„Arra gondoltam, naponta hányszor hallottam a parasztok beszédében ezt az örökös szót: Semmi! – Mit ettél? – Semmit. – Mit remélsz? – Semmit. – Mit lehet tenni? – Semmit. Mindig csak ezt mondják, és ilyenkor a szemüket az ég felé emelik a tagadás kifejező mozdulatával. Egy másik szó, amit állandóan hallani lehet: crai, a latin cras, ami holnapot jelent. Mindaz, amit várnak, aminek el kell jönnie, amit meg kell tenni vagy változtatni, az crai. De crai annyit jelent, hogy: soha.”

Carlo Levi: Krisztus megállott Ebolinál (ford. Mária Béla)

Hetek, talán hónapok óta érlelem magamban azt a hangot, ami nemcsak visszaadja, de meg is indokolja a rajongásomat. Rajongok ugyanis a Senkiházáért azóta, hogy először, másodszor, sokadszor a kezembe vettem, rajongok akkor is, amikor felütöm itt-ott, hogy igazolást nyerjen ez a túlfűtött érzés, vagy találjak valamit a sorok közt, ami visszaránt. Nehéz dolgom van.

A fenti mottó is egy sokadik családi beszélgetés során jutott eszembe, vissza-visszatérő téma nálunk Vida regénye, amit teljességében talán sohanapján nem tudnék szétszálazni, örök gomolygás és sejtés marad.

Namajd – erről, azaz a regény helyszínéről, a fiktív, mégis ismerős erdélyi városka (kinek város, kinek falu az elbeszélő szerint) nevéről beszélgettünk, amikor Carlo Levi regényrészlete felötlött bennem. Nem mintha a két szöveg közt oly sok átfedés lenne, Levit Torinóból száműzi a fasiszta karhatalom a déli Basilicatába, ott ismerte és szerette meg az észak által lesajnált paraszti kultúrát, és írta meg egy olyan elbeszélői pozícióból a kordokumentumnak is beillő regényét, amelyben sem kulturális fölényt vagy jóléti sovinizmust, sem nosztalgikus vagy egzotizáló áhítatot nem találni, ahol a latin cras, vagyis a holnap nem a halogatás, önfeladás, tunyaság és bornírtság szinonimája, sokkal inkább a tanult tehetetlenség empatikus és szolidáris leíró magyarázata.

Levihez hasonlóan Vida elbeszélője is egyszerre van kinn és benn a regény terében és idejében, otthonosan mozog az épített és természetes helyszíneken, ismeri a titkokat és pletykákat, az emberi és állati test kipárolgásait, a nagyotmondás és kicsinyesség mögött meghúzódó áldozati gőgöt, a sűrű impériumváltások okozta hétköznapi bosszúságokat, a hivatalokban az aktuális államférfi portréja mögé préselődött korábbi uralkodókét, szétmállhatatlan rétegek a történelem lerakatában, és látja azt is, a regény felől előre, ám a „hálátlan utókor” tudásával visszatekintve, hogy ki mindenki foglaltatik majd (namajd) bele az ütött-kopott képkeretbe, ezzel egyúttal előrevetítve egyén és közösség jövőjét egy olyan régióban, ahol a „namajd”, akárcsak Levinél, tanult tehetetlenséget jelent. Sőt. Vida ennél is tovább megy: a tettrekészség és törekvés ellehetetlenülésének folyamatát is megmutatja, pontosabban: a tehetetlenség elsajátítását, végül a tehetetlenséget mint egyetlen tudást.

Román világ van, amikor belecsöppenünk Namajd életébe, lezajlott a garnitúraváltás a többnyire magyar település életében, az etnikai és nyelvi problémák azonban mindjárt groteszkbe torkollanak, hiszen néhány frissen kinevezett elöljárót leszámítva az új állam új nyelvét senki nem beszéli. Bukarest messze van, akárcsak a róla való tudás, Budapest pedig álom- és emlékfoszlányokban elérhető. A hírek akadozva és cenzúrázva jönnek, a régi világról egy annál is régebbi, megkövesedett paradigma sejlik fel, ám hogy ez – túl az identitáskérdésen – lényegileg mit jelent, nem tudni pontosan. A világot – kicsit és nagyot – leíró könyvek Tiegelmann Ahasvér, a zsidó boltos tulajdonában állnak, de még neki is rá kell döbbennie, hogy semmit nem ért a környezetéből, a közelgő világvégéből, mert az egyetlen könyvet, a Zohárt, ami a mindenség titkait a halandók előtt feltárná, nem tudja elolvasni, mert nem tanult meg héberül ifjú éveiben.

Ahogy a nagy, felforgató szerelmek másutt történnek, úgy zajlanak Namajdon kívül a világ fontos dolgai, amibe a helyieknek nincs beleszólásuk, legfeljebb belesodortatnak a következményekbe. Maradnak hát a bennfenteskedő, ilyen-olyan, leginkább biztosként aposztrofált forrásokból szerzett értesülések, valamint egy letűnt világ állandósult tudásán nyugvó megoldóképletek és automatizmusok. Egyelőre.

Egy ilyen helyen, ami arányait, formáit és kopott színeit tekintve egy lekicsinyített szász városka építészeti paródiájához hasonlít, és amit a fontosabb családok városként tételeznek – „számukra egyértelmű logika és rend alapján, amit nem tartanak fontosnak ismertetni, talán nem is tudnának, ez is arról szól, hogy aki tudja, az a város, aki nem, az paraszt vagy zsidó vagy román, gyüttment, ahogy mondják, vetődött ember” –, az idegenből érkezők akkor sem járnak osztatlan sikerrel, ha a szokásostól eltérően többé-kevésbé kíváncsian fogadja őket az elit.

Ezzel a kudarcra ítéltséggel kell megküzdenie Kalagor Máténak is, a regény egyik főszereplőjének, aki szerelmi bánata elől menekült ide Bukarestből. A kezdeti bizalmatlanság után hiába követik egyre élénkebb érdeklődéssel az oklevél nélküli, identitásválsággal küzdő (gyüttment) mérnököt, hiába rázza fel a helyi közösséget nagyszabású terveivel, és javítja meg a régi víziturbinát, áramot csiholva a városkának, rövid időre megvalósult vállalkozását elmossa egyrészt a történelem, másrészt az addigra már messiásvárásig fokozódott belenyugvás.

Kalagor Máté identitásválságában – pedig otthonra lel a településen, még ha nyughatatlanul jön-megy régi szeretője, a Bukarestben élő örmény Edzna, valamint újdonsült namajdi felesége, Havadi Borbála, és a nő idősebb pártfogója, Lóczy Alíz között – benne van a sűrű impériumváltásokkal járó adminisztráció csődje és abszurduma, ugyanakkor előrevetít valamit a majdani szórvány tragikumából is. „Ahány hivatalos irata van, annyi néven szerepel, mondta egy százados Vásárhelyen, amikor végre beszólították az irodába. Călugăru Matei, Mateiu, Kologor Matei, Kalagor Máté, Cologor Mathias, Bukarestben született 1906-ban, Firtosváralján anyakönyvezték 1916-ban, Kalagor Mátyás néven, mint aki tízévesen született.” Csakhogy a gyüttmentség mibenlétét aligha fogják fel a helyiek.

Ez a közöny hol humoros, olykor a narrátori mindentudáson is ironizáló jelenetekben, hol torokszorító epizódokban bontakozik ki, az egyik legtragikusabb történetszál a zsidó közösség üldöztetésére adott válasz előbb a román, majd a magyar világban, utóbbi idején a namajdiak valósággal belezuhannak a cinizmusba, néhány kivétellel siketnek és vaknak tettetik magukat.

„A namajdi zsidókat úgy vitték el egy hajnalban, hogy senki sem látta, de mindenki tudta, hogy éppen most. A csendőrök virradat előtt házhoz mentek, fojtott hangon névsort olvastak (…) a kakastollon rebbenő csillagok fénye sokáig megmarad. Ugatnak a kutyák, amikor összeáll a menet, sehol fénycsík, viharlámpa, csak a hold lemenőben.”

Mire a front átvonul Namajdon, szikrája sem marad a tettrekészségnek, a politizáló virtus és nagyotmondás feloldódik a történelem forgatagában, az egyéni és kollektív reményt felfalja az idő.

Csak a narrátor hangja marad a régi, ki- és beszól, hol csipkelődve, hol sommásan, hatalmas történelmi tudást mozgósítva, baráti anekdotázgatásokat idézve, kinyilatkoztatásokra azonban, ami ismerős lehet a mai kocsmából, soha nem ragadtatja magát.

És van még valami, ami a mindentudó narrátor számára is megbolygathatatlan: a történelmi időn, de még a hálátlan utókoron is túli relikviák.

A városka főterén álló régedesrégi juharfa csendje és a súlyos tölgyfaajtók döndülései.