Milyen életrajz az, amelyikből hiányzik az álmok leírása? Miközben az álmok ugyanolyan szerves részei az életnek, mint az ébrenlét eseményei. Főleg akkor, ha valaki olyan városban él, amelyet nem lehet megérteni az álmok kellően érzékeny értelmezése nélkül.

Esetünkben ez a város a nyüzsgő, barbár Bukarest, „a világ legszomorúbb városa”, amely lázas, bizsergő, félelmetes hátteret nyújt egy romántanár egyébként meglehetősen szürke hétköznapjaihoz.

Ennek a túlvilági, minden képzeletet felülmúló, egyszerre húsbavágóan nyers és éterien lebegő városnak a kulcsa a szolenoid. Bukarestet ugyanis Mircea Cărtărescu mitológiája szerint „energiacsomópontokra” építették, és minden ilyen csomópontnál a föld alatt hatalmas réztekercsek rejtőznek. Ezek pedig rendkívüli dolgokra képesek.

Mindebből talán még nem világos: Cărtărescu regénye, a Szolenoid tulajdonképpen egy önéletrajzi alapú regény, „autofikció”, ahogy a divatos megjelölés hangzik. Egy hányatott sorsú romántanár életének első néhány évtizedét írja le, amelyben a „tényeknek” legalább akkora szerep jut, mint az álmoknak.

A regénybeli romántanár, aki egyúttal bukott irodalmár, beköltözik egy titokzatos, labirintusszerű házba („a házamnak tíz, száz vagy több ezer szobája van”), amely alatt egy szolenoid rejtőzik. Élete az otthon–iskola szakaszon zajlik, ám a horizontális szűkösség nem zárja ki, hogy vertikálisan alig felfogható tágasságú tereket járjon be. Tapasztalatait rendhagyó feljegyzéseiben rögzíti, amelyeket igyekszik távol tartani a „hivatalos” irodalomtól: az elbeszélő eszménye a kézirat, amely lét és nemlét határán billeg. Példaképei ennek megfelelően azok a szerzők, akiknek művei kéziratban maradtak, és hajszál híján menekültek meg a pusztulástól; elsősorban természetesen az álmok fejedelme, Kafka.

Cărtărescu elbeszélőjének önéletrajza a rendellenességek enciklopédiája. Életét a borzalmak, a megaláztatások, a kiszolgáltatottság, a mérhetetlen fájdalom, az eltiportak gyötrelme prizmáján keresztül vizsgálja. „Nincs más vágyam, csak az, hogy saját életem írója-olvasója-átélője legyek. Lehetne egy tetű vagy rüh életrajza is, nekem mégis olyan fontos, mint a saját bőröm, mert lehet, hogy az a kanálisokban nyüzsgő sötét lény is én vagyok, a saját ürülékem, a saját érzeteim, az az egész ocsmányság mind az enyém.”

Miközben az elbeszélő rendellenességeit összegzi, elképesztő epizódokban elevenedik meg előttünk a fantasztikus, embertelen Bukarest. „…Bukarest a tervezőasztalon abból a filozófiai késztetésből jött létre, ami a várost az emberi sors legpregnánsabb kifejezőjeként képzelte el: a romok, a hanyatlás, a betegségek, a hulló vakolat és a rozsda városaként.”

A Szolenoid célkitűzései monumentálisak: a valóság és a képzelet összefonódásának őrületes, eszeveszett karneváljának az elviselhetőség határáig történő túlpörgetésével a megváltás közelébe akar férkőzni. „Ha nem evangélium, egyetlen könyvnek sincs értelme.”

Az emberi lét legsötétebb, legvisszataszítóbb rétegeibe merül le, sőt azokon túlra is: egy merész kafkai mozzanattal az elbeszélő végül egy rühatka testét ölti magára annak a könyvtárosnak a segítségével, aki az atkák világának megszállottja, és egy atkakolóniát nevel a saját kézfején.

A Szolenoid úgy akar mesélni az emberi élet egyszerű szépségeiről és csúfságairól, hogy túllép minden megszokott kategórián: a valóság legsötétebb mélységeiből át- és átlép az álmok szédítő, veszélyes negyedik dimenziójába, hogy ott kutakodjon a lélek titkai után („Ha nem lennének álmok, sohasem jöttünk volna rá, hogy lelkünk is van”).

A módszere, amivel ezt a kíméletlen, ám nem minden élvezettől mentes feltáró munkát végzi: a szenvedélyes, áradó, egyszerre kíméletlenül realista és felvállaltan patetikus költőiség.

A valóság számlálatlan borzalmaiba, a megnyomorítottak lepusztult, rothadó, csúf városába az álmok végtelen terének megnyílása és a szolenoid bizsergése hozza el a lebegés megváltását. Ennek súlyos, szép foglalata ez a hatalmas regény, amely csak olyan nagy művekhez mérhető, mint Robert Musil A tulajdonságok nélküli embere vagy az elbeszélő által sokat emlegetett Kafka-féle Napló. Koszta Gabriella nyelvén hátborzongató szépséggel szól magyarul.