A holokauszt nyolcvan év távlatából is felfoghatatlan borzalmát számos műalkotásban kísérelték meg feldolgozni, jóllehet, a második világháborút követő két évtizedben több okból kifolyólag is nehezen ment a szembesítés és a szembesülés. Tíz évvel a világégés után bátor vállalkozás volt a modern francia film meghatározó rendezője, Alain Resnais részéről, hogy kamerájával feltérképezze Majdanek és Auschwitz haláltáborait. Ez a Sötétség és köd, a rövid dokumentumfilm, amelynek a bemutatását, egyáltalán a létrejöttét sokan ellenezték, maga Resnais sem volt biztos a dolgában, de alkotótársa, a Mauthausen-Gusen koncentrációs tábort megjárt Jean Cayrol elkötelezettsége meggyőzte. Sokáig ennél direktebb és megrázóbb alkotás nem készült a témában, a rendezők különböző stratégiákkal, stilizációval igyekeztek bemutatni a bemutathatatlant a Jób lázadásától a Schindler listáján és A zongoristán át a Sorstalanságig, az 1945-ig és a Saul fiáig. A Heather Morris 2018-as regénye alapján készült Az auschwitzi tetováló látszólag átlagos sorozat, amely a lehető legközvetlenebbül ábrázolja Auschwitz borzalmait, ám valójában eredeti módon jár el, hiszen egy különleges túlélő szemszögét választva érzékelteti az emlékezés komplex, olykor fájdalmas és semmiképp sem problémamentes folyamatát.

A regényt eredetileg forgatókönyvnek szánó Morris maga is főszereplője a történetnek, vagyis Az auschwitzi tetováló bizonyos szempontból önreflexív mű, amely az emlékezés mellett a művészi ihlet létrejöttét és az alkotás folyamatát is bemutatja. A múltbeli történetet az írónő és a címszereplő, Lali vagy Lale Sokolov beszélgetései keretezik, ezek az összejövetelek indítják be a múltidézést. Morris a kétezres évek elején találkozott több ízben a szlovák származású, Ausztráliába emigrált Sokolovval, aki elmesélte neki, hogyan került 1942-ben Auschwitz-Birkenauba, hogyan találkozott itt élete szerelmével, Gitával, és miként próbálták túlélni a táborban működtetett földi poklot. A beszélgetések során kiderült, hogy Lale nem pusztán áldozat volt, hanem a túlélés érdekében maga is véghezvitt olyan cselekedeteket, amelyek miatt évtizedeken keresztül bűntudat emésztette.

Az auschwitzi tetováló megvalósítása is eredeti. Az említett keretes szerkezetnek köszönhetően a főhős visszaemlékezései viszonylagossá válnak abban az értelemben, hogy a minisorozat alkotói nem kívánták az objektivitás illúzióját kelteni. Kezdettől hangsúlyos, hogy a történet elbeszélője maga is megjárta a haláltábort, így beszámolója szubjektív, egyetlen értelmezés a sok közül. Lali alapvetően őszinte, de hajlamos arra, hogy kiszínezze a történetet és túlságosan is pozitív hősnek állítsa be önmagát. Ebből kifolyólag az alkotók gyakran alkalmaznak elbeszélés-alternatívákat. Lali mesél valamit Heathernek, ám előfordul, hogy meggondolja magát a fel-fellobbanó lelkiismerete hatására. Ilyen módon kiderül például, hogy egyik Gitát segítő cselekedetének súlyos ára volt, emberéletbe került. Ezt a főhős első nekifutásra megpróbálta eltitkolni, mivel szégyellte az esetet. Az auschwitzi tetováló készítői a múltból megidézett karakterek, elsősorban a Lalit foglalkoztató és bizonyos értelemben segítő SS-katona, Stefan Baretzki képében jelenítik meg a főhős lelkiismeretét. Az utolsó, hatodik részben válik csak világossá, hogy nagyrészt miért épp a negatív hősből lassan antihőssé érő Baretzki testesíti meg Lali bűntudatát.

A minisorozat nagyon sokat profitál a szubjektivitásból. Egy ilyen érzékeny témánál, ilyen fokú érintettségnél hihetetlen is lenne, hogy valaki objektív tud maradni. A főhős rendkívül összetett karakter, aki alapvetően morálisan pozitív egyénként jelenik meg a cselekmény során, hiszen segít másokon, felkarol elesett férfiakat és nőket. Ugyanakkor nyilvánvalóvá válik, hogy valójában ebben a történetben nincsenek hősök, csak túlélők, mivel egy nagyobb erő szabályosan eltéríti az embereket a hősök pályájáról, olyan szerepkörbe kényszerítve őket, amelyben az erkölcsi igazságérzetükkel szemben a bűntudatuk erősödik. Lali esetében ez egyrészt a tetováló, másrészt a szerelmes férfi szerepköre.

Rögtön az első részben súlyos kompromisszumot kell hoznia annak érdekében, hogy nagyobb eséllyel élje túl a borzalmakat és boldog lehessen Gitával a hátralevő életében: kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot, így gyakorlatilag kollaboránssá válik. Saját szobája lesz, Baretzki mint cinkostárs révén szabadabban mozoghat a haláltáborban, ily módon kapcsolatba tud lépni Gitával, hiszen ékszerekhez és luxuscikkekhez jut, amelyekkel megvesztegetheti a kápókat. Akár a Saul fiában a címszereplő a Sonderkommando kötelékeiben, úgy Lali is azzal a gonosszal paktál le részben külső, részben belső kényszerből, amely az ő és népe elpusztításán dolgozik. A cserébe végzett tetoválómunkával pedig a férfi közvetetten hozzájárul a gyilkosságokhoz. Az a feladata, hogy az újoncok karjába szurkálja a sorszámokat, amelyek alapján a nácik azonosítják és kiválasztják a megsemmisítésre küldött embereket, akiket a sorszámozással mintegy szimbolikusan meg is fosztanak az identitásuktól és emberi mivoltuktól.

Ennek tükrében Lali és a néző számára is fontos morális kérdés, hogy mi a felelőssége az embernek ilyen körülmények között. Hogyan tud ember maradni, hogyan képes emberséges lenni a túlélésért folytatott küzdelemben. Komplex, talán nem is megválaszolható a kérdés, mert évtizedek távlatából, külső szemlélőként könnyű bölcselkedni, de a halál torkában, a földi pokolban, ahol a remény még csak nem is pislákol 1944-ig, az első szövetséges repülő érkezéséig, a félelem mindent felemészt. Lali persze végig próbál hősként viselkedni, hatalmával az elnyomottak javát szolgálni, de ez nem mindig sikerül neki, sőt egy-két lebukás alkalmával maga is passzív áldozattá válik. El lehet ítélni őt, ahogy igazolni is lehet tetteit, de Lali leginkább egy egyszerű ember tipikus és várható magatartását példázza, akit sokszor a történelem vihara sodor magával.

Ezzel összefüggésben érdemes hangsúlyozni Az auschwitzi tetováló másik nagy erényét, amelynek hiányát persze nem igazságos felróni a többi, tisztán a holokauszttal foglalkozó filmnek, hiszen ezeknek nem tiszte foglalkozni a másik oldal, a „vörös fasizmus”, azaz a Szovjetunió bűneivel. A szélsőjobboldaliak, illetve holokauszttagadók egyik jellemző ellenérve, hogy az utókor bezzeg támadja Hitlert és birodalmát a zsidók deportálása és meggyilkolása miatt, ám Sztálin és a szovjetek rémtetteiről megfeledkezik. A minisorozat utolsó részében bemutatja a szovjetek kegyetlenségét is. A haláltáborból szabadulva Lali a Vörös Hadsereg katonáinál, elvben a szövetségeseinél talál menedéket, ám azok fegyvert fognak rá, és bár egy kastély luxuskörülményei között, mégiscsak fogságban tartják őt. Természetesen alapvető különbség van a két rabság között, ám Lali a szovjetek alatt sem lehet szabad, ráadásul az élete is kockán forog, hiszen sejtheti, mi vár rá, ha megtagadja a kollaborációt, azaz a helyi lányok elcsábítását és kiszolgáltatását a katonáknak. Ily módon Az auschwitzi tetováló nem ringatja nézőjét abba az illúzióba, hogy az úgynevezett „felszabadulást” követően jobb világ épül, mivel a szovjetek hasonló zsarnokságot hoznak magukkal, mint amilyet a nácik gyakoroltak.

Habár a minisorozat a nácikat az esetek többségében szörnyetegként mutatja be, az említett Baretzkin keresztül még a gonoszt is képes árnyalni. Emiatt egyes nézők számára felkavaró lehet a széria, akár úgy is tűnhet, hogy mentegetni akar egy SS-katonát, de ahogy Lalin keresztül az alkotók érzékeltetik, hogy nem minden deportált pusztán áldozatszerepben volt, úgy Baretzki révén az is megjelenik, hogy nem feltétlenül minden tábori őr cselekedett szadista élvezettel vagy elvből. Baretzki is inkább elkárhozott lélek, aki vágyik a megváltásra, de már nem képes azt elérni, mivel túl mélyre süllyedt a bevett gyakorlatok és az életvitelszerűvé vált kegyetlenkedés miatt. Lalit szinte a testvéreként kezeli annak ellenére, hogy az ideológia szerint ő alacsonyabb rendű lénynek számít. Baretzki meglátja a jóságot és az intelligenciát a hősben, tanácsokat kér a zsidó férfitól, és elpusztítandó ellenség helyett embernek kezdi látni a hőst. Ily módon nem egyszerű kérdés Lali és a néző számára sem, hogy az SS-katona rászolgált-e a halálra vagy az életfogytiglani börtönbüntetésre. A főhős és Gita szemszögéből nem biztos, mivel a kegyetlenségei ellenére összességében segítette a párt. Ugyanakkor retorikai kérdés, hogy csak ezért elnézhető-e a többi rémtette.

Habár a naturalizmus jellemző a minisorozatra, hiszen az explicit erőszak és a megalázó meztelenség egyaránt megjelenik, az ízléstelenséget és a vulgaritást elkerülik az alkotók. Például nem mutatják meg a tömegek elgázosítását és a holttestek elégetését, ehelyett a vágással, a képkomponálással érzékeltetik a nyilvánvalót. Mindenki tudja, mit jelent a sűrű, fekete füst, ami a téglaépületek (krematóriumok) hatalmas kéményeiből az ég felé száll, mintha az egész Földet be akarná borítani, hogy valóban pokollá változtassa azt. Ez a művészi komponálás, a kihagyásos szerkesztés sokkal hatásosabb, mint a direkten bemutatott erőszak vagy a jajveszékelések, mivel ilyen módon Az auschwitzi tetováló a néző gondolataiba férkőzik, így okoz zsigeri félelmet, viszolygást és mélységes felháborodást.

Sajnálatos módon a minisorozat impozáns összképébe néhány komolyabb hiba és aránytalanság rondít bele. Az egyik ilyen a nyelv problémája. Ezt nyilvánvalóan csak az tapasztalja meg, aki nem magyar szinkronnal, hanem eredeti nyelven és angol felirattal nézi Az auschwitzi tetoválót. Sőt, valójában ebben az esetben sem beszélhetünk „eredeti nyelv”-ről, mivel néhány szót, utasítást, szent szövegből vett idézetet kivéve mindenki angolul szólal meg. A szlovák Lalitól a lengyel zsidókon és a német táborőrökön át a szovjet századosig mindenki azon a nyelven beszél, amelyen a nyugati szövetségesek a korszakban. Ez történelmileg rendkívül pontatlan, hiszen a nácik elvből nem beszélték az ellenség közé sorolt népek nyelvét, főleg nem a koncentrációs táborokban. Másrészt ez a döntés tiszteletlenség a túlélőkkel és az áldozatokkal szemben is. Érthető persze, hogy egy angolszász, nemzetközi forgalmazásba szánt sorozatnál a minél egyszerűbb befogadhatóság az elsődleges szempont, de ebben az esetben a téma ellenáll ennek. Az egynyelvűség az uniformizáció érzetét erősíti a sokszínűséggel szemben, miközben éppen a nácik igyekeztek eltörölni a sokszínűséget azzal, hogy kiirtották a „nem árja fajhoz” tartozó embereket. Így nemhogy zavaró, hanem kifejezetten ízléstelen, hogy szlovák, lengyel, roma és német egyaránt angolul beszélnek.

A másik probléma, hogy Az auschwitzi tetováló az utolsó két részben sietőssé válik. Nincs rendesen kibontva, mi történt 1944-ben, a haláltábor túlélői hogyan élték meg a szövetségesek közeledését, az alkotók hónapokat ugranak előre az időben percek leforgása alatt. Ugyanígy elnagyolt Lali és Gita házassága, illetve annak válságkorszaka, valamint erőltetett és összecsapott Heather rövid lelki válsága. Utóbbi pedig érdekes is lehetett volna, hiszen az írónő a sok hallott trauma hatására maga is traumatizálttá válik, ami pánikrohamot vált ki nála. De ezt elég gyorsan elintézik az alkotók. Ugyanígy Gita karaktere is kissé elnagyolt. Lalihoz hasonlóan neki is terítékre kerül néhány ellentmondásos cselekedete, de ő túlságosan is klasszikus pozitív hősként tűnik fel, pedig Lali kapcsán az alkotók hangsúlyozták, hogy ebben a történetben nincsenek hősök. Ettől persze még katartikusak mind a jótettek, mind a két főszereplő egymásra találásának és a szökés utáni euforikus találkozásának a képsorai.

Az auschwitzi tetováló összességében remek minisorozat a holokausztról, rengeteg felemelő momentummal és erős alakításokkal, különös tekintettel a főhős fiatal és idős alakját játszó Jonah Hauer-Kingre és Harvey Keitelre. Ráadásul formai megoldásainak köszönhetően nemcsak értekezik a tragédiáról, hanem eredeti módon jár el, számos kérdést felvetve az emlékezéssel és a morális felelősséggel kapcsolatban. Remélhetőleg a Sötétség és köd, a Jób lázadása, a Schindler listája, A zongorista és a Saul fia mellett ez a széria is alapművé válik, amely örökké figyelmezteti arra az utókort, hogy ennek a népirtásnak soha nem szabad megismétlődnie.

​