„A macskakövek alatt: a strand.” A ’68-as franciaországi események sokat hangoztatott jelmondatai közül is talán ez az egyik legsűrűbben idézett szlogen, amely azóta már széltében-hosszában bejárta a kultúrát és a tömegmédiát. Bernard Cousin graffitijét állítólag az ihlette, hogy amikor a tüntető fiatalok barikádépítés céljából elkezdték feltépkedni a fővárosban a macskaköveket, nem kis meglepetésre homokra bukkantak alattuk. A mottó azonban egy ennél jóval gazdagabb metaforát rejt. A macskakövek alatt egy olyan világ rajzolódik ki, amelyet a macskakövek feletti térképek már nem jeleznek: a tőkés termelést és a mindennapi életet szinkronizáló modern nagyváros szigorú sraffozása alatt mindig kialakulnak a nem hivatalos kartográfia rejtekútjai. Felfedezni a strandot így egyet jelenthet az utca felszabadításával és a térképek újraírásával. Ha ez így van, akkor a street art mint művészeti irányzat meglehetősen nagy lehetőségeket hordoz magában.

Május végétől egészen szeptember második feléig az utcai művészet jegyében három impozáns kiállítás is megtekinthető Pécsett, melyeknek a Pécsi Galéria és az m21 Galéria ad otthont. Előbbi helyszín egy hazai környezetben kifejezetten újszerű tematikát vonultat fel: az Art of Skate – A gördeszka Kaliforniától Pécsig a gördeszka kultúrtörténetébe nyújt átfogó betekintést, különösképpen a művészetekkel, főként a fotográfiával, a zenével és a videóval ápolt viszonyába. Az m21 Galéria két nagyszabású gyűjteményen osztozik. Ezek egyike a 2021-ben elhunyt neves francia képzőművész, a Magyarországon első alkalommal bemutatkozó Jacques Villeglé életmű-kiállítása, A város falain című hiánypótló tárlat. A kiállítótér másik felét a nem kevésbé sokat ígérő Street Up kiállítás tölti meg, a kortárs street és urban art színtér számos hazai és nemzetközi képviselőinek válogatott munkáit bemutatva.

Joggal merülhet fel azonban néhány előzetes kérdés azzal kapcsolatban, hogy az utca gerillaművészete mennyiben piacosítható és integrálható a magasművészeti intézményrendszerbe. A nagyvárosok tereiben létrejött alkotások, mint a nyilvános felületeken megelevenedő plakátok, graffitimunkák, transzgresszív videóprojektek és politikailag motivált konceptualista kísérletek, vagy éppen az utca anyagából összegyúrt szobrok, kollázsok, dekollázsok mennyire viselik jól a steril galériamiliőt? Vajon megőrizheti-e a street art ebben az esetben az eredendő közvetlenségét, demokratikusságát, pragmatikus hatóerejét és felforgató jellegét? Az utca felszabadítása ebben az esetben szükségképpen zsákutcába torkollik? Mindhárom kiállítás központi dilemmái ezek, ám ennél általánosabb távlatokat is megnyitnak. Milyen lehetőségei vannak a hivatalos művészettermelésen kívül eső underground törekvéseknek, egyáltalán maradt-e még bármi ilyesmi?

A lettristák és a későbbi szituacionisták holdudvarához tartozó, később az újrealistákhoz (nouveau réalistes) csatlakozó Jacques Villeglé válasza igencsak felemás. Villeglé számára az utca nem más, mint a társadalmi jelentések médiuma, a modern urbanisztika betonból kiöntött érhálózata, amelyben politikai, kereskedelmi és kulturális tartalmak mindenki számára hozzáférhető spektakuláris örvénye cirkulál. A francia művész több mint öt évtizedet felölelő pályafutása alatt a legkülönbözőbb művészeti formákat – a kollázst, a filmet, a ready-made-et és a ritkán használt maruflázst is – harcba állítva, igen termékenyen munkálkodott azon, hogy ezeket a jelentéseket kifordítsa sarkaikból és felszabadítsa, hogy „a propaganda és a reklámok birodalmából átlépjünk az álmok és a képzelet költői világába”, ahogy maga is írja a kiállítás katalógusának egyik oldalán. Látható, hogy Villeglé művészetét alapjaiban határozza meg a korai évek párizsi Saint-Germain-des-Prés negyedben eltöltött időszaka és az ott székelő lettrista mozgalom, különösen Isidore Isou ikonoklaszta esztétikája, kiegészülve a szituacionisták várostervezési és eltérítési (détournement) technikáival. Első plakátszaggató akciói is ebből az időszakból származnak, amelyekhez aztán élete végéig kitartó szenvedély kötötte. A kiállítás legjelentősebb alkotásai közé tartoznak e művek. A sebtében leszaggatott, majd pedig egy vásznon vagy fatáblán elhelyezett, olykor négyzetméterben mérhető reklámhirdetésekből, moziposzterekből és tacepaókból összeállított foszlánygyűjteményre nem annyira a Wolf Vostell által meghonosított dekollázs, mint inkább a re-kollázs jelző alkalmazható, amennyiben Villeglé az utca által már megmunkált, miszlikbe tépett, szétmállott, elvásott plakátok vastag rétegeit állítja új konstellációba. Az így létrejött művek általában egy nyilvános tér nevét viselik, mint a kiállításon is látható Rue Saint-Martin, Hôtel Saint-Senoch, Boulevard D’Alp Maritime, Rue du Jourdain. A tépett plakátok mellé sorolhatók továbbá Villeglé társadalompolitikai betűgrafikái és kalligráfiái is, amelyek közül jelen kiállítás jó néhányat felvonultat. Ilyen a 2016-ban készült Polyédres Hypnérotomachia is. A 78x105 centiméteres, vegyes technikával készült műben Villeglé sikerrel vegyíti saját jeltaxonómiáját a lettrista költészet radikalizmusával, valamint a képregények és a politikai karikatúrák stílusjegyeivel. Villeglé már a hatvanas évek legvégén saját tipográfiát dolgozott ki, amelyet kezdetben a metróalagutak mikrokozmosza és a diáklázadások szimbólumkészlete formált. A Villeglé-ábécé természetesen messze túlnyúlik a vásznak keretein; az itt látható, többségében feliratokat formázó szobrai – például a Robert Indiana műveit idéző Star – szintén ebben a szellemben készültek, valamint két korai, Raymond Hainsszel közösen készített filmje, a Pénelopé (1953) és a Comet (1954) geometrikus absztrakciói és arabeszkjei alatt is egy ilyen szemiotikai szubverzió sejlik fel. Mindezekkel ugyanakkor összefüggésben áll az is, hogy Villeglé egész életművét meghatározta az a gondolat, amit maga „kollektív anonimitásnak” nevez. A művészet dezindividuáló közösségi tapasztalata ez, amely közösséget termel és közösségben termelődik. Ebben az értelemben Villeglé egész életében büszkén viseli a fragmentum-szerző címkéjét. Töredékekben gondolkodott és töredékekben alkotott, de nem azért, hogy valaki más fejezze be azokat, hanem hogy művei sose szilárduljanak meg a műpiac polcain, a múzeumi folyosókon, és az utca teremtőereje munkálkodjon rajtuk, tépkedje tovább, írja újra, rombolja le és folyvást építse fel azokat. Minden kiválósága ellenére talán ez adja Villeglé kiállításának elbizonytalanító paradoxonját. A plakátroncsolás, a tér- és nyelveltérítés, illetve a kollektív élmény immár belépőjegyért megvásárolható képzeletbeli bűvészmutatvány és súlytalan nosztalgia csupán. Egy utca a galérián belül.

Az Art of Skate, illetve a Street Up némiképp független Villeglé önálló kiállításától, és a szakmai workshopok mellett előadás-sorozattal, tárlatvezetéssel kísért Street Up – Utcára fel! elnevezésű, jelenleg is zajló urban art fesztivál keretei között rendezték meg őket. A Street Upon a számos magyar alkotó – Bubreg Bazsi, Void, Fat Heat, Mayo, Fork Imre vagy Gospe – munkái mellett a francia–magyar koprodukcióban működő, Société Réaliste névre hallgató művészetcsoportulás két alkotása is látható, illetve Yasha Young független kurátor és mecénás nemzetközi mentorprogramjának művészei is bemutatkozhattak, további külföldi közreműködőkkel kiegészülve. A tárlat igen színes palettát kínál a kurrens street art vonulatokat és a feltörekvő alkotókat illetően, s bár a kiállítás ebből a szempontból mindenképpen diskurzusformálónak tekinthető az irányzat hazai megítélésére nézve, az egymás mellé sorakoztatott művek roppant heterogenitása még inkább szembetűnő. Utóbbi már az alkalmazott mediális technikák viszonylatában is észrevehető: Lost Optics román intermédia művész munkáin a digitális grafika, a graffiti és a klasszikus festészeti megoldások keverednek élettelen ipari helyszínek falfelületein; az urban designer és graffitiművész Fork Imre műveinek kulcselemei a mesterséges intelligencia és a számítógépes képalkotás; NDZW, jelenleg Bécsben élő lengyel művész pedig a képregény-esztétikát elegyíti a kelet-európai brutalista építészet kísérteties tereivel. De a listát akár a francia Julien de Casabiancával is folytathatnánk, akinek a kiállításon is megtekinthető installációja egyfajta kultúrlomtalanítás, ahol Bellows bokszolói, Tiziano Vénusza vagy Ingres-től a Grande Odalisque elaggott szekrényajtókon, kidobott bőröndökön, ablaküvegeken, vagy éppen más festmények és fényképek felszínén kerülnek az „utcára”, mintha éppen csak egy kirakodóvásár portékai volnának. Casabianca alkotása a kiállítás egyik leginkább figyelemreméltó műve, melyben könnyedén felfedezhető a Villeglé-kiállítás kapcsán szóba hozott szkepszis, jelesül, hogy az utca művészetének intézményesülése azzal fenyeget, hogy egyszersmind az utca művészetének panoptikumát nyitja meg. Bubreg Bazsi, Fat Heat, Zeus Salas és Erell művei szintén erre engednek következtetni, amennyiben ők már eleve az intézményes street art kánon sarokköveihez, így például Banksyhez vagy Jean-Michel Basquiathoz fordulnak inspirációért, szinte sajnos egészen a direkt utánzás határáig. Ez a fajta konformizmus pedig Julien de Casabianca kivételével a Yasha Young Project alkotóiról, Nuno Viegasról, Millóról, Adultremixről és Christian Boehmerről úgyszintén elmondható.

A Street Up másik fele, az Art of Skate ezzel szemben üde színfoltot jelent. Nemcsak azért elismerést érdemlő e kiállítás, mert a gördeszka alakulástörténetét a vizuális kultúra, a divat, az élsport és a politika mátrixában helyezi el, hanem azért is, mert a gördeszka itt sokkal inkább magát az underground kultúrát állítja előtérbe. A gördeszka és a magasművészet kölcsönös megtermékenyítése világíthat rá erre legnyilvánvalóbban. A kulturális regiszterek közötti termékeny együttműködésről adnak számot Martha Cooper és Jeff Sudmeier ragyogó fotói a gördeszkás közösségekről; az Andy Warhol, Keith Haring vagy Kenny Scharf képeit magukon viselő gördeszkalapok; vagy az olyan filmek, mint a Dogtown and Z-Boys (2001) vagy a Kölykök (1995). Míg Villeglé pályaképe a jelen perspektívájából inkább jelez egy elnyújtott búcsút az utcától, napjaink street art pionírjai pedig már eleve fehérre meszelt falakra akasztott reprodukciókon képzelik el az utca művészetét, addig a gördeszkás kultúra továbbra is az underground irányába kacsintgat. Ebből azonban nem következik, hogy el kellene szakadnia a kiállítótértől. Épp ellenkezőleg, az Art of Skate sokkal plasztikusabb és bizakodóbb válasszal szolgál a korábban feltett kérdésekre. Nincs tagadás, sem merev hierarchia a felszín alatti és a felszín feletti régiók között: az underground kultúra a kettő különbségét igenli, azt, hogy egyidejűleg hatnak és visszahatnak egymásra. Hogy ezek után strandnak vagy undergroundnak nevezzük-e azt, ami a macskakövek alatt van, szinte lényegtelen is. Ameddig van alatta bármi, a street art és az underground kultúra még nem aknázta ki lehetőségeit.