Szimfóniák, nyitányok, versenymű, oratórium, koncertária – a szimfonikus koncerteken hallható Beethoven-repertoár lényegében minden műfaja képviseltette magát a Beethovennel a szabadban, vagyis a Nemzeti Filharmonikusok martonvásári sorozatának idei három hangversenyén. A hagyományoknak megfelelően a három estén három dirigens állt a zenekar élén, közreműködőként pedig a hazai zenei élet legjelesebbjei tették tiszteletüket a kastélypark szigetén.

A július 6-i első koncerten a máltai Charles Olivieri-Munroe mutatkozott be Martonvásárban – ez nemcsak azért érdekes tény, mert korábban még nem dirigált itt (a koncert közben hangot is adott a helyszín okozta megrendültségének, földi paradicsomnak nevezve a kastélyparkot), de azért is, mert az elmúlt évtizedek során alig fordult meg külföldi karmester e helyszínen. A három mű – a III. Leonóra-nyitány (op. 72/b) a D-dúr hegedűverseny (op. 61) és a VI. (Pastorale) szimfónia (op. 68) – előadása meglehetősen eltérő koncepció jegyében fogant: míg a nyitány és a versenymű kifejezetten higgadt – ha akarom, kiegyensúlyozott, ha akarom, talán túl visszafogott – előadásban hangzott fel, addig a szimfónia tolmácsolása a mű előadási sztenderdjeihez mérten szokatlanul energikus volt. Mindez csak a III. Leonóra-nyitány hallgatásakor okozott valódi hiányérzetet: az előadás minden pillanatban kontrollált és átgondolt volt, de ahhoz, hogy e már-már szimfonikus költemény igényű és terjedelmű darab igazi katarzisélménye megszülessen, több lendületre és ebből fakadó energiára lett volna szükség. A Hegedűversenynek azonban, mely az antikvitás formai tökéletesség eszményét megidézően klasszikus mű, kifejezetten jót tett ez az átgondolt építkezés – és jól harmonizált Banda Ádám dallamokban és formákban gondolkozó, az öncélú virtuozitás helyett elmélyültséget tükröző hegedűjátékával is. Ha volt is egy-egy (nagyon kevés) pillanat, amikor a szólista produkciója technikailag nem volt tökéletes (a harmadik tétel néhány futama intonációsan nem volt hibátlan), mindezt bőven ellensúlyozta egész produkciójának átgondoltsága, az előadás művészi hitele. A VI. szimfónia meglepő energikussága szakított azzal az értelmezési és előadási hagyománnyal, mely a művet afféle lírai nyugvópontnak tekinti a Beethoven-szimfóniák sorában, és a különbségek helyett sokkal inkább a hasonlóságokra mutatott rá – a romantikus programzenék előképe helyett a többi szimfónia zenei dramaturgiáját kereste és találta meg a műben. Ez persze nem jelenti azt, hogy az előadásban háttérbe szorult volna a líra, a hangulatfestés, sőt olykor a hangutánzó effektusok sora – de lehet, hogy a természeti környezet önkéntelenül is felerősítette bennünk mindezek jelentőségét.

A július 13-i hangverseny meglepetése az volt, hogy főfogásként tálalta a Krisztus az Olajfák hegyén (op. 85) oratóriumot, noha a programnak éppenséggel ez volt a legritkábban játszott darabja. (Magam is hallottam már Martonvásárban, 2009-ben: akkor első számként hangzott fel, utána az V. szimfónia következett.) Mindez persze nem idegen a koncertet dirigáló Vashegyi Györgytől, aki mind a különlegességek felkutatása és bemutatása, mind az oratóriumműfaj iránt különleges affinitással bír. Ennek megfelelően nem csupán a programban betöltött helye, de az előadás jelentősége révén is ez a darab vált az est súlypontjává – olyan előadás volt ez, amely a zenetörténetben problematikus műként számon tartott oratóriumot nem jó, hanem egyenesen nagy zeneként mutatta fel. Vashegyi két irányba is tágra nyitotta a kaput a zenetörténeti asszociációk számára: a szólórészek és a kórustablók megformálásában egyaránt ott érezhettük a barokk oratóriumhagyomány hatását – s bár a passiótéma kapcsán elsősorban Bachra gondolhatnánk, az intenzív, már-már színpadias drámaiság mégis inkább Händelt juttathatta eszünkbe időről időre. S ha már színpadiasság: az oratórium mögött végig érezzük, halljuk az operát – a Fideliót, melynek első megfogalmazása nem sokkal a Krisztus az Olajfák hegyén után keletkezett. Krisztus emberi szenvedésének középpontba állítása Florestan nagyon is evilági gyötrelmeit idézi – Beethoven számára Krisztus is ember, mint Florestan, de mindketten kivételes emberek, akik kivételes lelki nagysággal, erővel és etikával állnak megpróbáltatásaik elé. Mindkét szerep tenor, és a zenei megfogalmazás hasonlósága mintha a vázlat és a beteljesültség viszonyát tükrözné – az opera javára, ám az oratóriumnak is megvannak a maga sajátos értékei. Komáromi Márton derekasan küzdött a gyilkos szólammal, s egészen a zárótételig több mint meggyőző módon helyt is állt – akkor azonban elfáradt, melynek eredményeképp magas hangjai besültek, s éneklés helyett markírozni kezdett. Bár ebből is kiderült, hogy Komáromi Márton éneketechnikája közel sem tökéletes, hangjából olyasfajta ethosz sugárzik, amely elengedhetetlen egy beethoveni hős megformálásához, épp ezért kivételes érték. Mellette az Angyalként tisztán és kifogástalan technikával éneklő Csereklyei Andrea, valamint a szép hangját és karakteres éneklését Péter nagyon rövid szerepében is észrevétető Cserményi Zsombor okozott örömet a hallgatónak, csakúgy mint a kiváló formában éneklő Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba). A program első felében elhangzó István király nyitány (op. 117) és I. szimfónia (op. 21) ezúttal inkább kontrasztként keltette fel az érdeklődésünket: ilyen az a Beethoven, akit jól ismerünk – majd az oratórium megmutatta, milyen az, akit kevésbé, noha érdemes lenne.

A július 20-i, utolsó koncert műsor-összeállítása meglepő volt, de nem azért, mert bármely Beethoven-szimfónia műsorra tűzését indokolni kellene Martonvásárban, hanem azért, mert tavaly is hallhattunk olyan koncertet, amelyen a II. és a VII. szimfónia alkottak egy párt – a művek persze időről időre visszatérnek, de ennél azért ritkábban és változatosabban szoktak. Mindez persze semmit sem vont le a produkciók művészi értékéből – Erdélyi Dániel ugyanis mindkét művet nagyon intenzíven és átgondoltan vezényelte. E két muzsikusi erény sokszor egymás ellentéteként mutatkozik meg, pedig feltételezniük kellene egymást – s Erdélyi Dániel vezénylésében épp az volt a vonzó, hogy számára a kettő magától értetődően ugyanazt az ügyet szolgálta, az egyik a másikat segítette. A II. szimfónia (op. 36) szertelenségeit szigorú keretbe foglalta, de mégis jó érzékkel mutatott rá azokra a pillanatokra, melyek a „nagy” Beethovent előlegezik. A VII. szimfóniában (op. 92) pedig sikerült elkerülnie, hogy a darab a lendület folytán szétessen, hogy az elsősorban ritmikus tobzódás magával rántsa az előadókat – az előadás úgy volt mindvégig pezsgő és életteli, hogy eközben jól formált is volt. Aki a VII. szimfóniát jól el tudja vezényelni, az tud valamit – s Erdélyi Dániel, akit szórványos operaházi találkozásaink után most először hallottam önálló hangverseny dirigenseként, eszerint ilyen karmester. A két szimfónia között Kristóf Réka énekelte az Ah! perfido koncertáriát (op. 65), nemcsak hanganyag, intonációs tisztaság és dallamformálás tekintetében vizsgázva jelesre, de az egész jelenet drámai ívét is átélhetően megrajzolva, a szöveg és a zene sugallta dramaturgiai helyzetet is intenzíven és láttatóan tolmácsolva.

Három koncert, három műsor-összeállítási koncepció, három eltérő karmesteri megközelítés – aligha tudnék közös pontot találni az idei műsorfolyamban. Kivéve persze a Nemzeti Filharmonikusok mindhárom este kiváló teljesítményét, mely arra enged következtetni, hogy az együttesnek nemcsak Beethoven a szívügye – de Martonvásár is.

 

 

(Fotók: MNF / Csibi Szilvia)