Anna Novion harmadik játékfilmjének főhőse a huszonöt éves Marguerite (Ella Rumpf), a párizsi École normale supérieure egyik legígéretesebb tehetségének tartott matematikus doktorandusza. A lány kutatásában nagy áttörésre készül: bizonyítani szeretné a számelmélet egyik legrégibb megoldatlan problémáját, a Goldbach-sejtést. Amikor nyilvános szakmai előadásán témavezetőjének, Werner professzornak (Jean-Pierre Darroussin) az új mentoráltja, Lucas (Julien Frison) rámutat, hogy következtetéseit hibás tételekre alapozta, a lány összeomlik és otthagyja az egyetemet, fontolgatva, hogy végleg felhagy a matematikával. A film érzékletesen és részletesen tárja fel, ahogyan az incidens után fokozatosan „kinyílik a világ” az autisztikus zseniként megismert Marguerite előtt, aki korábban minden idejét a matematikának szentelte. Táncosként dolgozó új lakótársa, Noa (Sonia Bonny) bevezeti őt a nagyváros éjszakai életébe, ahol megismerkedik az érzékiséggel, a szexualitással és az emberi kapcsolatok új dimenzióival. A folyamat betetőzése, amikor Marguerite a korábban riválisának tartott Lucas-val nemcsak szorosabb szakmai, de romantikus viszonyba is kerül, amely döntő jelentőségű abban, hogy végül siker koronázza az egyetem falain kívül befejezett kutatását.

Hogy a film cselekményét unalmasnak vagy tartalmasnak, üresjáratokkal telinek vagy feszesnek, eredetinek vagy elcsépeltnek, tempóját meditatívnak vagy feleslegesen elnyújtottnak, karaktereit felejthetőnek vagy emlékezetesnek tartom-e, hogy mennyire meggyőző a színészi játék és életszerűek a párbeszédek, vagy működik-e a főszereplők közt „a kémia”, az tulajdonképpen érdektelen, mivel az alkotás egyik aspektusában sem nyújt különösebben kirívó vagy gyenge teljesítményt, gondosan belesimul a kortárs európai szerzői filmes mezőnybe. Hiába találkozunk Párizs külső és belső architektúráinak gondosan színre vitt vizuális motivikájával, esztétizált montázsszekvenciákkal, túldramatizált konfliktusokat kirobbantó jelenetekkel, a főszereplő lelki állapotát megjelenítő, kontrasztos színvilágú, stilizált snittekkel, képtelen lennék ezek kapcsán tágabb kontextusban is érvényes állításokat tenni. Ami miatt mégis érdemes beszélni a filmről, az a cselekmény mozgatórugójaként működő, meglehetősen bosszantó ideologikus mozzanat, amelynek középpontjában nem a „lányok rosszak matekból” mítoszának lebontására tett (nem éppen újszerű) próbálkozás vagy az autisztikus személyiség megjelenítésével kapcsolatos reprezentációs nehézségek, hanem a tudományos munka és a tudós karakterének az ábrázolása áll.

Amint az a történet rövid leírásából is sejthető, a kifinomult lélekrajzot ígérő művészfilm egy meglehetősen konvencionális, műfaji narratívát rejt (sőt egyenesen az amerikai író és vallástörténész Joseph Campbell által leírt monomítosz sejlik fel benne), amit azonban rendkívül ügyesen palástol a film. A központi konfliktus etikailag összetett, a karakterek többnek tűnnek egyszerű funkcióknál, és minden fél viselkedése szervesen járul hozzá az események alakulásához: a témavezető nemtörődömsége és hanyagsága csakúgy, mint a lány önfejűsége és szakmai féltékenysége. Mentora javaslata ellenére Marguerite nem konzultált a riválisának tekintett Lucas-val az előadás előtt, így az elbeszélés logikájának szempontjából lényeges, hogy a lány tévedésére épp a fiú mutat rá. De mivel a tanár motivációit homályban hagyja a történet, hajlamosak vagyunk a lánnyal szimpatizálni. Werner professzor szerint Marguerite érzelmileg éretlen módon reagál a helyzetre, és túl későn él át egy tinédzserkori krízist. Álláspontja szerint nem súlyos szakmai tévedése (amikor téves alapokra helyezte bizonyítását), hanem heves érzelmi reakciója az (amikor kiviharzik a teremből a hibával való szembesítéskor, illetve emiatt félbehagyja tanulmányait), ami valójában derékba törheti karrierjét.

„A matematika és az érzelmek nem keveredhetnek” – hangzik el a tanártól az a teoréma, amelynek a cáfolatára valójában vállalkozik a film. Ez összefüggésben áll a különc tudós archetípusával, amelynek sztereotípiájánál meglátásom szerint csak annak dekonstrukciója problematikusabb. A szociálisan esetlen és tapasztalatlan zseni képzete ugyanis rendszerint összeforr azzal a narratívatípussal, ahol a kérdéses karakter (amennyiben nem súlyos autistáról vagy szociopatáról van szó) a valódi tudományos előrelépést csak furcsaságán való felülkerekedéssel, a társas létbe történő beilleszkedéssel párhuzamosan, vagy egyenesen annak következményeként érheti el (Egy csodálatos elme [2001], Bizonyítás [2005], X+Y [2014]). Ennek fényében az ilyen történetek expozíciójában felmerülő (általában szakmai sikertelenséggel összefonódó) konfliktus szimbolikus oka, hogy a tudós ekkor még nem tudja levetkőzni vagy kordában tartani különcségét. Ezért bárhogyan is módosuljon a hős célja a történet végére, a szakmai siker csak a magánéletivel együtt valósulhat meg. (Erre az összefüggésre Erőss Réka is felhívja a figyelmet a Filmtetten megjelent kritikájában.) Vagyis a hős nemcsak egy külsődleges társadalmi elvárásnak igyekszik megfelelni, hanem felismeri, hogy ez személyes kiteljesedésének is az útja. Ezt kiegészíthetjük azzal, hogy azok a figurák, akik a normatív társas vagy családi élet ellenében lépnek tudományos pályára, általában megkapják érte a büntetésüket, és legfeljebb idő előtti haláluk után részesülnek méltó elismerésben (Kódjátszma [2014], Az ember, aki ismerte a végtelent [2015]). Az integráció mítoszának e narratív toposzát egyébként egészen széles műfaji spektrumon alkalmazza a popkultúra és különösen a hollywoodi filmgyártás. Ha sorra vesszük, hogy Novion filmjében milyen események, helyzetek és döntések juttatják el a főhőst a sikerhez, világossá válik, hogy az itt vázolt sémát csaknem vegytiszta formájában működteti a narratíva.

Marguerite-nek új perspektívából kell szemlélnie a dolgokat, új összefüggéseket kell felfedeznie, hogy felszabadítsa a benne rejlő potenciált és elérje a hőn áhított sikert. Ehhez ugyanakkor nem matematikai képességeinek steril fejlesztésére vagy a területhez kapcsolódó új ismeretek megszerzésére van szüksége, hanem külsődleges, empirikus tapasztalatra: meg kell tanulnia élni és élvezni az élet egyéb, hétköznapibb aspektusait. Más szóval azonosulhatóvá, „normálissá” kell válnia.

Ennek egyik első állomása lesz képességeinek gyakorlati (értsd: anyagi haszonszerzés céljából történő) hasznosítása, amikor az elmaradt albérleti díj kifizetéséhez a kínai dominónak is nevezett madzsong nevű játékot kezdi el játszani. Mivel az egyszerű áruházi munka nem nagyon megy neki – ugyanis nem hajlandó „illogikus”, nem optimális eredményekhez vezető utasításokat követni –, egy idő után már csak a játékból szerzett illegális bevételekből él. A matematikai (elvont, elméleti) tudás pénzügyi (gyakorlati) hasznosítása szintén ismert toposz, az ideologikus alakzat csúcstermékei pedig azok a filmek, ahol a hősök szerencsejátékra (21 – Las Vegas ostroma [2008]), vagy tőzsdézésre használják kivételes szellemi képességeiket (Pi [1998], A bank [2001]). Novion filmje ennek logikáját nem terjeszti ki az egész cselekményre, ugyanis a történet végső tétje szerencsére nem az, hogy kutatása miként segíti a főszereplőt a pénzszerzésben, hanem hogy a játék hogyan segíti őt a kutatásában. Az így felmutatott összefüggés azonban még vitathatóbb lesz.

Az alakulástörténet során Marguerite-nek szexualitását és érzelmi életét is fel kell fedeznie, amelyben kezdetben a lakótársa van segítségére. Később azonban kiderül, hogy Noa testiséggel, tánccal, túlfűtött érzékiséggel teli közege túlságosan idegen világ a lány számára, a film retorikája pedig nem a(z egyébként a saját maga által kijelölt) végleteket, hanem az egészséges egyensúly kétes eszméjének érvényesítését követeli meg tőle a továbblépéshez. Nem csoda, hogy nem az első, egyéjszakás kalandján átélt szexuális aktus hozza el számára az áttörést, hanem a modern nő érzelmi életét kiteljesítő romantikus szerelem. Amikor Marguerite végül Lucas-val együttműködve dolgozik a Goldbach-sejtés megoldásának új módján, annak nem az a tanulsága, hogy a tudományos eredményeket csak csapatmunkában, a tárgyra vonatkozó tudásokat és elfogultságokat ütköztetve lehet elérni (hiszen a lány végül egyedül fejti meg a talányt), hanem az, hogy az eredményességhez attitűdjében kellett változnia és be kellett engednie másokat az életébe. A film legalábbis ezt az értelmezést erősíti meg, amikor utolsó mondatként a szerelem kinyilatkoztatása hangzik el. A lánynak nemcsak a fiú segítségét kellett elfogadnia, hanem kicsit hasonlóvá is kellett válnia a nyitott, laza, fúvószenekarban zenélő és társasági életet kedvelő Lucas-hoz, akiről kiderül, hogy sosem közeledett felé ártó szándékkal. (Valami nagyon hasonló történik az Asperger-szindrómás Dr. Sheldon Cooperrel is az Agymenők című sorozatban, ahol a kezdetben antiszociálisnak és aszexuálisnak bemutatott szereplő végül megházasodik, és feleségével együtt nyeri el a fizikai Nobel-díjat.)

Sokatmondó, hogy a történet szempontjából kulcsfontosságú matematikai problémák megoldásai rímelnek a hős életében bekövetkező két fordulatra: a Szemerédi-tétel bizonyításához az akadémia fojtogató virtuális közegéből való kiszabadulásra és a „valódi világban” szerzett élményekre van szüksége, a Goldbach-sejtéshez pedig az intellektuális mezőhöz való visszatéréssel együtt a romantikus szerelem megtapasztalására. Természetesen ezek sorrendje kötött, mert logikájuk szerint egymásra épülnek: Marguerite csak azután kezd érdeklődni a fiú iránt, miután kiismerte önmagát, így nyitottabbá vált mások irányába is. A szakmai és a magánéleti történések kozmikus összefüggését mi sem bizonyítja jobban, mint hogy amikor Marguerite összeveszik Lucas-val, és elküldi a fiút, utána a madzsongban is sikertelen lesz és a kutatásban is holtpontra jut. A magát végkimerülésig hajszoló, mentális összeomlás szélén levő lány mindezen úgy lendülhet túl, ha hazatér a szülői házba, ahol elfogadja anyja vigasztalását és érzelmi életére vonatkozó tanácsait. Gyakorlatilag az itt születő belátások jutalma, hogy egy „véletlenül” a földön heverő rajznak köszönhetően megvilágosodik kutatása megoldását illetően.

Marguerite szakmai kudarcát követő büntetés, hogy felismerje igényét egy kiegyensúlyozottabb életre, amelyben egyaránt szerepe van a matematikának, a játéknak, az érzékiségnek, a családnak és egy (egyszerre intellektuális és romantikus) partnernek. A film minden erejével azt a tézist igyekszik bizonyítani, hogy a rendkívül absztrakt, magas fokú matematikai problémák megoldásának szükséges feltétele, hogy a lány kibontakoztassa érzelmi életét és megváltoztassa szociális attitűdjét. A film cselekményén jóval túlmutató jelentőségű alakzat egy kulturális ideológia tünetszerű megnyilvánulása, amely a pszichologizáló felszín alatt mágikus logikát működtet. Ennek központi eleme, hogy az intellektuális teljesítmény csakis a boldogság személyes kiteljesedésből fakadó, metafizikaivá tett állapotának függvénye lehet.

A film kapcsán egyetlen kívánság fogalmazódott meg bennem: ha már a karakterközpontú drámákban is mindenképp különc kutatókat, szórakozott professzorokat és őrült zseniket kell látnunk a tudomány művelőiként, akkor legalább ne kelljen megmenteni őket saját rendhagyó személyiségüktől!