Budapesten az acb Plus kiállítóterében többek között Leonardóval, van Goghgal, Mondriannal és a művészettörténet egyéb remek festőivel találkozhat a látogató. Ébernek kell lennie azonban, hiszen a képek csak távollétükben vannak jelen: Tót Endre ugyanis szöveggé, nullákká és semmivé redukálta, majd virágmintás kézjegyével ellátva sajátjává változtatta azokat. Július 26-áig látogatható a Tót Endre kilencvenes évekbeli konceptuális festményeiből és azok előzményeiből összeállított rövid válogatás vala-hol itt a mosoly címen. Az egyetlen teremben elhelyezett kiállítás a teljesség igénye nélkül természetesen sem az életmű újraértelmezésére, sem összegzésére nem törekszik, hiszen Tót korai, illetve a nyolcvanas és kétezres években készült munkái nem láthatók a tárlaton. Ugyanakkor a kiállítás nagy előnye, hogy párbeszédet kezdeményez az életművön belül, a kiállított tárgyakon és a történeti korszakokon át egyaránt.

A hetvenes években Tót Endre maga mögött hagyta az informel festészetet, és a konceptuális művészetek felé fordult: gyorsan változó pályájának ezt a szakaszát művészkönyvek kiadása, akciók, intervenciók, demonstrációk és természetesen a mail art jellemzi, amivel Tót a fluxus művészeti mozgalom nemzetközi áramlatába kapcsolódott be. A vala-hol itt a mosoly két középső üveges kabinetjében ebből az alkotói korszakból származó munkák lenyomataiból láthatunk válogatást könyvek, füzetek, nyomatok, fényképek, képeslapok és katalógusok formájában. A kiállítás részét képezik a korábban elsősorban külföldön sikereket elérő művek is (például az évtized elejéről származó my unpainted canvases, a TÓTalJOYS egyes elemei vagy a nullákra épülő különböző variációk), amelyek már itthon is ismertté váltak, kanonizálódtak és beépültek a művészetekről való gondolkodásba. A nóvum tehát nem a tárgyakból fakad, sokkal inkább az elrendezésükből.

Communism made me glad, 1987, papírmunka
 

A vitrinek tartalma kettős dialógust folytat: egyrészt a befogadóval és annak jelenével, másrészt a téglalap alapú terem falaira kiállított festményekkel. Tót a saját korának hatalmi rendszere ellen felszólaló konceptuális munkáinak válogatása történeti áttekintésként is szolgál, s mint minden jó történeti szemle, nemcsak az adott korról faktuális információkat közlő dokumentumként funkcionál, hanem valami univerzálisra is rá tud mutatni. A Kádár-korszak politikai berendezkedésére adott fanyar iróniával telített művészi válaszok – legyen az illegális nyomtatás és városi akció (Örülök, hogy nyomtathatok) vagy a szovjet hatalmi jelképek és ikonográfiai elemek kigúnyolása (Communism made me glad) – a politikai cselekvés és kritikagyakorlás módjaira és lehetőségeire hívják fel a figyelmet.

A vitrin-szigetben látható tárgyak párbeszédbe lépnek a téglalap alapú terem falaira kiállított nagyméretű, akrilfestékkel készült táblaképekkel is. Minden konceptuális művészet az intézmény kudarcba fulladt kritikája is egyben. Az akcióknak, intervencióknak, koncepteknek, ideáknak és részvételi aktusoknak mindig csak a dokumentációját láthatjuk fotók, képek, szövegek formájában. Ezek a munkák sokszor a kiállíthatatlanság igényével készülnek. Menekülni akarnak az intézmény elől, ki akarnak törni onnan – mi azonban már csak ott találkozhatunk velük, kiállítva, a falon lógva vagy a vitrin üveglapja mögött. A vala-hol itt a mosoly kiállítás alkotásai a szökni akaró konceptek és a kiállításra szánt hagyományos médiumokkal készült munkák közti térben lebegnek.

Önarckép, 1999, akril, vászon
 

Tót nyolcvanas években festett képei közel negyven évig rejtve pihentek Kölnben. A pár évvel ezelőtt Magyarországra került figuratív, neoexpresszionista festményekből szintén az acb Galéria készített összeállítást Warum male ich? címmel 2022-ben. A kilencvenes években a művész azonban már vállaltan is visszatért a festészethez, elsősorban annak konceptuális formájához. Az életműnek ebből a szakaszából származó festményekből az évtized során és a későbbiekben Kölnben (1991; 1999), Budapesten (1995; 1999) és Kasselben (2006) rendeztek egyéni kiállításokat – az acb Plus termében most tizennégy művet tekinthet meg közülük a látogató, amelyekre a korábbi konceptuális munkák vizualizációjaként, új formában testet öltő manifesztációjaként tekinthetünk. A bejárattal szembeni falon Elvis néz velünk farkasszemet: számtalanszor láttuk már, leginkább Warhol képein, ahogyan pisztolyt ránt és lőni készül. Most azonban egy apró eltérésre lehetünk figyelmesek: a rock and roll királyát itt dekoratív növényi minta fedi. A táblaképek az életművön belüli összefüggéseket is előhívják, hiszen a művész nagy témái, például a semmi vagy az együgyű önfeledt öröm itt újfent megjelennek. Másrészt az alkotások túlmutatnak a konceptuális munkák vizualizációján: Tót a táblaképeken keresztül az eredeti munkákra nemcsak egy festékhengerrel felvitt dekoratív virág-ornamentikát, hanem újabb jelentésrétegeket is helyez, melyek izgalmas kérdéseket vetnek fel a művészeti intézmények és a műtárgyak, illetve a különböző médiumok összefonódásáról és viszonyáról.

Elvis after Warhol, 1999, akril, szitanyomat, vászon
 

Az újabb képek nagyobb része parafrázis: Tót hetvenes évekbeli munkáinak a megidézésén túl ironikusan rájátszanak különböző korok kanonizált művészeinek az alkotásaira. A válogatásban megjelenik Leonardo da Vinci, Vincent van Gogh, Piet Mondrian és Andy Warhol is. A Mona Lisa mosolya, van Gogh bekötözött füle csupán egy-egy felirat, Marx és Engels fekete téglalappá válik, Mondrian színei eltűnnek, ha úgy tetszik, semmivé lesznek. Tót Endrétől viszont megtanulhattuk: semmi sem semmi. Mára közhellyé vált az a középkorból eredeztethető, Chartres-i Bernátnak tulajdonított, de Newton által is gyakran idézett gondolat, hogy törpék vagyunk, de óriások vállán állva messzebbre látunk. Tót Endre a kiállított festményeivel nem a megidézett művészettörténeti óriások vállára áll, hanem pimasz iróniával oldalba löki őket és velük együtt kacag. Szigorúbb értelmezésben viszont tagadja azokat, minden mostanra szétesett nagy elbeszéléssel együtt. Ahol eddig a tárgy volt, most csak zérusok lesznek különböző variációkban.

Az acb Plus egyetlen termében nem fogjuk tudni eltölteni az egész délutánt, és a vala-hol itt a mosoly kiállításon bemutatott munkák nagy része már rég ismert, emiatt sok újdonságot nem is várhatunk. A tárlat koncepciója, a mellé- és szembeállítások viszont olyan valódi többlettartalmat hordoznak, ami miatt érdemes lehet betérnünk a budapesti galériába. Mindezek mentén együgyű, ám iróniától mentes derűmet kifejezve mondom: örülök, hogy Tót Endre válláról már messzebbre láthatok.

Vincent van Gogh – Selbstbildnis mit verbudenem Ohr und Pfeife, 1989, akril, vászon
 

(Fotók: acb Galéria)