Puskin Anyegin című verses regénye az egyik leghíresebb 19. századi romantikus mű, az „orosz élet enciklopédiája”. Egyszerre ábrázol társadalmi és személyes viszonyokat, epizódjaiból képet kapunk a vidéki orosz életről, lírai monológjai pedig lelki gyötrelmeket és mély érzelmeket tárnak elénk. A Janus Egyetemi Színház előadásában ezt a széles palettát nem kapjuk meg, Kateřina Quisová rendező előadása a karakterekre, a személyközi viszonyokra és az érzelmekre fókuszál, amit a kisméretű, intim közelségű színpadi tér is elősegít. Bár az értelmezés első látásra klasszikusnak, elegánsnak, vonalasnak és olykor giccsesnek is tűnhet, nem hiányzik az önreflexív irónia és a humor sem, ami nem engedi, hogy belemerüljünk a felszínes arisztokrata gőgbe.

Kateřina Quisová a JESZ honlapja szerint a Divadlo Labbal és a pozsonyi színművészeti egyetem hallgatóival 2022-ben vett részt a Nemzetközi Egyetemi Színházi Találkozón Pécsett, innen a helyiekkel való ismeretség és a kapcsolat. A Janus Egyetemi Színház alkotóközösségének pedig – ahogy ez egy ideje már jól észrevehető – nagyon jót tesz a külső szem és kéz, a másfajta színházi nyelv és gondolatvilág.

Puskin iskolai olvasmányként is ismert és híres művéből alapvetően valamiféle versszínházra számítunk (jólesik újra felismerni, hogy tényleg mennyire jó a szöveg is), Quisová viszont olykor burleszk hatású mozgásos marionettszínházat alkot belőle. Az előadásnak persze fontos részei az epizódszerűen megjelenő párbeszédek és monológok, de ugyanúgy az állóképek és a stilizált mozgások is. Anyegin (Zakariás Máté) az első jelenetben unatkozó dandyként áll elénk, és (ön)ironikusan kérdőjelez meg minden egyébként normálisnak tűnő pozitív emberi érzelmet (szerelem, boldogság). Később Lenszkijjel (Kecskés Alexis) a biedermeier díszletben arccal a közönség felé fordulva ugratják egymást cinikusan. Illetve a kelletlenebb alak nyilván Anyegin, aki láthatóan tényleg nem a boldogságra született, szinte lubickol a spleenben. Érthetetlen, hogy miért nem hagyják szenvedni. A női karakterek, Olga (Hollósi Orsolya) és Tatjana (Gellért Dorottya), mint két porcelánbaba, szinte mellékszereplők, illusztrációk a férfiak semmittevéséhez, az unaloműzés eszközei.

Kuti Letícia látványkompozíciója szerves része az előadásnak. A tálalókocsi, az állólámpa, a festmények és a vászonháttér egyszerre sugallja a melankóliát és az arisztokrata lét álságosságát. A klasszikus vonású jelmezek (Herczig Zsófia), a merev, fehérre festett arcok és a kimért koreográfia tökéletes képet ad egy olyan életről, ami joggal irritálja Anyegint, bár kilépni belőle nem képes. Noha igyekszik távol maradni és elbújni, ugyanúgy odatartozik, ahogy a többi szereplő. Kelletlenül bár, de részt vesz az uzsonnákon, a teapartikon, a bálokon és a vadászaton, arcára mindig kiül a groteszk és bárgyú utálat, a végtelen unalom. A szintén különc, a társaság elől folyton az olvasásba menekülő Tatjanával való találkozás megadhatná annak az esélyét, hogy könnyebb legyen elviselni a környezet idegesítő képmutatását, ám Anyegin elszúrja, Tatjana pedig végleg Moszkvába költözik.

A darabos jelenetezés és az ismétlődő mozgásos jelenetek töredékessé, kihagyásossá teszik az előadás felépítését. A verses regény kigondolt felépítését és előrehaladását itt megbontja az, hogy több fontos jelenet (Anyegin és Olga flörtje, a párbaj) nagyon gyorsan pereg le. A szereplők állóképszerű életéből, tanácstalanságából jóval többet kapunk, mint annak következményeiből, így a hangsúly tényleg a szereplők által képviselt életfelfogásokra helyeződik. Az előadás keretes szerkezete – azaz, hogy hetven perc elteltével ismét a fehérre festett arcú főhőst látjuk elmélkedni azon, hogy mikor jön el a szabadság – rámutat, hogy szerelem és halál ide vagy oda, semmi sem változik, minden marad ugyanolyan mozdulatlan.  

A szinte végig jelen lévő irónia ellenére a díszlet, a jelmez, a zene és a színészi játék bizonyos pillanatokban szomorú és őszinte líraiságot kölcsönöz az előadásnak. A mű egyik fő motívumát, Tatjana és Anyegin levelezését ide-oda repkedő madártollakkal szimbolizálja a rendezés, ami jól rímel a díszlet levélelemeire és a matt hangulatra. Tatjana Anyeginnek írt vallomását nagyon hangsúlyossá teszi a PTE Médiatudományi Tanszék hallgatóinak animációja: a vetített háttéren gördülő, kanyargó betűk a megírás, a rögzítés, az őszinteség gesztusaira helyezik a hangsúlyt. Vannak pillanatok, amikor Anyegin őszinte érzelmei is kivillannak a fehér maszk mögül, például amikor Lenszkij és Olga a tudtán kívül hívják meg a bálba Tatjanát. A flört a megbántottság, a megaláztatás következménye, ami végül elvezet a Lenszkijjel való párbajhoz. Anyegin és Tatjana újbóli találkozása már Moszkvában történik, ahol a férfi egy sokkal boldogtalanabb városi nővel fut össze, aki a könyveit puccos retikülre, a bolondos szoknyáit miniruhára cserélte.

Zakariás Máté Anyeginként egyszerre képes sznobként, megbántott ficsúrként és lelkileg sérült figuraként is jelen lenni. Kecskés Alexis markáns, koncentrált jelenléte egy alapvetően izgága, de olykor görcsös és kétségbeesett Lenszkijt mutat meg. A kettőjük párosa harmonikusan, határozottan és rutinosan működik a szó jó értelmében: egyikük gesztusát folytatja a másik, egyszerre mozdul a tekintetük, arcuk, testük. Hollósi Orsolya Olgája idegesítően naiv, de a megfelelő pillanatokban fájdalmasan érzékeny, Gellért Dorottya folyton olvasó Tatjanája pedig szeretnivalóan lóg ki a felületes és sznob úri közegből, majd moszkvai életében egy sorsába keserűen beletörődő őszintébb, mélyebb, szinte csehovi karaktert játszik. Mind a négy színész képes egyedivé és érdekessé tenni ezeket az iskolai tanulmányainkból untig ismert figurákat, a munka mögött ott van a találékonyság és a rugalmasság, másrészt a játék jól egymásba ér a karakteres és tényleg egyedi rendezői koncepcióval is.

„Várlak, szabadság drága napja! Jössz-e? Mikor jössz?” – teszi fel a kérdést magának önironikusan az utolsó jelenetben Anyegin, holott ekkor már régen látszik, hogy ez nem a szabadság, hanem a mély magány fájdalma.

(Fotók: Farkas B. Szabina)