A közelmúltban a tanárok helyzete jelen volt a közbeszédben, politikai viták tárgyát képezte a bérezés és általában a munka megbecsültsége, annak hiánya vagy elégtelensége. Ez a helyzet két igen erős, bár más tónusú és temperamentumú filmet is eredményezett: Reisz Gábor Magyarázat mindenre és Moldovai Katalin Elfogy a levegő című alkotásait. Bár az előbbi oldottabb hangulatú szatíra, az utóbbi pedig keményebb dráma, közös bennük, hogy a pedagógus politikai viták kereszttüzébe kerül ártatlan, de félreértelmezett megjegyzése miatt. Aktuálpolitikai felhangjaik mellett ezek az alkotások azt az univerzális kérdést is felteszik a nézőnek, hogy hol a helye a tanárnak, mennyiben rendelkezik még tekintéllyel, mennyiben kiszolgáltatottja a mindenkori rezsimnek. Reisz és Moldovai műveiben mindkét tanár rendelkezik minimális hatalommal, ám egyikük sincs abban a pozícióban, hogy az osztály megfegyelmezésén és tudásának gyarapításán túl az oktatási rendszer bármely szegmensére is komoly hatást gyakoroljon, nem beszélve a társadalom nagy egészéről. Elég egy félmondat és annak kapcsán egy szülői panasz, a tanárok máris bajba kerülnek, és elkezdődik sziszifuszi küzdelmük, hogy megakadályozzák az ellenük irányuló karaktergyilkosságot és kiálljanak az oktatás szuverenitásáért. A fesztiválkedvenc török rendező, Nuri Bilge Ceylan (Téli álom) Elszáradt füvekről című új filmjének tanárhőse, Samet már túl van néhány ilyen harcon, de egy újabb vár rá, miközben más egzisztenciális kérdésekkel is szembesül a hófödte kelet-anatóliai vidék fagyos magányában. Ceylan ezúttal talán túl sokat is markolt, mivel az Elszáradt füvekről nem egy, hanem több film, nem mindent tekintetben jól elegyítve.

Samet negyven körüli tanár a kurdok lakta vidéken, Kelet-Anatóliában, ahol éppen tombol a tél, hatalmas hótorlaszok nehezítik a közlekedést. A vidék fehér pokolnak tűnik, ám az első találkozásokat látva a néző megállapíthatja, hogy Samet és diákjai idillben élnek a természet közelében, festői szépségű hegyvonulatokkal a háttérben, boldogan hógolyózva. Samet különösen jó kapcsolatot, szinte barátságot ápol egyik tanítványával, Sevimmel. Van esély arra, hogy magányát felszámolja, mivel egy Nuray nevű felvilágosult, progresszív nézeteket valló tanárnővel is randevúzni kezd, habár barátja és lakótársa, Kenan a szerelmi riválisaként lép elő. Így már nem is annyira akar menekülni a „fehér csöndből” a nyüzsgő Isztambulba.

Az idillnek gyorsan vége szakad, amikor egy csúnya félreértés miatt Samet és Sevim barátsága megromlik, nem sokkal ezt követően pedig az igazgatóhelyettes, majd az oktatási biztos is behívatja őt Kenannal együtt, mert a diákok panaszt tettek rájuk „nem megfelelő viselkedéssel” és zaklatással vádolva őket. Azt már nem tudatják velük, kik tették a panaszt, sőt a hatalmasságok elsimítanák az ügyet. Sametet viszont nem hagyja nyugodni a dolog, így nyomozni kezd, közben pedig egyre inkább elbizonytalanodik abban, hogy kihez kötődhet és kihez nem, hogy van-e egyáltalán alternatíva a magányra.

Az Elszáradt füvekről lassan kibontakozó dráma, inkább lírai film, ami kerüli a nagy drámai konfrontációkat, ez pedig a főhős karakteréből is fakad, hiszen ő csendes, konfliktuskerülő ember, aki elvágyódik, tanárként teszi a dolgát és reménykedik – egy idő után maga sem tudja, miben. Ceylan művét leginkább Csehov vagy Ibsen, a filmművészetben Bergman vagy a kortárs román rendezők alkotásaihoz lehetne hasonlítani, bár ez utóbbiaknál közelebb visz a főszereplőkhöz, formanyelve nem annyira minimalista, inkább költői-dokumentarista. A táj roppant fontos nemcsak a társadalmi-történelmi konnotációk miatt (igaz, a kurdoknak, ennek a hányattatott sorsú népcsoportnak a helyzete nem központi probléma, de utal rá Ceylan), hanem drámai szempontból is. Ebben a tekintetben az Elszáradt füvekről Antonioni elidegenedés-filmjeit (A kaland, Napfogyatkozás, Vörös sivatag) és Sindó Kaneto A kopár szigetét idézi, mivel a táj egyben a főszereplő lelkivilágát tükrözi és kommentálja. A természet és a tárgyi környezet mintegy „elnyeli” Sametet, azaz Ceylan filmje gyakran vonultat fel klasszikus kompozíciókat, elég csak a nyitójelenet óriástotáljára gondolni.

Az ég és a föld gyakorlatilag összeér, egybefolyik a hófelhőnek és a vastag hótakarónak köszönhetően, a mesterséges objektumokat (például jelzőtáblákat) és persze magát a főhőst leszámítva minden vakítóan fehér a képen. Samet nehéz léptekkel halad az iskola felé, őt is szinte ellepi, elnyeli a hótenger. Az Antonioni-filmekhez hasonlóan az Elszáradt füvekről főszereplője nincs szinkronban az őt magába záró tájjal. Botladozása ugyan nem céltalan bolyongás, hiszen határozottan egy cél felé, a munkahelyére tart, de az óriási hótorlaszok a cselekmény során végig akadályokként jelennek meg, amelyek nemcsak a konkrét mozgásban gátolják a film karaktereit, hanem abban is, hogy eljussanak akár a szomszédos településekre. Az egyik cselekmény végi jelenetben Nuray akar elmenni egy konfliktusoktól terhelt beszélgetést követően Samet és Kenan lakásáról, de egyszerűen nem tud a hóvihar miatt, és a két férfi csak nagyon lassan képes haladni az autóval, amikor a nőt elfuvarozzák otthonába. Vagyis a filmben a mindent belepő hó azt a hatást kelti, hogy innen nincs menekvés.

Persze abban az értelemben sincs menekvés Kelet-Anatóliából, hogy a hótorlaszok közvetetten, a mozgás meggátolása révén elbizonytalanítják a szereplőket abban a hitükben, hogy nekik menekülniük kell, hogy ott kell hagyniuk a konfliktushelyzeteket. Ceylan műve végső soron azért is más, mint Antonioni elidegenedés-filmjei, mert az elidegenedéssel és a magánnyal kapcsolatban is elbizonytalanítja a hősöket és a nézőket egyaránt. Az alkotó sok esetben láttatja kifejezetten szépnek a rengeteg hó és a hideg miatt alapvetően zord tájat. A fotózás fontos motívum a cselekmény során, a tanárhősök gyakran készítenek művészi fényképeket emberekről és a környezetről, ezeket pedig a rendező állóképek montázsában mutatja be. A Sametet és a többieket magába záró táj mozgóképeinek és ennek az átesztétizált, kifejezetten vonzó variánsát ábrázoló állóképek kontrasztjában az Elszáradt füvekről elbizonytalanít, ambivalens hatást kelt, ami összhangban van a főhős bizonytalanságával és élethelyzetével. Vagyis nem egyszerű attól a helytől szabadulni, amelyet az ember megszokott, hiába idegenkedett tőle korábban. A kialakult emberi kapcsolatok, az ehhez kötődő emlékek, érzelmek és egyének lehorgonyozzák azt is, aki korábban menekülni vágyott.

Ceylan művének az egyik problémája, hogy alkotója egyszerre szeretett volna tanárdrámát és egzisztencialista drámát készíteni, így gyakorlatilag két film fut egymás mellett a cselekmény során, amelyek között általában nem sikerül megteremteni az összhangot. Sőt, vannak cselekményszálak, amelyek elhagyásával Ceylan mintegy nyert volna félórányi játékidőt. Bár azok a jelenetek, amelyekben Samet magvas beszélgetéseket folytat két helyi férfival, megerősítik azt a képzetet, hogy a főhős tulajdonképpen már jól érzi magát ebben a kis faluban, „akklimatizálódott”. Ám ezek a jelenetek hosszúságuk miatt mégis dezorientálnak és összességében felesleges kitérőkként hatnak. Ráadásul Ceylan nagyon hasonló politikai-ideológiai kérdéseket vet fel Samet és a terrortámadás miatt műlábbal élő Nuray kapcsolatában, így az említett mellékszál még kevésbé indokolt.

Az Elszáradt füvekről persze nem is kíván klasszikus dráma lenni, Ceylan műve inkább úgynevezett körkörös és nem problémamegoldó elbeszélés, vagyis egy problémát jár körül a lehető legéletszerűbb módon. A dialógusok azért is tűnnek olykor vég nélkülinek, mert az alkotó hiteles beszédhelyzeteket teremtett. A való életben is a nem hivatalos, baráti beszélgetéseknek nincs különösebb célja, viszont elárulhatnak sok mindent a beszélők politikai nézeteiről, világlátásáról, egyáltalán a jelleméről. Az Elszáradt füvekről olykor parttalannak tetsző, olykor didaktikus dialógusai végső soron ezért is működnek, mert bár egyfelől beléjük lehet fáradni, másfelől sokat elmondanak a karakterekről akkor is, ha nem magára a szövegre koncentrálunk, hanem a beszédmódra és a tekintetekre, arckifejezésekre. Ehhez természetesen olyan remek színészekre van szükség, mint a Sametet megformáló Deniz Celiloğlu és a Nurayt alakító Merve Dizdar. Sőt, az ambivalens Sevimet játszó Ece Bağcı is remekel, akár nagy színésznő válhat belőle. Bağcı a megjelenése miatt eleve jó választásnak bizonyult, mert ugyan kedves tinilánynak tűnik, a tekintetével mégis úgy képes játszani, hogy nagyfokú ravaszságot és öntudatosságot, egyfajta koraérettséget sugároz. A cselekmény során világossá válik, hogy Sevim nem naiv kamasz, hanem olyan, akár egy femme fatale, aki tudja, hogyan kell manipulálni az embereket – hogy aztán megszólaljon és ártatlan hangja miatt mindenki megsajnálja. A fiatal színész remek játéka miatt is több és eredetibb a tanárdráma, hiszen Sevim cseppet sem ártatlan, és ha valamiben még nagyon éretlen, akkor abban, hogy nem fogja fel, egy ember életét teheti tönkre a szavaival.

Az Elszáradt füvekről tanárdrámája árnyalt és rétegzett történet, amelyben valójában nincsenek jó és rossz emberek, az arctalan rendszer kényszeríti ki az egészet. Ceylan az aktuálpolitikai kiszólások ellenére sem egyszerűsíti le a történetét publicisztikus politikai kritikává, pusztán megmutat egy feljelentés által elindított eseményláncolatot, ami leleplezi a rendszer működésmódját. Samet egzisztenciális válsága éppen abból fakad, hogy a törvény értelmében a tanárok nem dönthetik el, hol akarnak dolgozni, hanem bizonyos ideig egy helyen kell működniük. Ez nyilvánvalóan frusztrálttá teszi az elvágyódó, nagyobb szabadságról áhítozó egyént, a frusztráció pedig meggondolatlan cselekedeteket és sértő szavakat indukál.

Az is a meglehetősen ellentmondásos politikai gépezet terméke, hogy ebben az iskolában az igazgató minden további nélkül átkutathatja a diákok táskáját, hogy tárgyakat kobozzon el. Így kerül elő egy kínos levél Sevim táskájából, amelyet a lány nem feltétlenül akart megmutatni Sametnek, a tanárának. A férfi frusztrációja és a diák megalázottság- és szégyenérzete pedig kettejük kibékíthetetlen konfliktusához vezet, vagyis a rendszer mechanizmusa megmérgez egy baráti tanár-diák kapcsolatot. Igaz, Ceylan ezt a viszonyt is árnyalja, hiszen a tanár a barátságuk miatt kivételezik Sevimmel, amelyet a többi tanuló rossz szemmel néz. Így Samet bár nem ideális pedagógusként jelenik meg, alapvetően jól bánik a diákjaival, és csak a fennálló rezsim oktatáspolitikája és korrupciója (a feljelentést elég gyorsan elsimítja az oktatási biztos) mérgezi meg nemcsak Samet és Sevim kapcsolatát, hanem általában a tanár-diák viszonyt.

Mivel Samettel és Kenannal nem akarják tudatni a felettük álló hatalmasságok, kitől származik a feljelentés, általános bizalmatlanság lesz úrrá rajtuk. Samet még általánosít is és azon dühöng csendben, hogy nem ezért tanult évekig, hogy tapasztalatlan és éretlen gyerekek megpróbálják tönkretenni a karrierjét. Ceylan tehát bemutatja, hogyan fordítja egymás ellen az embereket egy nem jól működő társadalmi-politikai rendszer. Ezért az alkotó nem is egyértelműsíti, illetve nem rágja a néző szájába, hogy ki jelentette fel koholt vádakkal a tanárokat, mert nem ez a fontos onnantól kezdve, hogy kialakult a kölcsönös gyanakvás és távolságtartás.

Az Elszáradt füvekről egy csiszolatlan gyémánt, egyenetlen remekmű, ami több mint háromórás játékideje és olykor vontatott, túlnyújtott jelenetei és egy kizökkentő, a „negyedik falat” teljesen feleslegesen áttörő képsora ellenére is képes magába szippantani. A remek karakterek és színészi alakítások is biztosítják, hogy a néző szinte maga is ott létezzen a kelet-anatóliai gyönyörű fehér magányban. Ugyan az itt felvetett témákból legalább két filmet ki lehetett volna hozni, mert az egyes cselekményszálak javarészt önálló életet élnek, de ha a néző belegondol, az ő élete is nagyrészt ilyen: csak a lelkében érnek össze a különböző színtereken zajló történések, amelyekből kikerekedik egy elhatározás vagy adott esetben lelki válság.