A szereplíra határait feszegeti debütkötetével Locker Dávid, aki úgy játszik az olvasói elvárásokkal, a referencializálhatóságon alapuló értelmezésekkel, hogy közben verseskötete tudatosan építkező, kísérletező alkotásként prezentálja magát. A versekből kirajzolódó narratíva egyrészt a kötet születését viszi színre, ami magában foglalja a lírai én szerepkeresését, a saját hang megtalálására tett próbálkozásokat, az elvetélt és sikeres kísérleteket. Másrészt a metaszint, valamint az önreflexív és a műfajiság kérdéseire mindig nyitott horizont mellett a szövegekből egy „valós” történet is kirajzolódik: a vidékről a fővárosba került fiatal értelmiségi „tragédiája”, aki az osztályváltás archetipikus tapasztalatait éli meg, és dolgozza azokat verssé. „Mondani kéne valamit. / Valamit, ami nem csak szélfútta nyelv, / de nem is az igazmondás otrombasága. / Valamint, ami nem állítás, / de nem is a doktoranduszok játszótere, / ahol intertextusok után kotorásznak.” A kötet cím nélkül álló nyitóversében Locker e szavakkal indítja útjára gondolatait. Ha hihetünk a beszélőnek, máris felmerül a jogos kérdés, miről is akar tehát írni. Milyen érvényes megszólalásmódokat fogad el és szólaltat meg? „Szóval mégiscsak az igazságról kéne mondani valamit. / (…) Úgy, hogy a vers a legtöbb legyen, ami lehet: / mélységek szerkesztett látszata.” A vers nem juttatja el a költőt és olvasóit az igazsághoz, nem bír ekkora metafizikai hatalommal, de nem is rúgja rá az igazság kérlelhetetlenségével az ajtót a befogadóra, nem akar megleckéztetni, a didaxis kardélével hátba vágni. Az artisztikumnak, az esztétikumnak igenis van helye Locker költészetében, amely „szerkesztett”, vagyis tudatosan művelt, átgondolt költészet; tisztában van saját korlátaival és értékeivel. Alanyi lírát művel a „fiatal” költő: benyomásait, érzéseit és tapasztalatait lírává desztillálva vezeti végig olvasóit a bölcsészkar buktatóin, a kamaszszerelem állomásain, a fiatal felnőttek egzisztenciális kihívásain, a kapunyitás és a megfelelési kényszer szülte pánikon.

Locker debütkötete intelligens, értelmiségi mű, s még ha olykor el is akarja ezt tagadni, nem tudja levetkőzni természeté. Nyugodtan „kotorászhatunk intertextusok után”, Esterházy és Kavafisz mellett még számos költő képviselteti magát a jelentősebb filozófusok mellett Locker szövegeiben. A versek színre viszik, ahogy a kötet elkezdi írni magát, ahogy a költővé váló „főhős”, vagyis „Locker Dávid Mátyás, Szatmárnémeti, 1998. 11. 03.” (Lectori Salutem!) újra és újra a referencializálhatóság ingoványos talajára téved; ám ez a tévedés is tudatos, jól átgondolt lépést takar, mert amikor „[a] Szalonba vidéki költőlány érkezik” (A Szalon összeül), a lírai én és a „valós” költő ismét összecsúszik a beszélő előtt: „meg kellene tudnom, amit amúgy is tudok: / hogy a versek, amik az apjáról / és a munkaképtelenné vert anyjáról szólnak, / úgymond / Referencializálhatók.” A családon belüli erőszak témáját a budapesti értelmiségi-kritikusi-írói-költői kör fennhéjázó, máskor általa is kigúnyolt, megint máskor csodálattal szemlélt világának szarkasztikus bemutatása, az empátiahiány fájó felemlegetése, s önnön cinkosságának kései beismerése keretezi. Máskor a csélcsap, mindenbe belekezdő ismerősökkel polemizálva jelenti ki, hogy ő bizony ki fog tartani hivatása mellett mint az irodalomtudomány és a költészet felkent papja: „én, prof. dr. hab. Locker Dávid, alanyi költő, / aki a habilitációs dolgozatát is az életrajz interpretációs relevanciájából írta, / ott leszek” (Búvár a parton). S noha az iróniát nem lehet nem kihallani a sorokból, most fontosabb az életrajzisággal való gyürkőzés motívumának visszatérése. A biogrammák halmozása éppen, hogy eltávolít, mintsem közelítene a versek mélyebb rétegeihez, ugyanakkor túlmutatnak az egyszerű ornamentikus funkción, mivel éppen ezek adják a reflexió alapjait: hogyan lényegülhet verssé egy életút, a tapasztalatok, az emlékek, s e versek műfaji, retorikai és nyelvi struktúrája lehetővé teszi-e egy koherens történet elbeszélhetőségét, melynek gravitációs középpontjában mégiscsak ott áll „Locker Dávid, alanyi költő”.

Ezen a ponton jutunk el a kötetben megszólaló „Locker Dávid Mátyásnak” feltehető legfontosabb kérdésig: noha ismerjük a nevét, szüleivel, szerelmeivel és barátaival való kapcsolatát (már amennyit látni enged), mégis melyik szerep illik rá a legjobban, melyik szerepben tud a lírai én autentikus módon megszólalni. Mert ha van tétje a kötetnek, akkor az bizony az autentikusság lesz, a valóság talmi érzésének vállaltan giccses, pátosszal telt átérzése, s a végső kísérlet, hogy – elkerülve a pályatársak előtti megszégyenülést – kortárs versnyelven és a szabadvers formakincsének felhasználásával érvényes módon tudja mindezt megszólaltatni. S ahogy a szövegegyüttes az olvasó szeme láttára kerekedik (debüt)kötetté, úgy válik a lírai én is költővé, pesti értelmiségivé, aki mintegy bűnbe esik a túlzott reflektáltság révén, elveszti paradicsomi naivitását, s a vers már nem vers, hanem elemzésre és kritikára váró szöveg, a „valódi” érzések pedig giccses lenyomatai a múló pillanatnak: „Tőletek tanultam azt, hogy szentimentális hülye mindenki, / aki nem talál giccsnek bármit, amiben irónia nélkül / szerepel a naplemente” (A reflexió tőrt ragad). S mégis, e felszabadulás, majd kijózanodás, szerelmek és csalódások, sikerek és kudarcok után a kötet hőse megtér otthonába, tapasztalatokkal a háta mögött már jóval megértőbb módon tud „vidéki” szüleihez is odafordulni (A humánértelmiség hazatér). A kijózanodás, a többszöri csalódás (először szüleiben, majd az irodalomtudomány, a pesti bölcsészvilág krémjében) adja a megszólalások erejét, mert noha a költő szeretne középkori lovagként megküzdeni szeretett hölgyéért (Feminista barátnővel a szigligeti várban), mégis akkor lesz igazán erős a hangja, amikor szembefordul mindennel és mindenkivel, hogy miután kamaszosan kidühöngte magát, a felnőttkorba lép, s keserédes ízzel a szájában végre mer és tud függetlenedni a családi hagyományoktól, a múlttól, a gyerekkori traumáktól, valamint a pesti bölcsészek világának „versenykényszerétől” és megfelelési vágyától. A versek ezt az emancipatorikus ívet járják be sikerrel.

S hogy a méltatás mellett a kötet gyengeségeit is megemlítsük; feltűnő a szövegek formanyelvének viszonylagos egyhangúsága. Az élőbeszédszerű megszólalásmóddal még nem is lenne gond, de egy kicsivel változatosabb (nem biztos, hogy a tematikus, de a poétikai szinten mindenképp) második kötetre számítunk Locker Dávidtól ezután a valóban határozott és erős debütálás után.

(Fotó: Bach Máté)