A 2023-as év irodalmi Nobel-díjasának mai napig legújabb, a díj előtti tavaszon megjelent könyve erősen dantei felütéssel kezdődik, végül azonban hamisítatlan Fosse-írást kapunk, sőt a Fehérség talán túlságosan hamisítatlanul Fosse, és ez nem mindig válik előnyére.

Névtelen elbeszélőnk a hosszú novella elején kocsijával elakad egy erdei úton. Nem teljesen emlékszik, hogyan jutott oda, találomra vette a kanyarokat („Hogyan kerültem oda – nem tudom”), most pedig ül a kocsiban, előtte a sűrű erdő („milyen volt az a sűrű, vad vadon”), és nem mer kiszállni („elfog a félsz, ha csak eszembe jut”).[1] Persze valójában Dante és Fosse beszélője is ad valamiféle választ arra, mit keres az erdőben, előbbi letért a helyes útról, utóbbit pedig elfogta az unalom. Izgalmasan nyitva hagyott kérdés, hogy ez az unalom pontosan mit is jelent, bár azt a rövid magyarázatot, ami a magyar fordításban így hangzik: „Semmi olyan nem jutott eszembe, amihez kedvem lett volna”, a norvég egy fokkal tragikusabban fogalmazza meg, a kedv helyett az öröm hiányát kiemelve, és ezzel erősítve a halálvágy felőli olvasatot.

Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, és aki ismeri Fossét, az talán nem is lepődik meg rajta, hogy a Fehérség központi témája a halál. Persze korábbi Fosse-olvasmányok ide, dantei felütés oda, ez egy darabig nem válik teljesen egyértelművé, és az ebből fakadó baljósság nagyon jól áll a szövegnek, izgalmasan teremt feszültséget, ahogyan egy többé-kevésbé hétköznapi, bár különös eseménysort és gondolatfolyamot követünk. Csakhogy ez az állapot a 76 oldalas könyvnek csupán a 26–27-ik oldaláig tart, ott ugyanis már megérkezik a szövegbe a transzcendencia. Aztán egyre egyértelműbbé válik a halálközeliség, és bár a Fosséra jellemző magas szövegminőség nem romlik, a történet mégis kissé kifulladni látszik. Pontosabban talán a kétértelműség lehetőségeinek megszűntével bezárul.

Ez a bezárulás önmagában még nem lenne probléma, hiszen a szöveg más téren tartogathatna izgalmakat, de két további szempont figyelembevételével talán egyértelművé válik, miért nem tartom jó szerzői döntésnek. Egyrészt az a megoldás, hogy az elbeszélőről semmit nem tudunk meg azon kívül, hogy valószínűleg magányos, napok óta nem vacsorázott és a kedvence a birkakolbászos kenyér, nagyon megnehezíti az empátia kiépülését. Ez persze lehet tudatos szerzői döntés eredménye, de némileg akkor is furcsa, hogy az elbeszélő szülei, akik csak a szöveg második felében lépnek be a cselekménybe, sokkal inkább képződnek meg hús-vér emberként (no, persze nem szó szerint), mint a főszereplőnk. A köztük lévő dinamika, a komikusnak ható civódásaik okán pár mondatból kiépül a karakterük, a főszereplő-elbeszélő viszont mintha csak azért lenne, hogy elbeszéljen. Így pedig az alapvetően érzelmi töltettel rendelkező kijelentései könnyen visszhangtalanok maradhatnak az olvasóban.

Másrészt relatíve kevés új belátással bír a szöveg a halál vagy a halálközeli élmények irodalmi megjelenítését illetően. A motívumok, mint a sötét erdő, a havazás, a hideg, valamint a fény, annyira nem tűnnek frissnek, hogy önmagukban elbírják a szöveget. Ez persze megint nem jelent automatikusan rosszat, a halálról újat írni eleve szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik. A probléma inkább az, hogy mint már említettem, magában a Fosse-életműben is találni korábbról halálélményeket. Csakhogy míg a 2000-ben megjelent Reggel és estében, vagy az itt tárgyalt könyvet közvetlenül megelőző Szeptológiában egész életek felől elbeszélve kap súlyt a halál, itt mintha egy többé-kevésbé légüres térben kerülne szóba, így pedig nehezen állja meg a helyét az óhatatlanul felmerülő összehasonlításban. Fosse egész életművére jellemzők az ismétlések, és ez itt hátrányára válik egy olyan szövegnek, amelyik egy, a szerző által korábban már világirodalmi színvonalon megírt témát vesz újból elő.

Nem akarom megmondani egy Nobel-díjas szerzőnek, pláne egy magyar kritikában, hogyan kellett volna megírnia a könyvét, de nagyon erősen az az érzésem, hogy jót tett volna a szövegnek, ha nemcsak a történetben, hanem nyelvileg is látványosabban jelölve lett volna, ahogyan a főszereplőnk gondolatait követve egyre beljebb kerülünk a sötét erdőbe, és egyre közelebb a halálhoz. Persze fontos nyelvi eszköz, ahogy az utolsó 5–6 oldalon, az elragadtatás előtt, hosszabbá válnak a mondatok, de talán ennél többet is elbírt volna a szöveg.

Ha már a nyelvről esett szó, Jon Fossét irgalmatlanul nehéz az eredetinek megfelelő nyelvi szinten fordítani, és olyan olvasóként, akinek van hozzáférése a norvég szöveghez, mindig marad bennem hiányérzet a magyar változatokkal kapcsolatban. A kötet hátoldalán Fosse Nobel-előadásából olvasható egy nagyon fontos részlet, ahol a szerző arról beszél, hogy számára „az írás nem más, mint meghallani a hangokat. Így az írás természetesen a zenére emlékeztet”. A norvég nyelv két írott változata közül az anyanyelvi beszélők szerint is költőibb nynorskot tájnyelvi elemekkel tarkító Fosse szövegeinek elementáris része az ismétlés, az áradás, a zeneiség, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy ezt képtelenség magyarul visszaadni. Fosse nagyon erősen a nyelvben élő szerző, fordítóként pedig jogos döntés A. Dobos Éva részéről, hogy visszafogta a fossei nyelv olyan sajátosságait, amelyek leginkább a szerző anyanyelvéből fakadó lehetőség kihasználásából erednek, így a magyar olvasó számára nem válik a kelleténél furcsábbá a szöveg. Például az olyan apróságoknak az átültetése, mint a norvégban rendre ismétlődő ja (igen) szó sem problémamentes, nem fordítható mindig igennek, mert a két szó hangzása és nyelven belüli szerepe is más. Míg a ja dallamban és értelemben is inkább előregördíti az olvasást, addig a magyar igen magas magánhangzóival, kemény g-jével, és azzal, hogy élőbeszédben ritkábban fordul elő norvég megfelelőjénél, inkább megakasztja a szöveget.

A fentiektől függetlenül Jon Fosse még mindig az egyik legjobb kortárs európai író, és a fordítás sem hátráltatja a befogadást, maga a könyv viszont inkább olyan, mintha kifizetnénk a belépőt a Louvre-ba, de a Mona Lisa helyett csak az Isabella d’Este portréját találnánk a falon. Jon Fosse Light, ami rajongóknak persze kötelező olvasmány, a többieket viszont inkább irányítanám a Reggel és este, a Trilógia vagy a Szeptológia felé, kalandvágyóknak és verskedvelőknek pedig a drámákat ajánlom.