A Magvető Kiadó Határhelyzetek sorozatának ötlete, eddigi kötetei iránti érdeklődésem vezetett el a sorozat harmadik kiadványaként megjelent fiatal norvég írónő, Maria Navarro Skaranger regényéhez. A sorozat második kötetéről, Szerhij Zsadan A diákotthon (2023) című kisregényéről írtam, a nyitó kötet katalán szerzője, Irene Solà: Gátak (2023), illetve a korábban megjelent Énekelek, s táncot jár a hegy (Magvető, 2021) című prózájáról azonban nem. Holott Solà világa igen gazdag, nyelve kivételesen sokrétű, ritka élmény és felfedezés számomra, s talán sokak számára is. Lehetséges, hogy éppen a korábbi benyomások alapján tűnik furcsának a Skaranger-próza csupasz nyelve, rideg tárgyiassága, szenvtelensége.

„Em áll az ajtóban, miután a férfi lement a lépcsőn. Fogalmam sincs, hogy mire gondolhat”. Az Emily forever című kisregény záró mondata több vonatkozásban is jellemző a műbeli hangnemre és stílusra. A fiatal norvég szerző nyelve és szerkesztésmódja a novella tömörségével vetekszik. Az oslói kiskereskedés alkalmazottjának, Emilynek az alakja, vélekedése, viselkedése és egész története mintha a szótlanság határán bontakozna ki. Részéről és az elbeszélő részéről is, hisz éppen erre utal az idézett mondat. Az apa nélkül felnőtt lány kapcsolata anyjával vagy Pablóval, akitől teherbe esik, vagy jóindulatú szomszédjával, illetve munkaadójával, Marewannal, továbbá a védőnőkkel, majd később a megszült gyermekkel, Liammal, valójában alig, vagy csak igen közvetetten rekonstruálható. Emilyről szól ugyan a történet, róla és a környezetéhez fűződő viszonyáról azonban csak vázlatos, homályos, körvonalszerű kép bontakozik ki bennünk.

Minden a novella hatásos, rövidre záró, kihagyásos eljárásait idézi: a külső nézőpontú elbeszélő semlegessége, tényszerű közlésmódja, az elemző, boncolgató, értelmező viszonyulás és a részletező bemutatás elvetése is. Kopár városi tájék, rutinos napi cselekvéssorok, gépiesen ismétlődő helyzetek, monotónia. Emilyt az autizmusszerű érzéketlenség megszabadítja a kétségektől, sem a kisebb, sem a nagyobb fordulatok nem mozdítják ki egyensúlyából. Reakció nélkül marad az, hogy terhesen elhagyja partnere, hogy gyereke születik, mintha nem is lenne részese saját életeseményeinek.

Maria Navarro Skaranger poétikáját a nem tudás álláspontja mozgatja. Ebben átfedés és azonosulás van a központi alak és a róla történetet szövő elbeszélő között. E két némaságból és a bizonytalanság határán billegő magatartásból különös hatás származik. Mit tudunk meg? Alig valamit. Mit és kit ismerünk meg? Alig valamit, valakit. Mégis kirajzolódnának sziluettek, élethelyzetek? Igen.

Vajon csak Emily esetleges értelmi korlátoltsága, érzelmi szegénysége, tudatlansága lenne sodortatásának magyarázata? A kérdés nyitva marad. Nyilván az alkotói művészi terv része a nyelvi, árnyalás- és jellemzésbeli részletezés elhagyása, a redukció tehát minden vonatkozásban érvényesül. Em, Emily feltételezhetően nem értelmi fogyatékosság okán tűnik tompának, lassan reagálónak, inkább valami érzelmi hiányosság jellemezheti. Magáról, a vele megtörténtekről sem közöl semmit, alig szólal meg, és az őt megjelenítő elbeszélő sem mond sokkal többet róla. „Emily egy pillanatra felfogja, hogy elhagyták, de ez csak egy pillanatig tart”. „Em képes akár egész nap csak bámulni, szinte belefárad a szeme a nézésbe a sárgás neonfény miatt, míg végül Marewan megkéri, hogy dobja ki a szemetet, és menjen a kasszába”. „Szinte egész nap a széken ül a sajgó medencéje miatt. Álmodozva üldögél, de vajon mire gondol, mire gondol…” A (nagyon) kívülálló elbeszélő később mintha egy dőlt betűs mondatban kérdezne rá saját alakjának állapotára: „Vajon a belső világa sokkal nagyobb, mint a külső?” A kérdésre nincs válasz.

Emily szomszédja sem ismerhető meg, rejtélyes férfi, aki megértéssel, segítően viszonyul a megesett lányhoz. Szorongva étterembe invitálja: „És miről beszélgetnek? Igazából nincs miről.” Kisgyermekének apja, Pablo kábítószerkereskedés miatt tűnik el a közeléből, a szomszéd pedig vállalja az apasági nyilatkozat aláírását. Emilyvel azonban semmi közük egymáshoz. Nehéz lenne bármiféle összegző észrevétel megfogalmazása, hisz mintha a szigorúan tárgyias elbeszélőmód is mindentől elzárkózna, ami nem tényszerűen észlelhető azon a szűk terepen, amire a lányanya története korlátozódik. S ha mégis megkísérelnénk bármilyen konklúzió levonását, az egyértelműen a megértés, elfogadás, szolidaritás, belenyugvás nem poétikai, hanem morális értékeit foglalná magában. A néhány norvég, nem norvég regényalak egymás közötti viszonyából ez olvasható ki.

(Bélyegkép: Pernille Marie Walvik)