amelyben Tove kikerül az iskola biztonságot adó keretei közül, és mivel a továbbtanulást nem engedheti meg magának, különféle munkákat vállal, a házvezetőnőtől kezdve a raktároson át a titkárnőig. A családból való kitörést és az irodalmi karrier fenntarthatóságát végül első házassága adja meg egy neves folyóirat szerkesztőjével – ez fontos látlelet arról, hogy milyen lehetőségek álltak rendelkezésre egy korabeli munkáscsaládba születő nőnek.

Miután első házassága zátonyra fut, az író új kapcsolatairól és az anyaságról is brutális őszinteséggel ír. Mindazt, amiről még ma is csak elvétve lehet irodalmi szövegekben olvasni – például a szülés utáni szexualitás, az anyaságra való vágy és az attól való rettegés kettőssége, vagy két nő közötti fizikai vonzalom –, Ditlevsen teljes természetességgel, egyszerű és letisztult mondatokban tárja elénk. Ez meghökkentő, ha figyelembe vesszük a mű kontextusát, hiszen a könyv megjelenésekor Ditlevsen és a többi szereplő is könnyen beazonosítható volt. Mégis, semmi olyat nem találunk szövegben, amely az elbeszélőt jobb színben szeretné feltüntetni, vagy meg akarna felelni azoknak a társadalmi szerepeknek, amelyek a nőket évszázadokon keresztül korlátozták és korlátozzák ma is.

A trilógia harmadik kötete, a Függés (amely a Gyerekkor és az Ifjúkor után már nem egy életkort, hanem egy mindenen eluralkodó állapotot jelöl) ugyanilyen tárgyilagosan tárja elénk, hogyan fut bele harmadik, bántalmazó házasságába egy orvossal, aki erősen hozzájárul kialakuló szerfüggőségéhez. Itt tempó- és léptékváltás következik, Tove gyerekei egyre nagyobbak, miközben ő totálisan elveszíti a kontrollt az élete fölött. A regény témája is beszűkül, követve a függés tudatállapotát: már csak elvétve olvasunk az elbeszélő kapcsolatrendszeréről, családjáról, barátairól, az irodalmi életről, helyettük minden teret a szerfüggőséggel való küzdelem foglal el. A harmadik kötet írásmódja is jól ábrázolja a függőség lélektani állapotát, miközben maga az írás kezd az egyetlen olyan tevékenységgé válni, amely esetleg alternatív függőségként az önrombolás helyébe léphet. Ditlevsen könyveiben bátor határátlépés történik az önéletrajz és a szépirodalom közötti ingoványos területen. A Koppenhága-trilógia megrázó és erőteljes hangja inspirációt jelenthet a magunkkal való könyörtelen szembenézésre.

(Fotó: Valuska Gábor)