Nem biztos, hogy Tarr Béla már fiatalon tudta, milyen életművet fog építeni, de tény, hogy tudatosan zárta le ezt a különleges és nemzetközi szinten is elismert pályát A torinói lóval több mint tíz évvel ezelőtt. Tarr hosszú utat tett meg odáig, hogy az utolsó mozifilmjében felszámolja magát a film médiumát is az által, hogy teljes sötétségbe borítja a képet, így a néző csak a dialógust és a zajokat hallotta a vetítőteremben. A rendező mindig is kísérletezett a formanyelvvel, azt kutatta, hogyan lehet a konvencionális elbeszéléstől eltérő módon emberi történeteket kibontani. Az alkotó bár úgy véli, nincs több korszaka, és tematikailag egységesnek is tekinthető az életműve, ám stilisztikailag jól elkülöníthető szegmensekre bontható a pálya. Az első korszak egyértelműen a dokumentarista stilizációé, amelyből a színes neonfényekkel a realitás talajától elemelt Őszi almanach képez átmenetet a Kárhozat által megnyitott „fekete korszakba”, amelynek a végpontja A torinói ló. Tarr tehát dokumentumfilmekkel és dokumentarista játékfilmekkel kezdte a pályáját, a Családi tűzfészek, a Szabadgyalog és a Panelkapcsolat trilógiát alkotnak a formanyelvüket, munkásközegüket és az improvizációra alapozott színészi játékot tekintve. Ez utóbbi felújított változata apropóján került újra a nagyvásznakra, és több mint negyvenkét év távlatából is keserűen aktuális.

Tarr dokumentarista filmjei közül a Panelkapcsolat a legkevésbé dokumentarista. A Családi tűzfészek még úgynevezett „fikciós dokumentumfilm” vagy dokumentum-játékfilm, amelyben az alkotó civil szereplőkkel játszatta el a saját életüket. Szintén civil szereplővel dolgozott a Szabadgyalogban, amely viszont már klasszikus egzisztencialista dráma. A Panelkapcsolatban pedig profi színészek, Pogány Judit és Koltai Róbert játsszák a főszerepeket, nyilatkozataik szerint sem a valós házasságukat, sem a személyiségüket nem tükrözi a filmbeli kapcsolatuk és karakterük. Az improvizatív módszer, amellyel Tarr eljátszatta velük a hőseiket, valamint felvette a filmet, dokumentarista, ennyiben tehát a rendező megőrizte a Családi tűzfészek koncepcióját.

A Panelkapcsolat tulajdonképpen a Családi tűzfészekkel rokonítható, nem annyira a Szabadgyaloggal, mivel középpontjában szintén egy „családi tűzfészek” áll. A színészek karakterei a saját keresztnevüket viselik, tehát Judit és Robi próbálnak egy tipikus panellakásban élni, a helyzetüket pedig csak bonyolítja, hogy már van két gyermekük is. Egyikőjük sem boldog, az egykori boldogságukat mintegy „bebetonozták” ebbe a betondzsungelbe, amelynek a rabjai. A férfi amikor csak teheti, elmegy a szűk lakásból, szinte a munkát is várja, mert a munkahelyén legalább tágas a tér valamennyire. Neki vannak komoly álmai és ambíciói, így autót szeretne és egy családi házat, ennek érdekében még egy olyan külföldre szóló megbízást is elvállalna, amely miatt két éven keresztül alig látná a családját. Judit viszont arról ábrándozik, hogy egyszerűen csak újra boldogok lesznek, újra fellángol közte és Robi között a szerelem, amelynek a fénye alig-alig pislákol ebben a családi tűzfészekben. A Panelkapcsolat egyik központi konfliktusa, hogy Robi végleg el akar menni, ezt Tarr a nyitójelenetben meg is mutatja. Így a fő kérdés az, hogy a férfinak lesz-e elég bátorsága ehhez, illetve mit kezd Judit a két gyerekkel egyedül.

Mintegy szimptomatikus, hogy az eredetileg a hetvenes évek dokumentarista törekvéseinek az intézményesítése végett létrehozott, rövid életű Társulás Stúdió a homlokegyenest más irányzat, a sokszor szürreális és dadaista új érzékenység kezdő löketét adta meg (lásd Bódy Gábor itt gyártott filmjét, a Kutya éji dalát). Szimptomatikus, mert Tarr műve is jelentősen különbözik a többi korábbi dokumentarista alkotástól. A stúdióalapító Dárday István Jutalomutazása vagy Schiffer Páltól a Cséplő Gyuri mind erősen társadalomkritikus filmek, valamilyen társadalmi jelenséget mutatnak be az egyéni történeteiken keresztül, tehát megvan bennük egyfajta modellalkotó törekvés. A Panelkapcsolatban viszont még kevésbé lényeges, hogy melyik országban vagy rendszerben élnek a főszereplők, mint a Családi tűzfészekben. Persze Tarr is beékelt a lélektani dráma jelenetei közé néhány társadalmi kommentárt, az egyik ilyen az az epizód, amelyben Robi megpróbálja elmagyarázni fiának történelmi távlatokban, mi is az a szocializmus. Itt megmutatkozik az alkotó csípős, de kifinomult humora, mert úgy szégyeníti meg a Kádár-rezsim teljesen üres, társadalmilag irreleváns ideológiáját, hogy nem támadja meg direkten és didaktikusan a monológban. Robi egyszerűen, a maga módján felvázolja, szerinte hogyan fejlettebb a szocializmus a feudalizmusnál és a nyugati kapitalizmusnál. Persze nem gazdaságilag, azon a szinten még „kicsit” előrébb tart a Nyugat. Emellett pedig a férfi alig bírja megfogalmazni, mit is jelent a szocializmus. A küszködése, az azt követő magyarázat („A szocializmusban mindenki annyit kap, amennyit dolgozik”) megsemmisítő társadalomkritika.

Tarr viszont több ízben is kifejtette más filmjei kapcsán, hogy őt mindig maga az ember, nem a rendszer érdekelte. A Panelkapcsolat akár játszódhatna ma is, sőt a 2020-as években keserűen aktuális, hiszen sok fiatal pár küzd ugyanazokkal a problémákkal és dilemmákkal, amelyekkel Judit és Robi is küzdöttek negyven évvel ezelőtt (alacsony bérek, kevés mozgástér stb.). De a társadalmi helyzetek közti analógiánál fontosabbak az egyetemes emberi dilemmák (kihűlő kapcsolatok, elidegenedés), amelyek miatt a film a külföldi néző számára is világosan érthető. Nem véletlen, hogy a kritikák Tarrt Bergmannal is összefüggésbe hozták. Az alkotó a formanyelvet és az elbeszélést, a karakterrajzokat tekintve is közel merészkedik a szereplő lelkivilágához.

A Panelkapcsolat elsősorban lélektani és egzisztencialista dráma, amely a házasággal összefüggésben bontakozik ki. Persze Robi elsődlegesen a bezártság elől menekül, de nem biztos, hogy a szűk lakás miatt érzi magát fogolynak. Tarr következetesen úgy komponálta meg a filmet, hogy a lakásbelsőkben kényelmetlenül közeli beállításokban láthatók a hősök. Gyakoriak a premier plánok, sőt a szuperközeli snittek, amelyeken a kamera az arcnak csak egy kis részét, általában a szemet mutatja. Ez egyrészt kíméletlenül feltárja a színészek arcrezdüléseit, illetve ezáltal a karaktereik érzelmeit, másrészt érzékelteti azt a klausztrofób helyzetet, amelyben a házaspár szinte az őrület határáig jut el.

A Panelkapcsolatot akár lehetne melodrámának, sőt szappanoperának is tekinteni az alapján, hogy Tarr szinte a veszekedések füzérére redukálta a cselekményt. Ám amellett, hogy Koltai Róbert és Pogány Judit remekül játszanak – pontosabban a rendezővel folytatott konzultációkat követően javarészt improvizáltak –, ezek a veszekedések fontos funkcióval bírnak. Habár láthatjuk a párt viszonylag vidám helyzetekben is, így a táncesten, amely persze egyoldalú alkoholmámorba és danolászásba fullad, de jellemzően minden jelenetet könnyek vagy hangos szavak zárnak.

A Panelkapcsolatban a két főhős számára a boldogság olyan illúzió, sőt ábránd, amelyet mindketten hajszolnak, de egyikőjük sem képes elérni. Ennek oka pedig az lehet, hogy ebből a „panelkapcsolatból” csaknem egy évtized alatt egyszerűen elillant a szerelem és a lelkesedés. A cselekmény során két teljesen különböző ember mutatkozik be, akiknek közös témáik, közös hobbijuk és közös céljaik sincsenek. Képtelenek élvezni az együttlétet, mert mindenki másképp akar boldog lenni. Együtt éppen azért nem megy, mert a bezártságból más-más úton menekülnének a felek, és lehetséges, hogy pontosan azzal van a gond, hogy belefásultak és belekényelmesedtek a házasságba. Így sem pozitív, sem negatív irányba nem mozdulnak el a dolgok. A hősök a különválásig sem tudnak eljutni, mivel talán a megszokás, talán a gyávaság miatt az egyikőjük marad, a másik pedig hajlandó kritikátlanul megbocsátani és tovább tűrni.

Ezzel tulajdonképpen Tarr megelőlegezi az olyan későbbi alkotásait, mint a Kárhozat, a Sátántangó vagy A torinói ló. A Kárhozat antihőse megkapja a lehetőséget, hogy egy megbízás miatt végre megszabaduljon a posványból, de túl bátortalan, így inkább keresne egy futárt, aki leszállítja a csomagot, amelyet neki kellene elvinni valahová. A Sátántangóban a részeges orvos sem máson, sem magán nem tud már segíteni, teljes csődöt mond, eredeti hivatását nem képes ellátni, végül be is szögeli az ablakait, hogy elzárkózzon még attól is, hogy az utcára kitegye a lábát. A torinói ló végső kulcsmondata az apokalipszis küszöbén: „Enni kell”. Hiába gyűlölik a főtt krumplit, amelyet apa és lánya minden egyes nap mechanikusan elfogyaszt, egyszerűen képtelenek szabadulni a rutintól még a világvégén is. A Panelkapcsolat végén a házastársak hiába jönnek össze újra, nem „happy ending” a történetük lezárása. Az utolsó kép egy végtelenül hosszúnak ható beállítás, amelyben az egykedvű Judit és Robi egy teherautó platóján ülve, újdonsült mosógépükkel zötyögnek hazafelé. Miként A torinói ló karakterei, úgy a Panelkapcsolat házaspárja is pusztán belefásult az életrutinba, a változás puszta akarásába, így utolsó megnyilvánulásuk valójában keserű beletörődés, a vég és a lelki nyomor elfogadása.

A Panelkapcsolat sokat elmond a nő mint háziasszony és anya helyzetéről. Ugyan Judit közvetlenül megfogalmazza, hogy mi bántja, de ez a veszekedések kontextusában és Pogány Judit lebilincselő alakításában mégsem hat didaktikusnak, inkább autentikus. Judit és Robi mindennapjainak a kontrasztjában válik láthatóvá a női és a férfisors közti különbség. Robi minden további nélkül elmenne, akár külföldre is két évre, és szerinte elég csak annyi, hogy a felesége megkapná a hazai fizetését. Ám hangsúlyos, hogy ez a nő rabságának az elmélyítésével járna. Ő mint anya nem hagyhatja csak úgy ott a lakást, mert tradicionálisan az ő feladata a háztartás vezetése és a gyereknevelés. A férfi még ebben a betondzsungelben, ebben a szűk lakásban is szabadabb, mint a nő, akinek fel kellett adnia a karrierjét, és még annyi időre sem szabadulhat meg a négy fal szorításából, mint a férfi. Tarr beiktatott egy olyan jelenetet a filmbe, amelyben Robi a munkahelyén játszik „székfocit” a kollégáival egy rendkívül tágas térben. A férfit a cselekmény során nem sokszor láthatja a néző mosolyogni, de ebben az epizódban igen: felszabadult, önfeledt, visszavedlik gyermekké.

A Panelkapcsolat a klasszikus történetmesélést nagyobb mértékben érvényesítő Tarr Béla-film, egyúttal őszinte, hiteles, mélyen emberi dráma, amely kiállta az idő próbáját. Negyven évvel később is érvényes, egyetemes problémákat vet fel, illetve felteszi a kérdést, hogy tényleg az anyagi helyzet befolyásolja-e az ember boldogságát és szabadságát. A választ egyrészt a film egyik jelenete adja meg, amelyben Judit ellenáll, nem akarja, hogy férje külföldre menjen a dupla fizetés reményében – és mint kiviláglik, Robi sem pusztán a családi ház vagy a saját autó (mozgásszabadság egyik fontos szimbóluma) reményében hagyná ott a családját két évre. Másrészt Tarr következő, kevésbé sikerült, kísérletező jellegű műve, az Őszi almanach válasz a kérdésre, mivel ebben hasonló gondok kerülnek elő (szeretet- és boldogsághiány, összezártság, menekülési vágy), de gazdag nagypolgári közegben, ahol a szereplőknek éppen anyagi gondjai nincsenek.