Kockaház: első ránézésre egy egyszerű építészeti forma, egyszintes családiház-típus, nagyjából tízszer tíz négyzetméteres alappal, két utcafrontra néző ablakkal és sátortetővel. A kockaházak, vagy a közbeszédben inkább Kádár-kockaként emlegetett (erről a megnevezésről később még érdemes lesz szót ejteni) lakóépületek az ötvenes évek végén jelentek meg Magyarországon, és vírusszerű terjedésükkel alig két évtizeden belül teljesen átformálták a magyar falu képét.

Mi valójában a kockaház és milyen jelentőséggel bír? Pusztán egy forma vagy több annál? Valódi, spontán, alulról jövő, közösségteremtő társadalmi erő reprezentációja vagy esztétikai környezetszennyezés és a giccs netovábbja? Esetleg mindkettő, és így a közelmúlt történelmében értelmiségi viták alapja, ma pedig elmélet és praxis feloldhatatlan konfliktusának szimbóluma?[1]

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keres választ a Készman József, Maj Ajna és Máté Zsófia közreműködésével összeállított tematikus tárlat. A Kis magyar kockológia. A modernitás hajlékai a Kádár-korszakban című kiállítás előnyére válik, hogy nemcsak kérdez (bár elsődleges vállalása mindenképpen ez), hanem választ is kínál.

Városi vagyok, az ezredforduló szülöttje: a kockaházakhoz sem térben, sem időben nem kötődöm. Nem laktam bennük, nem jártam haza vidéki nagyszülőkhöz, és nem tölt el nosztalgiával vegyes ismerős melegség, amikor meglátok egyet. Nehezen tudnék vitatkozni azonban a kiállítás egyik fő állításával, miszerint a kockaház (melyet a kiállítás egyszerre nevez épületnek, formának és toposznak) nem pusztán építészeti minta, hanem a kollektív társadalmi tudatunkba és képzeletünkbe épült meghatározó térszervező elem. Ki ne ismerné fel a geometrikus formákkal színesre sminkelt, utcafrontra néző egyenarcokat?

A témaválasztás relevanciáját erősíti mind az előbbi gondolat, mind a tény, hogy a háztípus esedékes korszerűsítése miatt az építész szakmában is növekvő népszerűséggel bír a kockaházakkal való foglalatoskodás. A Kis magyar kockológia háromszintű vállalásával egyszerre kísérli meg bemutatni a kockaházak társadalom- és építészettörténeti genealógiáját, a kis- és nagyközösségekre és egyénekre gyakorolt hatását és a képzőművészetekbe való integrációját.

Szolnoki József – Gulyás-betonkeverő, 2014-2024, installáció-objekt, hangjáték

A kiállítás hat tematikus egységen keresztül járja körül a kockaházakat változatos nézőpontokat felvonultatva. Mindenekelőtt kontextus teremt: bemutatja azt az általános, ellentmondásokkal terhelt légkört, amelyben ezek a típusú családi házak születhettek. A kiállítótérbe való belépést követően ezt plasztikusan ábrázolja Szolnoki József hangjátékkal kiegészített installációja, melyben ellentétes fogalompárok – népi–urbánus, tervgazdaság–háztáji, szocialista tartalom–nemzeti forma – metszéspontjába egy a kádári rendszert reprezentálni hivatott, átalakított gulyásbogrács–betonkeverő hibridet állít.

A kiállítótérben felállított fa kockaházvázon áthaladva a kiállítás közelítő mozgást végez: az általánostól halad egyre inkább a belső, egyéni (vagy inkább interszubjektív?) tapasztalatokig. A történeti bevezetés, illetve a családi házakról és faluképről szóló két elméleti-esztétikai vita felelevenítése következik, és a perspektívák megszaporodnak. Katharina Rothers és Szolnoki József kutatói igényességgel dokumentált Hungarian Cubes sorozata nemcsak a kockaházak különös, egyszerre modern és népi ornamentikáját katalogizálja, hanem ezzel egy időben néprajzi és kultúrantropológiai szempontból is releváns adalékokkal szolgál.

Katharina Roters, Szolnoki József – Index I., 2004–2012/2017 giclée print

Hasonló igényességgel, de más nézőpontból dolgozott Birkás Ákos, aki művein keresztül egyrészt a standardizáció, az iparosodás és ez ebből adódó életmód kritikáját kívánja megadni, másrészt azt is igyekszik bemutatni, hogy a kockaházak a népi kultúra és iparosodás ütközőzónájának tekinti. Birkás a kockaházakat ipari szemlélettel előállított népművészetnek tartja, melynek – saját írását parafrazálva – csak egy végkimenetele lehet: a giccs. Természetesen nem minden kiállított munka vizsgálja objektív módon a kockaházakat, az épületek sok esetben pusztán kontextusként, térszervező elemként működnek: ezeken keresztül leginkább a kor hangulatára, légkörére, mindennapi benyomásaira következtethetünk.

Több ponton is felsejlenek a kiállítás – egyébként üdvözlendő – pedagógiai vállalásai is: az interaktív kockaház-felismerő játékon[2] túl mind a tájékoztató brosúrában, mind a kiállítás egyes pontjain található QR-kód segítségével elérhetjük azt a Kocka-könyvtárat, amely egyrészt tartalmazza a kiállításhoz felhasznált és szabadon elérhető szakirodalmat, másrészt a már említett kockaház-vitához kapcsolódó szövegeket, vitairatokat, cikkeket is.

Birkás Ákos – Cím nélkül, 1973-74, olaj, vászon

A kiállítás végéhez közeledve a megalapozott ismerősségbe becsordogál az idegenség és a másság: az utolsó előtti blokkban előtérbe kerülnek a kockaházak jelenéről, jövőjéről, aktualitásáról és válságairól szóló elmélkedések, hol komoly, hol ironikus, hol játékos formában. Rajk László 1977-es látványtervében például az egyenházsor egyik darabja talán ironikusan, talán furcsán, de mindenképpen erős kritikai éllel a feje tetejére fordul, a pécsi Művészeti Karhoz köthető Csondor Réka formázott vászonkép-sorozata pedig a falusi létből való kiszakadás kettősségére reflektál.

Rajk László – Pozíció, 1977, Papír, tervrajz (részlet)

Csondor Réka – Kádár-kocka sorozat, 2021, akril, vászon
 

Mint minden történeti témát feldolgozó munkának és kiállításnak, úgy ennek a tárlatnak is emlékezetpolitikai tétje van: a kiállítás ívét követve az utolsó szekcióhoz érve, a Tekerd! csoport LEGO-kockaházait nézegetve válik egyértelművé, hogy a Kis magyar kockológia végső soron amellett köteleződik el, hogy a kockaházak lényege a közösségi aspektusban ragadható meg leginkább. A nyíregyházi Wesselényi Technikum főként szocioökonómiai szempontból hátrányos helyzetű diákjaiból álló Tekerd! csoport közösen épített LEGO-házai és a teremben található interaktív játék gesztusszerűen megismétli – de talán csak imitálja – azt, amit a kockaházak építése, a kaláka, a hatvanas-hetvenes évek kisközösségekben megvalósult házépítései jelentettek az embereknek. Ezért is érezhetjük furcsának, hogy a kiállításon szereplő magyarázó szövegek – amelyekben sajnos sok zavaró elütés és nyelvtani hiba maradt – helyenként használják a Kádár-kocka kifejezést, de erre nem reflektálnak. Ha a családiház-építéseket valóban alulról jövő, spontán népi mozgalomként akarjuk elbeszélni, akkor talán nem szerencsés azokat Kádár János nevéhez kötni. Bár a működése alatti politikai rendszer sok szempontból meghatározta azokat a kereteket, amelyekben a falu lakói mozoghattak, az elérhető anyagokból pedig viszonylag szűk választék állt az építkezők rendelkezésére, de a kockaházak építtetése mögött nem volt sem állami támogatás, sem egységesített lakásépítési program.

Tekerd! csoport – Kádár-kocka-változatok, 2024, LEGO

Mindezek ellenére a Kis magyar kockológia képes arra, hogy témája aprólékos, éleslátó és sokféle (néprajzi, antropológiai, szemantikai stb.) nézőpontból történő szintetizáló bemutatásán túl is tudjon érdemi gondolatokat megfogalmazni: nem a kockaházakról, hanem reprezentációról, spontaneitásról és ma is érzékelt feloldhatatlan(nak tűnő) feszültségekről, ütközéspontokról.

(Bélyegkép: Szőllősi Géza – Kertváros, 2016, digitális print)