Hölgyeim és uraim,

életem első kiállítását – szoborkiállításból biztos, hogy az elsőt – negyven évvel ezelőtt nyitottam meg. Mindez a túlparton, Siófokon történt, nyár volt, nyolcvanas évek közepe, hozzá harmincévesek voltunk, nem nélkülöztünk bizonyos lebegést, cseppent a márvány, folyott a kő, egy foszlott biciklipumpa felfújta a kockakövet. Ott álltam a barátom szobrai között, melyek a lehető lehetetlent tárgyazták, némi iróniával bekalkulálták a nehézkedést, de ad absurdum nem törődtek vele. Vagy épp nagyon is komolyan vették. Bonyolult kor volt, azt se mondanám, hogy jó volt, de fölfele tartott. Máig eleven bennem az akkori érzés, hogy ez jó. Hogy ez a sugárzás engem is inspirál. S ugyanez fog el most itt, ebben a galériában, ezen a nagyszerű kiállításon, 19 művész közösségének és különbözőségének bemutatóján.

Aki itt van e térben, alighanem egyetért velem abban, hogy szobrot csinálni jó, aminthogy jó szobrok közelében lenni is jó érzés. Továbbá, hogy a szobrászok döntésképes, komoly emberek, komoly anyagokra hatnak s hatnak rájuk ezek az anyagok. Ahogy a szobrász csinálja a szobrot, a készülő szobor is csinálja a szobrászt, s hogy ez még az én jóval puhább mesterségemre is igaz, alakítom a szöveget és alakít a szöveg. A valós anyag felszabadít, de meg is határoz, ahogy meghatároz a nyelv is mint virtuális anyag, mint hagyomány, minél inkább túllépne az ember a konvenciókon, annál inkább.

Totális szembefordulás persze van a tradícióval, de totálisan szembefordult mű nincs. Amint megképződik, beleképződik a hagyományba, még teremti, de már része, összegondolja, összenézi, összetapasztalja a korábban látottakkal is, a maga jelenével is. Persze, jószerivel már minden megvolt, de pont ilyen nem volt, minden ujjbegy ujjbegy, mégsincs két egyforma.

Mikor Pál Zoltán megkért, hogy nyissam meg ezt a kiállítást, azonnal igent mondtam, s nemcsak a régi barátságunk, illetve az erős pécsi érintettségem miatt, hanem mert néhányuk néhány munkáját ismertem, s mindenekelőtt mert kíváncsi voltam. Jó okkal gondoltam, hogyha ennyi profi művész egyesületként összeáll, s így közösséget vállal a többiekkel, akkor abból csak valami jó jöhet ki, a művek megsokszorozzák egymás hatását, mindenki jól jár, mindenekelőtt a néző, aki a kortárs szobrászművészettel szembesül, nem pedig a mindennapi giccsiparral, nerizmussal, turulcukiskodással, amivel a köztereken találkozik egy hazug rendszer hazug reprezentációjaként.

Minél többször megnéztem a hálón e munkák fotóit, annál inkább vártam, hogy élőben is lássam őket, hisz fényképen még a fénykép se ugyanaz, pláne egy plasztika, ami papíron legföljebb csak tudomásul vehető. Látni a térben kell, amennyire lehet, körbe kell tudni járni, figyelni változó fényeit és árnyékait, ami persze közhely, de egyre igazabb, hisz többnyire digitális másolatokat látunk, jókat, rosszakat, amik az eredeti helyére lépnek. Vagy, átmenetileg, képviselik az eredetit.

Mindeközben eszembe jutott egy számomra fontos példázat a munkáról, a megmunkálás fontosságáról, ami alighanem Bocz Gyulához kapcsolódik, illetve az őt némely novellájában modellként használó, s az esetet megíró Czakó Gáborhoz. A szobrász napokon, heteken át márványgolyókat csiszolt kézzel, hogy egyet vagy többet, nem tudom. Már rég túl volt a gömbölyűn s a még gömbölyűbbön, aztán mikor úgy érezte, hogy kész, az egészet bezárta egy asztalfiókba, s az asztalt állította ki mint szobrot, mondván, hogy a munka, a belerakott idő, a tökéletesség kísértése átsugárzik asztallapon és fiókdeszkán.

Ami közös a Bázisban, az a minőség, mint minden valamirevaló csoportosulásban, s a minőségnek mi más garanciája van, mint az egyes alkotók tehetsége, műgondja, ítélőképessége, vagyis a szakmaiság. Az, ahogy benne élnek a nagy térben, ahonnan kis tereket kihasítanak és betöltenek. Elhiszem, hogy az érdek terelte össze a pécsi kötődésű szobrászokat, hisz ez a művészet igencsak alultámogatott, drága, exkluzív, eszközigényes, de abban is biztos vagyok, hogy nem csupán az érdek tartja őket egyben húsz év után, hanem valami egészségesen laza véleményközösség, értékhasonlóság, progresszívitás, a keresés furorja, ethosza. Mások, persze, de olyan érzésem van, hogy a szemük sarkából is értik egymást.

E szobrok itt a Zsdrál Galériában felelnek egymásnak, noha e párbeszédet mondatokra nem tudnám, s nem is akarnám lefordítani, itt vannak, ki-ki mondja el magának róluk, amit gondol, amit érez vagy csak sejt. Időzzön el, érdemes. Bölcsebbet egy megnyitó sem tud tanácsolni.

Végezetül engedjék meg, hogy visszatérjek ama negyven évvel ezelőtti kiállításra, aminek kis katalógusán szerepelt egy vers, ami két év múlva, a Csuklógyakorlat című kötetemben jelent meg Pál Zoltánnak ajánlva, aki az említett pumpás szobor felhasználásával a könyv borítóját tervezte. Hogy most fölolvasom ezt a verset, annak két aprópója is van, s csak az egyik a negyven év.

A másik apropó, hogy Pál Zoltán holnap, május 5-én lesz hetvenéves. Zoli, Isten éltessen!