Hatalmas fehér lepel előtt a földön fekszik Szókratész, álmából ébredezik. Ez az utolsó reggele. Hosszú csend, aztán sok-sok szöszmötölés után minket, nézőket szólít meg: „Miért nem ébresztettetek fel?”

A nézők – mint az athéni polgárok közösségének – közvetlen megszólítása végigkíséri az előadást, ahogy mindvégig jellemzője lesz a filozófus és a mi csaknem két és fél évezrednyi távolságban álló idősíkunk ironikus összeszikráztatása. A rendező, Laboda Kornél mai zakóba és műanyag papucsba bújtatja Czéh Dánielt, aki egyébként a Szókratész-ábrázoláshoz hasonlóan kopasz, méretes szakállt visel, és reggelire nem zabtejből készült joghurtot, hanem kosvért szeretne inni. Összességében mai módon civil alakot formál meg, aki persze szegény is, s ennek szintén jelentősége van, lesz.

Akár egy stand-upos, sztorit mond, „amíg feláll a rendszer”. Megarai magánnyomozóként beszél, majd bekapcsol egy kivetítőt a plafonról lógó kapcsolóval. Egy tavernából eltűnt férfiról van szó, akit egy „magánnyomi” Korinthoszban talált meg: „korinthoszi oszlopfő” lett a fickó, azaz rendes adófizető rendes családdal. „Érdekes az, amit mesélek?” – zökkenti ki a nézőt a történetbe való belefeledkezésből. Miközben szövegel, képeket vetít, amelyek ironikusan aláaknázzák a sztorit. Akkoriban ilyen baszom nagy épületeket emeltek, mondja, majd a véletlen, a vakszerencse szerepéről elmélkedik egy lezuhanó gerenda kapcsán. A szövegbeli (anakronisztikus) idézetesség fokozza az ironikus hatást. Weöres Sándor Fughettájára ismerhetünk, amikor azt halljuk, hogy „egy ember életében egy gerenda legalább egyszer legurul”. Meg Rilke Archaikus Apolló-torzójára, amikor elhangzik, hogy a férfi „megváltoztatta éltét”. Mindeközben a képeken a hetvenes évekből származó, gyenge minőségű amatőr fotókat látunk Ladával és hasonlókkal.

A szövegelés lassan elkanyarog a delphoi Apollón-templom híres feliratáig: gnóti szeautón – ismerd meg önmagad. Aztán, mint egy zenei breakkel, váratlanul rátér a főtémára, arra, hogy megvádolták. Itt nagyjából Platón eredeti szövegét halljuk Szókratészről és az ő daimónjáról, az istenek tagadásának és az ifjúság megrontásának vádjáról, melyekért halálbüntetéssel akarják sújtani az athéniak. Az európai filozófia történetének részletesen dokumentált első drámája ez, amely a gondolkodás mindenkor fenyegetett szabadságáról és mártírjáról szól. Az előadás nagyotmondástól mentes hangütése, elevensége, ötletessége és Czéh Dániel érett, komoly súlyokat is könnyedén mozgató játéka sikeresen kerüli el annak veszélyét, hogy ez a mártírium patetikussá vagy ódon példázattá váljék. Nagyon is nekünk szól ez a kétezer-ötszáz éves szellemi palackposta, itt és most.

„De hiszen ő csak szabadon beszélgetett emberekkel mindenféléről, hogyan rombolhatta volna ezzel porba Athént?” – kérdezi Szókratész. Korábban is megvádolták már effélékkel, a vádak nem újak. Ráadásul egy isteni verdikt kimondta róla, hogy ő a legbölcsebb. Ám ő maga is mindent megtesz, hogy utálják az emberek. Először is tudja, hogy mennyi mindent nem tud. Ez a szkeptikus gondolkodói attitűd – amely érvel, cáfol és bizonyít, nevetségessé teszi a babonát, a vakhitet, és keresi az igazságot – híresült el azóta szókratészi bölcsességként. Másrészt a társadalom mindenféle csoportjával elbeszélgetett saját mesterségük–művészetük, a techné minéműségéről. A művészektől (sőt műkorcsolyázóktól!) kezdve a kereskedőkön át a bérszámfejtőkig senkinek fogalma sem volt, tulajdonképpen minek alapján csinálják azt, amit. Szókratész az igazságot szomjazva és előzékenyen hozzásegítette őket az episztemológiai tisztánlátáshoz, persze jól megutálták érte. Míg ezekről értesülünk, vélhetően az államszocialista Magyarország ántivilágából származó Fortepan-fotókat, a hetvenes-nyolcvanas évek rettenetes, sírnivalóan nevetséges képi világát látjuk (újra): stílbútorokat, barkókat, nejlonöltönyöket, tupírozott hajkoronákat és más földi csodákat, amelyek „az emlékezet érték- / közömbös mézében mumifikálva” (Rakovszky Zsuzsa: Decline and Fall) raktározódnak az idősebb generációk agyában, amíg élnek. Halljuk és élesen látjuk is, hogy az ember milyen esendő.

Azt azonban nem mondhatjuk, hogy Szókratész teljesen ment volna a hübrisztől, a görög hősök nagyratörésétől, ami a mítoszokban és drámákban a vesztüket okozza. „Mert nem másban fáradozom, mikor köztetek járok, mint abban, hogy ifjatokat-öregeteket meggyőzzem: ne törődjék előbb, és ne is olyan buzgón, testével, vagyonával, mint a lelke lehető legjobbá tételével; mondván, hogy nem a vagyonból lesz az erény, hanem az erényből a vagyon és minden más jó az ember számára, a magánéletben is, a közéletben is” – idézem most az eredeti szöveget. Ez a meggyőzés, úgy tűnik, nem jött be. És még egy mondat Szókratész szerepfelfogásáról, ami metaforikus understatement, de nem kis ambíciót rejt: „Mert ha engem kivégeztettek, nem egykönnyen találtok más ilyen embert, akit, ha ez nevetségesen hangzik is, egyenesen úgy küldött városotokra az isten, mint valami nemes paripára, mely éppen nagysága miatt meglehetősen lomha, és rászorul arra, hogy egy bögöly felébressze.” Ugyanez az előadásunk filozófusának a szájából így hangzik: „Én vagyok az isten böglye, azért jöttem, hogy ébredjél már föl!” Az athéniak tetszését végül nem nyeri el a vádlott saját maga által tartott védőbeszéde, és szűk többséggel úgy döntenek, hogy inkább agyoncsapják isten böglyét.

Nem a halál, hanem az igazságtalanság elől kell menekülni, próbálja az eltompult etikai érzéket provokálni a Platón által rögzített üzenettel a mi kellemetlen hősünk. Gondoljatok a gyerekeitekre, mondja a nézőknek. Mi, athéniak, elgondolkodhatunk azon, amit a bölcs mond, hogy „rettenetes olyan országban élni, ahol senki nem kéri számon az igazságot”. Mivel Szókratész daimónionja, azaz neki rendelt személyes őrangyala vagy isteni hangja egész nap hallgatott a halála napján, ezért a filozófus arra következtet, hogy helyesen cselekedett, és jó, hogy meg fog halni. Miközben szertartásos lassúsággal félmeztelenre vetkőzik, fejét beszappanozva megborotválkozik, megtörülközik és visszaöltözik, keze ügyébe kerít egy csészét. A test nyavalyáit sorolja, amelyek hamarosan véget érnek. Félelem nélkül készül a halálra. Egyébként is, véli, a filozófusnak jó a halál, annak „szar”, aki mindig a testtel foglalkozik.

Laboda Kornél eleven szöveget ad nézőinek Platón írásai alapján. Már az 1984-ben megjelent Platón-összes is gördülékeny magyar nyelven szólt, az előadás a felhasznált szövegeket rövidíti-sűríti, illetve a mai beszélt nyelvhez közelíti. És persze saját leleményekkel tarkítja, mint amikor Szókratész a lélekről elmélkedik: „Mi van, ha a lélek elszáll, mint fing a szélben?” Mi van, ha „roló le”, ha a halállal mindennek vége? Máshol pedig: „Mert ha a lélek nem trolibusz...” A nyelv mai, a lényegi kérdések nem régiek, hanem örökek. Filozofálása közben Czéh Dániel Szókratésze kiissza a neki rendelt méregpoharat, de úgy, hogy elragadtatott beszéde közben véletlenül ki is löttyent belőle a földre (vagy a régi görögök áldozati rítusát jelzi?), és nem marad el az automatikus „egészségetekre!” köszöntés sem, ahogy a nézők felé emeli poharát. Mivel nem tudjuk, hogy milyen a lélek, biztos tudás híján a bölcs inkább mesél valamit a rossz és a jó lóról, ahogy kétfelé húzzák a fogatot. Ekkor a színész a nézők háta mögé kerülve vetíteni kezd a színpad hátterét képező nagy fehér lepelre. Mintha egykori írásvetítő képét látnánk: vízben fűszálak úsznak. A természetes forma fekete-fehérben absztrahálódik, aztán újabb optikai jelenségek és különböző színek fokozzák a látványt. A loopolt mesébe olykor absztrakt zenei futamok ékelődnek.

A felfokozott intenzitású látvány mintegy a kozmosz látomása, amelybe belép az anthroposz, Szókratész árnyéka, és feloldódik benne. Fehér füst ömlik be, gomolygása összekapcsolja a játék- és nézőtér közös terét, a zene fortissimóba vált. A jelenet csúcspontján a színész lerántja a vetítővásznat, a füst tovább sűrűsödik. „Idő előtt itta ki a mérget” – halljuk a feleség hangját Szókratész haláláról, miközben a férfi láthatatlanná válik a füstben. A hang megismétli az előadás elején elhangzó intelmet a fehér kakas áldozatának fontosságáról, majd azokat a dolgokat sorolja, amelyek hiányozni fognak Szókratész testének megsemmisülésével. Kialszik a fény, és a sötétben, a katartikusan hosszú csöndben magunkra maradunk a filozófus és az európai gondolkodás két és fél évezrede megválaszolatlan gyötrő kérdéseivel lélekről, testről, megsemmisülésről, igazságról.

(Fotók: Farkas B. Szabina / JESZ)