„Az én igazi időm a folyó ideje, amely az időtlenségbe tart, mint az őszi ködökben lassan felszívódó gyerekkori uszályok.” Ezzel a mondattal zárja A csend körei című kötete első, Gyerekkori uszályok című írását Győrffy Ákos.

Az általános helyett saját, személyes idő, a hétköznapi linearitás helyett melankolikus egyidejűség.

Győrffy Ákos írásai egyszerre zavarba ejtően személyesek és kíméletlenül személytelenek. A végletekig fokozott személyesség nála a lecsupaszított személytelenségbe tart. Könyvei ezért az olvasójuktól is szokatlanul személyes megközelítést követelnek meg, a szövegekbe való belehelyezkedést.

És azzal is tüntetnek, hogy elutasítják a forma béklyóit. Zenész identitása kapcsán írja Győrffy: „Zenélni sem tanultam meg soha, a verstani alapismereteket sem sajátítottam el rendesen. Talán a lustaság. Nem tudom. De nem biztos, hogy pusztán a lustaságra kenhető az egész. Lehet, hogy tévedek, de mindig úgy éreztem, hogy megtanulni valamit egyet jelent azzal, hogy az adott tárgy azonnal elveszti az érdekességét, a váratlanságát.”

Legyen ez a recenzió is inkább személyes élmények töredékeiről szóló beszámoló.

Húsz évvel ezelőtt, amikor Győrffy Akutagava noteszéből című kötetét olvastam, rendszeresen jártunk ki hosszú délutáni úszásokra az édesapámmal a vajkai bányatóra. Üres volt azokban az órákban a környék, és miközben egy ismerős test közvetlen közelében úsztam, a tó sötét, idegen, hideg mélységét is minden korábbinál közelebb éreztem magamhoz. Jól ismertem ezt a helyet, de nem tudhattam, mi leskelődik rám odalentről. Egykor, gyerekkorunkban jókat nevettünk azokon a történeteken, amelyek szerint a tó mélyén vérszomjas óriásharcsák tanyáznak, és ha valaki szembetalálkozik eggyel, azonnal megőszül a szörnyűséges látványtól. Nevettünk, de közben állandóan birizgálta a fantáziánkat, milyen lehet az az iszonyatos látvány. Persze ezeken a délutáni úszásokon nem történt semmi, csak a lábszárunkat csiklandozta egy-egy bátor sügér, amiket mi dörgincsnek hívtunk. Nekem pedig Győrffy Ákos sorai jártak a fejemben, például az a – legújabb kötetében is szereplő, egyébként Tomaž Šalamun szlovén költőtől kölcsönzött – sor, amely így hangzik: „Vallásos vagyok. Vallásos, mint a szél vagy az olló.”

Vagy mint egy dörgincs.

Most, húsz évvel később A csend köreit úgy olvastam, hogy közben a két hónapos kislányunk kocsiját tologattam a nappalinkban, és végtelenül érzékeny, habár a felnőttek eldurvult tudatával nehezen megközelíthető lényét fürkészve megint ugyanaz a bársonyos, meghitt érzés járt át, mint amikor a vajkai bányató sötét mélysége felett úsztam.

„…a hangok, a visszhangok, az önmagukba hurkolódó dallamtöredékek áramlása olykor visszavezet a gyerekkor magányos birodalmába, a fogalmak és a nyelv előtti időbe, amikor még alig különböztem egy fenyőtől vagy egy bárányfelhőtől” – írja Győrffy a Nem épült semmi című szövegben.

És felidéződött bennem, amit Raymond Smullyan idéz A tao hallgat című könyvének a szabad akaratról szóló ragyogó dialógusában. Lao-ce korholta így a moralizáló Konfuciuszt: „Ezek a folyamatos beszédek jóságról és kötelességről, ezek a szüntelen szurkálódások csak idegesítik és bosszantják a hallgatóságot. Jobban tennéd, ha tanulmányoznád, hogyan tartja meg ég és föld örök pályáját, Nap és Hold a fényét, a csillagok az együttállásukat, a madarak és az állatok a csapataikat, a fák és bokrok a helyüket. Neked magadnak is meg kellene tanulnod a lépteidet befelé, a Belső Hatalom felé irányítanod, követni azt az utat, melyet a természet kijelölt számodra, és mindjárt nem lesz többé szükséged arra, hogy verejtékezve hirdess jóságot és kötelességet… A hattyúnak nem kell mindennap megfürödnie ahhoz, hogy fehér maradhasson.”

Ebből a nyelv előtti időből kell megőrizni valamit, üzente nekem és békésen, bölcsen alvó kislányomnak Győrffy Ákos szelíden felforgató, szép könyve.