Azt azonban pontosan tudom, hogy én magam hol jártam, mit és mikor láttam: Sárospatak, Sátoraljaújhely, Mád, Szerencs és Tolcsva voltak azok a települések, amelyeken idén kisebb-nagyobb rendezvényeken vehettem részt, s közülük szinte mindegyik több helyszínnel hívogatott – Patakon a legpatinásabbnak számító koncerthelyszín, a Rákóczi-vár udvara mellett az SRK Wáberer Sportcentrumban is hallhattam koncertet; Újhelyen a városháza udvara mellett a Kossuth Lajos Művelődési Központ gyönyörű Pódiumterme és a város főtere is bekapcsolódott; Mádon a Demetervin Pincészet és a Barta Pince (a volt Rákóczi–Aspremont-kúria) fogadta a látogatókat; Szerencsen a Munkás Szent József katolikus templomban hallhattunk koncertet; s végül Tolcsván a katolikus templom és a Szirmay–Waldbott-kastély volt a szellemi felüdülés színtere. Vagyis mind települések, mind helyszínek tekintetében gazdagabb merítést vizsgálhatok idén, mint az elmúlt két évben – ezért a vakszerencse mellett elsősorban a szervezőket, no meg önzetlenül segítő helyi barátaimat illeti köszönet.

A nyitókoncert (augusztus 9., Sárospatak, a Rákóczi-vár udvara) sajátos nehézség elé állította a hallgatót, aki esetleg nemcsak a komolyzene, de az olimpiai játékok elkötelezett rajongója is. Aztán elkezdődött a Budafoki Dohnányi Zenekar koncertje, és egyszerre elfelejtettük, hogy más fontos dolog is zajlik a világban. Balog József könnyed virtuozitással, szín- és érzelemgazdagon játszotta Gershwin Kék rapszódiájának zongoraszólóját, mi több: egy adott ponton stílusosan, magával ragadóan improvizált – csakúgy, mint a zenekar tagjai, zenélésük minőségével zárójelbe téve azt az akadémikus vitát, hogy Gershwint hangról hangra kell-e megszólaltatni, vagy így, improvizációkkal ékesítve. Az együttes és vezetője, Hollerung Gábor is ebben a számban érezte magát igazán elemében; a második részben felhangzó Sztravinszkij-mű, a Tűzmadár-szvit bár színvonalas produkció volt, de nem érte el a Gershwin-előadás intenzitását. Igaz, a szvit fináléja még így is olyan támadóerővel bíró zene, hogy utána minden más hatástalanná válik: ezért nem volt szerencsés még egy számot, Weiner Leó op. 18-as Szvitjének egy tételét illeszteni utána; mi több, még Brahms V. magyar tánca sem robbant akkorát a Tűzmadár árnyékában, mint szokott.

Teljesen más, de hasonlóan vonzó arcát mutatta a zenekar másnap, augusztus 10-én este a sátoraljaújhelyi városháza udvarán. A bécsi klasszikus szerzők, Mozart és Beethoven műveiből összeállított programot vendégkarmester, Vakhtang Kakhidze vezényelte, aki inkább bizonyult elmélyült betanítónak, mintsem látványos pálcabűvésznek – ápolt zenekari hangzás, stílusos műértelmezés, röviden: két élvezetes produkció volt mindennek a jutalma. Mozart K. 425-ös C-dúr (Linzi) szimfóniájának előadása tele volt ízekkel és zamatokkal, a mozarti dallamfejlesztés és tematikus munka finomságait az előadás mindvégig mértéktartóan, de figyelemfelkeltően helyezte előtérbe, a poénokat szórakoztatóan „ugratta ki”. Beethoven D-dúr hegedűversenye – nem először írom ezt a műről – nemcsak a szólistának, de a karmesternek is kemény dió: az átlagosnál kimértebb és hosszabb első tétel átgondolt megformálás nélkül könnyen szétesik és unalomba fullad – ezúttal szó sem volt ilyesmiről. Ez persze Kelemen Gáspár érdeme is, aki olyan egységes, világos, érzéki szépségű hegedűhangot szólaltatott meg, amelyhez hasonlót a közelmúltban nemigen hallottam élőben. Mindehhez átgondolt és stílusos szólamformálás, bravúros technikai felkészültség társult – és a muzsikálás elmélyültségét támasztotta alá a ráadásként adott két Bach-szólótétel is. A fesztivál egyik legemlékezetesebb művészi teljesítménye volt a Hegedűverseny ezen előadása.

A szó legnemesebb értelmében vett szalonzenét kaptunk augusztus 11-én az újhelyi Kossuth Lajos Művelődési Központ patinás Pódiumtermében. A Kávéuzsonna évek óta nagy népszerűségnek örvendő eseménye a Zempléni Fesztiválnak: ezeken a délutánokon az előző századelő kávéházi hangulatát nemcsak a zene és az irodalom által, de gasztronómiai eszközökkel is igyekeznek megidézni – a kávé és a sütemény benne van a jegy árában. Vámosi-Nagy Zsuzsa (fuvola) és Marczi Mariann (zongora) korokon és városokon átívelő válogatást adott bő két évszázad fuvolás kamarazenéjéből (melyben persze akadtak átiratok is): Bécs, Itália, Párizs és Anglia muzsikája szólt, miközben Jászter Beáta invenciózusan válogatott Kosztolányi- és Karinthy-szövegeket olvasott fel igényes és élvezetes tolmácsolásban.

Augusztus 16-án Mádon folytattam zempléni kalandozásaimat. A falu régi, bejáratott helyszíne a fesztiválnak, magam azonban még sosem jártam ott, ezért minden egyes építészeti értéket rejtő portára, házra, kúriára rácsodálkoztam – alighanem hazánk egyik legszebb és legjobban karban tartott kistelepülése Mád. A Demetervin Pincészet kertjében 15 órakor Demeniv Mihály játszott harmonikán – a hangszer jellegzetességeiből fakadóan túlnyomórészt szórakoztató zenét, ám közel sem kizárólagosan: megszólaltak Bach-átiratok, sőt egy kortárs finn zeneszerző műve is. A fantáziadúsan összeválogatott, szórakoztató program virtuóz előadásban hangzott fel, mely közben Demeniv Mihálynak még a közvetlen műsorközlésre is maradt ideje – ekkor még nem tudtam, de a következő napokban tapasztaltam: a kisebb helyszíneken zajló koncerteknek ez elmaradhatatlan velejárója, mintha hozzátartozna a bensőséges hangulat megteremtéséhez. Nagyjából egyórányi szünetet követően, 17 órától már a Barta Pincészetben ültem, ahol a BDZ À la cARTe együttese lépett fel, és játszott – nem először és nem utoljára írom – igényes szalonzenét. A héttagú együttes – mely a klasszikus szalonzenekari felállástól eltérően nem alkalmaz zongorát, a két hegedű, valamint brácsa, cselló és nagybőgő mellett két zenész játszik négy fúvóshangszeren – a kert és a nyári délután hangulatához illő darabokat választott: népszerű komolyzenei átiratokat, a komoly- és a könnyűzene határán mozgó darabokat, filmzenei egyvelegeket. A csapat összeszokottsága és magas színvonalú hangszeres teljesítménye mellett feltűnő volt az átiratok igényes volta is – de azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy két órán belül másodszor hallgattuk meg Astor Piazzolla Libertangóját és Oblivionját; talán nem ártott volna némileg jobban összefésülni a mádi nap programját. A műsorvezetői szerepet ezúttal a klarinéton és szaxofonon is közreműködő Szepesi Bence látta el, showmanségből is jelesre vizsgázva.

Noha Mádon még folytatódtak az események, az én utam ezt követően Szerencsre vezetett – egy ilyen munkás napot hol máshol is fejezhettem volna be, mint a Munkás Szent József katolikus templomban. „Zenés világkörüli utazás” – hirdették a plakátok a Tajpeji Filharmónia Kamarakórusának – Tajvan egyetlen hivatásos énekkarának – fellépését, de a címet nem érzem eléggé pontosnak, hiszen leginkább saját hazája zene-, és azon belül kóruskultúráját mutatta be a nemcsak szimpatikus, de számottevő zenei erényeket is csillogtató együttes vezetője, Johnny Ku vezényletével. Volt itt minden: klasszikus és kortárs tajvani kóruszene, könnyűzenei átirat – a tematikus változatosságot pedig talán azzal érzékeltethetnénk leginkább, hogy még egy vasúti utazást megkomponáló darabot is hallhattunk. A zenehíd a Kodály-ráadás, a Túrót eszik a cigány elsöprő lendületű előadásával ért össze végképp, noha a közönség már ezt megelőzően is szívébe zárta a távoli vendégeket.

Augusztus 17-én az „Egy nap Tolcsván” programsorozatából hallgattam meg két koncertet – kezdetnek újfent rácsodálkozva egy gyönyörű fekvésű, építészeti értékekben bővelkedő falura. A két helyszín, a katolikus templom és a Szirmay–Waldbott-kastély egyaránt ezek sorát gazdagítja, de bőven maradt miért visszatérni a jövőre nézvést is. 15 órakor a katolikus templomban Kónya István lantművész játszott – ő az egyik legrégebbi fellépője a Zempléni Fesztiválnak, már az 1990-es évekből is találtam adatot itteni közreműködésére. Ne vegyék sznobságnak, ha bevallom: a (kétségkívül igényes) szalonzenei délutánok között felüdülést jelentett egyórányi jelentős muzsikát hallgatni – John Dowlandtől Bakfark Bálintig, köztük sok-sok olyan szerzővel, akiknek nevét a sztenderd komolyzenei repertoárt fogyasztó hallgató nem vagy csak kevéssé ismeri. A zeneirodalom e ritkábban felcsendülő szeletével való ismerkedés, az elmélyült és virtuóz előadás, valamint a szakrális helyszín egyaránt az egész fesztivál egyik csúcspontjává avatta a koncertet. 17 órától Manuel Betancourt Camino énekelt elsősorban latin-amerikai dalokat (kitekintéssel a spanyol és az olasz dalrepertoárra is) Sebastian Ramírez zongorakíséretével. Megint csak szalonzene, ezúttal valódi szalonban (a Szirmay–Waldbott-kastély dísztermében) és az eddigiekhez hasonlóan igényes tolmácsolásban – talán még az eddigieknél is nagyobb sikerrel. Nincs mit szépíteni: a latinos sárm leveszi lábáról a közönséget, sugározzon ez akár az előadók személyiségéből, akár az előadás stílusából – és ha minden nívós megszólaltatással párosul, mint jelen esetben is, akkor a kritikusnak aligha van oka beckmesserkedni. Legfeljebb annyit jegyezhetünk fel negatívumként, hogy huszonnégy óra leforgása alatt harmadszor is elhangzott az Oblivion, no meg hogy (és ez a nagyobb probléma) valódi zongorának híre-hamva sem volt a teremben, Sebastian Ramírez egy elektromos hangszeren játszott – ez azért szomorú egy hajdani főúri kastélyban. Jegyeztessék fel viszont az is, hogy Ramírez az egyik szólója végén maga is dalra fakadt néhány taktus erejéig – hangszíne egyáltalán nem mutatta méltatlannak arra, hogy ilyen irányban is kísérletezzen, sőt.

Az ünnep jegyében telt augusztus 18-a, azonban nem a nemzeti ünnep előestéje került fókuszba, hanem egy bensőséges családi ünnepe: Hollerung Gábor, a fesztivál művészeti vezetője és most már igazgatója hetvenedik születésnapját ülte ezen a napon. A többrészes köszöntés első, nyilvánosság előtt zajló fejezete az SRK Wáberer Sportcentrumban tartott koncert volt, melyen Puccini Messa di Gloriája csendült fel monumentális előadógárdával – a Budafoki Dohnányi Zenekar mellett a Budapesti Akadémiai Kórustársaság és a már dicsért tajpejiek egyesített csapata lépett pódiumra, összességében tekintélyes létszámban. A Messa di Gloria kényes mű: Puccini sosem tekintette életműve valódi részének – konzervatóriumi vizsgadarabnak készült, melyet egy előadás után nem is vettek elő többet a szerző életében (csak a 20. század közepén rekonstruálták két kéziratos forrásból); maga Puccini azzal is kifejezte eltávolodását, hogy az Agnus Dei zenei anyagát beledolgozta a Manon Lescaut második felvonásába – az Isten bárányáról szóló miserészt többértelmű, frivol madrigállá változtatva. Mindezen körülmények felvetik azt a művészetetikai kérdést, hogy szabad-e egyáltalán előadni a Messa di Gloriát – miközben a mű számos értéke (a színgazdag és már ekkor is profi hangszerelés, a miseszöveg hamisítatlanul drámai megközelítése és a már ekkor is puccinis dallambőség) döntő érvet szolgáltat az „igen” mellett. Hollerung Gábor vezénylése hitet tett a mű felsorolt értékei mellett: nem „ahhoz képest”, hanem abszolút értelemben ihletett műként tolmácsolta a misét, mely szakrális jelentősége mellett a zenetörténet izgalmas és élvezetes dokumentuma is. A sportcsarnok akusztikailag nem épp barátságos tere megadta magát az előadógárda nagyságának – ehhez a produkcióhoz valóban ekkora tér kellett, s noha a nagy tuttik sajnos a kelleténél többször álltak össze kibogozhatatlan masszává, a csúcspontokon ezáltal nem a kompozícióra, hanem a hangerőre bízva a hatáskeltést, a mű többi része úgy szólt, ahogy kell – különösen a mű centrumában álló tenorária, melyet a lehető legjobb formájában énekelt László Boldizsár. De a másik szólista, Ludovik Kendi teljesítményét is szívesen eltennénk nehezebb napokra, ha lehetne.

A zárónap, augusztus 19-e délutánján gyerekprogramot láttam Újhely főterén: Tenki Dalma és Georgita Máté Dezső adta elő A hisztis királykisasszony című mesét, melyet ők maguk is rendeztek – éppen annyi humorral, összekacsintással és tanulsággal, amennyire egy ilyesfajta alkalommal szükség van. Bár jelen sorok írójának nem feladata a fesztivál nem zenei programjainak értékelése, mégsem hallgathatom el, hogy a mese egy adott pontján magam is kedvet kaptam, hogy a nézőkből közreműködővé váló gyerekekkel együtt felmenjek a színpadra, és citromfa legyek – de aztán visszafogtam magam. Kicsit még most is bánom.

Ha az előző este az ünnepé, úgy a záróhangverseny az emlékezésé volt. Nincs és nem is lenne Zempléni Fesztivál Liszt Ferenc Kamarazenekar nélkül – hiszen ők alapították, majd bő évtizeden keresztül ők is szervezték ezt az eseményt. Az ötletgazda az együttes hajdani művészeti vezetője és koncertmestere, a tavaly elhunyt Rolla János volt – értelemszerűen neki, érte is szóltak kedvenc darabjai a már jó néhány éve új felállásban muzsikáló és az elődökhöz méltó teljesítményt nyújtó kamarazenekartól, Tfirst Péter koncertmester irányításával. Az első részben folklórihletésű, rövidebb lélegzetű darabok szólaltak meg: Bartók Béla Román népi táncok sorozatának vonószenekari változata, Weiner Leó I. divertimentójának négy tétele (ebben hallható a népszerű Rókatánc), valamint Liszt Ferenc II. magyar rapszódiájának az a Wolf Péter-féle átirata, amely annak idején kifejezetten az együttes számára készült, hogy névadójuktól is játszhassanak valamit. A Bartók-darab az ízes gyorsításokkal-lassításokkal és a hangutánzó effektusok anyagszerűségével vétette észre magát; hiába népszerű a Rókatánc, tudni kell úgy eljátszani, hogy hatásos legyen – és ezúttal sem a sodró lendület, sem a mívesen kidolgozott forma felmutatása nem hiányzott; a Liszt-rapszódiában pedig egyaránt hitelesen szólalt meg a kávéházi dalolókedv és a zenei nagyforma bonyolultsága, demonstrálva, hogy a legváltozatosabb zenei alapanyagokból lehet jelentős művet írni – és azt magasrendűen előadni. A második részt kitöltő egyetlen mű, Felix Mendelssohn-Bartholdy Esz-dúr oktettje (op. 20) egyszerre volt eleven és elegáns, könnyed, de nem könnyelmű, romantikusan magába forduló és klasszikusan mértéktartó. A szerző nyolc vonóshangszerre koncipiálta e művét – a Liszt Ferenc Kamarazenekar természetesen teljes vonószenekarral szólaltatta meg, de ugyanolyan légiesen hatott, mint ha csak nyolcan ültek volna a sárospataki vár tökéletes akusztikájú udvarán. S ahogy a kétszer is eljátszott harmadik tétel, e hamisítatlan mendelssohni tündértánc szinte a semmibe veszve elszaladt a levegőben, úgy ért véget csendben, de annál jelentőségteljesebben ez az élményekben gazdag másfél hét is.

(Fotók: Bódi László, Kasza Péter és a fesztivál stábja / Forrás: a Zempléni Fesztivál Facebook-oldala)