Szerettem volna azzal kezdeni ezt az ajánlót, hogy felháborodva számon kérem az irodalomkritikusokat, irodalmárokat, az úgynevezett szakmát, hogy miért nekem, ügyetlen, botcsinálta recenzensnek kell írnom – ha jól láttam – szinte elsőként erről a kötetről, amikor egészen biztosan ki merem jelenteni, hogy Bányai Tibor Márk debütálása ennél több figyelmet érdemel. Az irodalomkritika jelenlegi helyzete, és leginkább a kis kiadóknál megjelent, kevésbé beágyazott szerzők láthatatlanságának a problematikája fontos és kibeszéletlen kérdés. Ebbe akár bele is kezdhetnék, de akkor megint a legfontosabbról terelődne el a figyelem: a kötetről.

Letaglózó erejű, kiérlelt költészet – írja Bartók Imre Bányai Tibor Márk Ólomcukor című verseskötetének fülszövegében. Súlyos szavak, és nekem ehhez kéne még valamit hozzátennem. Például az jut eszembe, hogy azért letaglózó erejű Bányai költészete, mert maximálisan kiérlelt. Olyan, mintha az első négy verseskötetét nem adta volna ki, bár valószínűsíteni lehet, hogy megírta, csak – nagyon helyesen – a fiókban hagyta. Ez a higgadtság, türelem, maximalizmus, a megalkuvásmentes attitűd tetszett nekem a legjobban ebben a kötetben. Nincsenek felesleges versek, sőt, nincs felesleges verssor, nincs gyengébb szöveg, nincs puffer, csak a lényeg. Na de mi a lényeg?

Igazából – itt egy személyes vallomás következik – nagyon nehezen tudom elmondani, hogy mitől jó úgy általában egy verseskötet. Nagyon szeretem a verseket, sok verset olvasok, de amikor beszélni kell róla, általában addig jutok, hogy: aha, szerintem nagyon jó. Vagy: nekem nem tetszett. Mentségemre legyen mondva, ebben a rovatban előttem még senki nem ajánlott verseskötetet. Valószínűleg mások is jobban zavarba jönnek, ha líráról kell beszélni. Pedig Bányainál van tematika, van szüzsé, és van jól körülhatárolható stílus. Ami viszont nincs, az a kötött forma. Élőbeszédszerű, úgynevezett szabadversek, semmi időmértékes verselés.

Nem emlékszel, hogy a tej elapasztása után
milyen a szeretkezés. Táplálni akartak,
borogatni kellett a melleidet.

Olyan szavakkal is lehet illetni, hogy naturalista, nyers, szókimondó. Tabudöntögető. Jaj, azt azért ne. Polgárpukkasztó? Főleg ne. Testpoétika. Vagy ott van például a Kiürült nők című vers. „A kiürült nő magára / húz, tedd be.” Abortusz, vetélés férfiszemmel? Gyermekágyi időszak egy apa szemszögéből? Ilyet lehet írni egy versben? Ilyet írt már valaki versben? Van vizelet, anyatej, vér, sperma. Mindezek egymás mellett. Ez gusztustalan? Vagy meghökkentő? Vagy természetes? Túl sok? Hatásvadász? Nehéz befogadni? Vagy épp ellenkezőleg, annyira ismerős, annyira mindennapi, amennyire húsba vág. Mélyről jön és mélyre megy. A hétköznapi szituációk aprólékos leírását gyakran erős, meglepő, szokatlan képek váltják: „zöldeslila, egyvonalú mozgás, / a tetőről lelógó kábelt rövidebbre / vágod, levelek az ágon, / a vakolatlan falon betonba zsaluzott / erezet, lefoszlik a nyakról a toll, / loccsan a horgot nyelt madárfej, / az aljzatban alkoholzúgás...”

Ezt a költészetet nemcsak letaglózó erejűnek és kiérleltnek érzem, de újszerűnek is. Meglepett a nyelv, a hang. És az is meglepett, hogy meg tud még valami lepni. Nem tudtam teljesen eldönteni, hogy Bányai Tibor Márk milyen hagyományból jön, egyáltalán jön-e valahonnan, bár mindenki valahonnan jön, de hogy ez nem egyértelmű, mindenképp a kötet erényévé válik. Van egy hommage-vers a kötetben, ami egyáltalán nem segít eligazodni a kérdésben (Pilinszky), de talán a szerzővel olvasott interjú tisztább képet ad. Arra a kérdésre, hogy kik hatották rá, a következő választ adja a Népszavában: Szijj Ferenc, Oravecz Imre, Kukorelly Endre, Erdély Miklós, Lanczkor Gábor, Petri György.

Annyi mindenről nem írtam még, például az érdekes címről (az ólomcukor a rómaiak első mesterséges édesítőszere volt), borító (nekem elsőre mesterséges intelligencia alapján készült képnek tűnt, de valójában igazi festmény, olaj, vászon, Tóth Lóránd Az ufók mindig a kukoricásba zuhannak című festménye). De maradjon meg ez a szöveg annak, aminek készült: ajánlónak.

Kritikusok, írjatok remekművekről!