Nem pusztán az esztétikai élvezet kedvéért vettem a kezembe Lukáš Palán Útmutató apokalipszishez című könyvét, ezt azt hiszem érdemes az elején tisztázni. Amikor faluregényeket olvasok, régóta már csak dühből teszem, Pedro Almodóvar megjósolt ígéretéért: „ha valaha mégis visszaemlékszel majd minderre, akkor az egyetlen célod az lesz, hogy készíts egy faluellenes filmet, amelyben borzalmas színben fested majd le a táplálkozási szokásokat, a visszeres lábakat, a kövér embereket és a büdös szájakat.” (Patty ​Diphusa, 191.) A szociális érzékenységnek és a rendszertudatosságnak fontos gesztusait teszik meg azok az alkotók, akik arról beszélnek, hogy az óhatatlanul tipizált vidéki karakterek hogyan élnek (túl), de – elszármazva ebből a közegből – hiányolom az esztétizálás nélküli rámutatást, vagy a józan paraszti ész kegyetlen pragmatizmusának bemutatását. Keresem azt a regényt, amely nem a saját jóemberségünket megmozgató empátiánkra kíván hatni, hanem reprezentálni igyekszik valamit ebből a világból: a cseh undergrund zenész-újságíró-könyvkereskedő-költő könyve arról, hogy az apokalipszis alig hagy nyomot egy falu működésén, ígéretes darabnak tűnt.

Lukáš Palán mágikus realista regénye egy kelet-európai falu fiatal fiúinak történetét adja közre mindvégig belső narrálással. Az elbeszélő egy a szereplők közül, a regény atmoszféráját pedig éppen ez erősíti fel. A falusi pletykákhoz hasonlóan a történetet asszociatív sűrűsödések mentén meséli a narrátor, bízik bennünk, akik ismerjük a járást egy ilyen faluban, ismerjük, mint szokás a kommunista polgármesterrel, a pappal, a kocsmárossal, a szomszédokkal, tudja, hogy nincs szükségünk magyarázatra. A közösség fabuláit látszólag rendszertelenül tárja elénk a regény, miközben azok a háttérben előkészülő újabb apokalipszist is magyarázzák. A regénynek csak néha előbukkanó játéka, hogy nem egy mai faluban, hanem valamiféle disztópikus térben járunk: a fiatalok életéből egyszer csak elfogyott a kakaó, a hagyományos hírközlés médiumai és az internet pedig már a születésük előtt megszűnt, néhány antenna és a már csak fényképezésre alkalmas telefon emlékezteti a szereplőket arra, hogy valaha volt ez másképp is.

A névtelen kis falu éli a maga életét a jól ismert díszletek között. A történet központi alakja Egon, az egyetlen tanult, világot látott fiatal, aki kijutott innen, bár ő sem szakadhat el egészen. Őt magát néhány oldalon és alig másfél napon át láthatjuk a faluban, mégis az érkezését megelőző hosszú várakozás és távozásának körülményei jelentik a cselekményt, tudása, külső nézőpontja pedig mélyíti a regény narrációját is: „Kollektív emlékezet, Egon így hívja”. Az Egonnal rendkívüli barátságot ápoló elbeszélő – esetlegesen ugyan, de – olyan kifejezésekkel és reflexiókkal illeti a közösségét, amelyeket másként nem is szerezhetne meg, és valójában ez legitimálja a nézőpontját. Ezért válik alkalmassá arra, hogy résztvevőként megbízhatatlanul, de exkluzív információk birtokában tudósítsa végig az új apokalipszisen dolgozó fiatalok történetét.

Az Útmutató apokalipszishez ugyanis felnövéstörténet, a Pán Péter és A Legyek Ura ismert mítoszait építi meg, és bár ebben a könyvben vannak felnőtt mellékszereplők, éppen úgy bajtársias és kegyetlen kamaszokról beszél. A szereplők már a regényidő előtt elnyerik a saját nevüket (mint például Moszkvics, Saláta, Sezlony), vele a saját legendáikat, és leélhetik a szüleik, nagyszüleik életét ebben a mágikus realizmusba fulladó világban, melynek nihilje kétségtelenül könnyű, fiatalságuk mégis lázadásban tartja őket. Közös házat álmodnak és nagyobb gazdaságot, mint a faluban bárkié, a jövőjük fenyegető egyszerűséggel épül, a naivitás puskaporos hordóinak berobbanásai pedig egyre nagyobb károkat okoznak.

Valamiképpen ezért teljesítette az elvárásaimat Lukáš Palán regénye. Túlzó a radikalizmusa, de zsánereszközként ezt arra használja, hogy ne a szereplők áldozatiságát, hanem az eszköztelenségüket mutassa be. Szimpatikusak ezek a szereplők, apám azt mondaná rájuk, hogy laklik, akik kamaszokként egy önmagára zárt, erkölcstelen világban züllöttek, a saját bandájukon kívül minden mással szemben immorálisak és cinikusak. Márai Zendülők című regényének oldalain kellene szerepelniük, ha nem ebbe a szociotripbe születnek. A saját biztonságos köreikben csak játszaniuk kellene akkor is, ha a világban máshol azt várják tőlük, hogy felnőttek legyenek, de ez nem a szép pillanatok regénye, és nagyon jó, hogy nem az. Az Útmutató apokalipszishez mégsem gyászregény, mert az elbeszélője nem tud arról a világról, amit Márai megteremt, és nem ismeri azokat a gesztusokat, amiket a vidék- és szegénységirodalom használ. Nem valamihez képest rajzolja meg szereplőit és történeteit, hanem saját jogán meséli el a közösség legendáját.

Nem tudom, hogy közéjük tartozom-e, ettől zavarbaejtő – értsük, működő – számomra ez a regény. Baranya párszáz fős zsáktelepülésein, ahol felnőttem, nem ennyire brutális a helyzet. Bár több faluban ma sincs például térerő, az is egy jel. Volt olyan öngyilkos szomszédunk, akinek a halálán gyerekkorunkban sem lepődünk meg. Velünk éltek erőszakos szülők, házastársak, gyerekek és unokák történetei, amelyek csak nagy tragédiák után váltak nyíltan is kibeszélhetővé. Nem hiszem, hogy ezeket valaha meg tudnám írni, széplelkű költő vagyok ezekhez a témákhoz, és eljöttem közülük, talán nem is emlékszem mindenre igazán pontosan. Amire emlékszem, az nem ennyire durva, vagy biztosan nem ennyire élhetetlen, de nem tudnék rábökni azokra a történetekre, amelyek otthon ne játszódhatnának le, nincs olyan regényszereplő, aki ne volna ismerős az utcáinkon járók között. Talán őket itt a hozzájuk tévedő túrázók tartják, tartották meg: oda még beért a külvilág, a Zselic szívében fent kell tartani a romantikát és a búsmagyart is a kocsmák előtt, de az is lehet, hogy bentről nézve minden helyzet még éppen élhető.