Tavaly novemberben jelent meg a mexikói-perui Mario Bellatin második magyarra fordított könyve, a Szépségszalon, amit a szerző egyik legfontosabb művének tartanak. Ahogy Bellatin más műveiből, a Szépségszalonból is több spanyol nyelvű változat ismert, Báder Petra fordítása ezek közül a 2016-os, talán véglegesnek mondható változatot veszi alapul. A kiadásról érdemes megjegyezni, hogy a Sonora Kiadó többi könyvéhez hasonlóan nagyon igényes küllemű, a borítóterv pedig ismét Miklós Martin munkáját dicséri.

A Szépségszalon a magyar olvasók számára könnyebben befogadható írásnak bizonyul, mint a 2021-ben Miklós Laura fordításában megjelent Jacobo, a mutáns. A mindössze hetvenoldalas szöveg gyorsan, akár néhány óra alatt elolvasható, ami a terjedelmen túl a lendületes stílusnak is köszönhető: Bellatin rövid, tömör mondatszerkezeteket használ, amik kitűnően átültethetők magyar nyelvre, Báder Petra fordítása pedig remekül megőrzi az eredeti, dinamikus írásmódot. A gördülékeny olvasmányélményhez a tördelés is hozzájárul: a rövid, maximum egy-két oldalas szövegegységeken könnyedén átfut az olvasó tekintete (na még egyet, na még egyet). Ugyanakkor az olvasónak az az érzése is támadhat, hogy vissza kell fognia magát, hogy tartalékolnia, ízlelgetnie kell a szöveget, különösen, mivel minden mondat erős, hangsúlyos állításokat tartalmaz. Bár az elbeszélés töredékes emlékképekből és gondolatokból áll, a cselekményszál jól követhető. Bellatin finoman csepegteti az információt: a kifejezetten súlyos témákat épp annyira közli explicit módon, hogy az olvasó értse, miről van szó, mégis maradjon benne kíváncsiság, nyugtalanság.

Báder Petra Bellatin magyarul olvasható szövegeiről írt cikkében kiemeli, hogy a szerző munkásságában – mind szövegszinten, mind a teljes életmű szintjén – meghatározó a folytonos változás, alakulás, ami a Szépségszalonban is központi motívum (Báder Petra: Önmagukat felemésztő szöveg / testek. Hévíz, 2023/4, 71–76.). A történet egy transzvesztita fodrász szemszögéből mutatja meg, hogyan alakul át a tündöklő, makulátlan fodrászszalon végstádiumú betegek elfekvőjévé. A változás párhuzamosan több síkon zajlik: végigkövethetjük a szalon, a bent fekvő betegek, az akváriumok, illetve a narrátor fokozatos pusztulását.

A szöveg nagyon erős szimbolikát alkalmaz, a motívumok közül pedig a leginkább szembetűnő az akváriumok és a szalon analógiája. A pompás fodrászszalont egzotikus, színes halak díszítik, azonban amint megjelennek az első betegek, az akvárium világa is fakulni kezd („Szinte mindegyik fekete tetra volt, fehér folttal a mellén. Akkoriban valahogy nem bírtam elviselni a színeket.”), majd ahogy a betegek száma, úgy a halak száma is fogyni kezd. A szalont újabb és újabb haldokló betegek töltik meg – bár a szöveg nem jelzi explicit módon, minden bizonnyal AIDS-es betegekről van szó –, a halakat pedig gombás fertőzés pusztítja, akik a korábbi, kristálytiszta, színes akváriumok helyett algás, moszatos vízben próbálnak túlélni („Úgy éreztem magam, akár a gombás halak…”). Az analógiára ráerősít, hogy egy alkalommal néhány axolotl is kerül az akváriumba, ami Julio Cortázar Axolotl című novelláját idézi fel, amelyben az akváriumok és az emberek világa felcserélődik; ily módon feleltethető meg egymásnak a két világ Bellatin szövegében is.

Bár a szöveg rövid, kifejezetten sűrű, több súlyos, vitatható témát is felvet, így számos elemzési szempontot kínál. Többek között kiemelhetjük a főszereplő jellemét, az elfekvő mint mikrokozmosz működését, illetve ennek viszonyát a társadalom többi részéhez, a kirekesztést, a méltó halál kérdését, a test elszemélytelenedését, a gyönyör és az undor kapcsolatát, valamint a magányt.

Ami a főszereplőt illeti, tudjuk, hogy a betegség előrehaladott állapotában tekint vissza eddigi életére, melynek utolsó időszakában az elfekvő kialakításának és szigorú szabályok szerinti irányításának él. Szembetűnő, hogy mind saját, mind mások betegségéről tárgyilagosan, ridegen nyilatkozik, ugyanakkor tettei mögött mégis megbújik egyfajta fojtott empátia: „A halál önmagában nem rendít meg. Csak azt akartam elkerülni, hogy az utcán haljanak meg”, „közömbösnek mutatkoztam iránta, bár titokban aggasztott, milyen sírba fog kerülni”. Bár nem mondhatjuk, hogy a sok végstádiumú beteg között, ahol a gyógyulás lehetősége fel sem merül, méltó halált haltak volna a betegek, mégis méltóbb körülmények között halhattak meg, mintha egyszerűen csak összeesnek az utcán. Ugyanakkor az elbeszélő többször is kitér arra, hogy „nincs nagyobb áldás a gyors halálnál”, és ő maga is elgondolkozik azon, hogy inkább tűzbe veti magát, mint hogy a lassú hanyatlás áldozata legyen. Az elfekvő egyik legfontosabb szabálya, hogy csak olyan férfiakat (!) fogad be, akiket már mindenhonnan kiutasítottak, illetve akiknek már csak kevés idejük maradt hátra („Csak akkor kopogtassanak, ha a testükre rá sem lehet ismerni”). Emellett az elbeszélő minden külső felajánlást, segítséget elutasít. Az egyik legnagyobb félelme, hogy ha ő meghal, az Irgalmas Nővérek csoportja átveszi az irányítást az elfekvő felett, és olyan „normatív” intézménnyé alakítja, amelyben gyógyszerekkel hosszabbítanák meg a betegek szenvedését.

Az elfekvő szabályai megfordítják a társadalom foucault-i, marginalizáló működésmodelljét, ugyanis épp a társadalom „normatív” elemeivel szemben kirekesztők. A kirekesztés, illetve a beteg testek tárgyiasítása első ránézésre kegyetlen, embertelen viszonyulást sugall, ugyanakkor felveti a felelősség kérdését, tekintve, hogy a narrátor világosan jelzi: nem tud mindenkit megmenteni, és épp ez a ridegség a szalon működésének kulcsa. Az elfekvő nem fogad „nőket, gyerekeket, korai stádiumú betegeket, gyógyszereket, családi látogatásokat, elkeseredett szeretőket, egészségügyi személyzetet, papokat, apácákat és kuruzslókat”. A felsorolásból érdemes kiemelni a nőket, akik bár nem minden esetben tartoztak a társadalom „normatív” rétegéhez, mégsem léphettek az elfekvőbe; ez a szexuális kisebbségek kérdéséhez kapcsolható: az elfekvőben kizárólag (alighanem) AIDS-es, homoszexuális, illetve transzvesztita férfiak halhatnak meg, csak egy olyan szubkultúra tagjai, amelynek nők nem képezik részét.

A szexualitás mind a fodrászszalon ragyogó időszakában, mind az elfekvő működése alatt visszataszító elemekkel és undorral keveredik (Julia Kristeva erre a vegyes fogalomra használja az „abjekt” kifejezést): betekintést nyerünk a transzvesztita prostituáltak életébe („a törölköző szinte rögtön eltűnik. Onnantól bármi megtörténhet”; „a gőzfürdőben átélt erkölcsi halál”), illetve a betegek közötti nemi aktusokba is („Engem pedig nem érdekeltek a kiálló bordák, a száraz bőr, sem a kifordult szem, melyben jutott még hely az élvezetnek”).

A szöveg az elfekvő zárt működésén túl a társadalom AIDS-es betegekhez való viszonyára is rámutat: egy alkalommal a közeli lakók fellázadnak az intézmény ellen, és fel is akarják gyújtani, ám annyira undorodnak az ott lévő emberektől, hogy nem mernek olyan közel menni a szalonhoz, hogy ezt meg is tudják tenni. Emellett olyan társadalmi anomáliák is felszínre kerülnek, mint az önnön korrupcióját fenntartó rendszer: az egyik utcasarki transzvesztitát például „még a környéken járőröző rendőrök sem vitték el a szokásos körre”.

Az elbeszélés vége nyitott marad, és bár a főszereplő több lehetséges megoldást is felvázol, hogy mitévő legyen az elfekvővel, azt már nem tudjuk meg, hogy ezek közül mi valósul meg, ahogy azt sem (bár sejthető), hogy mi történik vele a betegség súlyosbodása után. A rideg, tárgyias hangvétellel szemben a szöveg vége kimondottan személyes, az utolsó egységek központi eleme a számvetés és a magány.

A Szépségszalon tehát gördülékenyen olvasható, ugyanakkor tömör, súlyos szöveg, amely több problematikus, összetett témát is felvet, és amelyet számos szempontból érdemes lenne részletesebben elemezni.

(Bélyegkép: Ulf Andersen)