Wim Wenders hosszú idő után tért vissza a fikciós alkotásokhoz. Az elmúlt évtizedekben szinte csak dokumentumfilmeket készített, és ért el egyébként szép sikereket, gondoljunk csak a Pinára (2011), A Föld sójára (2014) vagy a 2023-ban megjelent Anselmre. A rendező filmtörténeti jelentősége ugyanakkor a játékfilmek terén is megkerülhetetlen. Műfajszakértő és zsánerdekonstruktőr, aki a Párizs, Texas (1984) című filmjével a road movie-k kihagyhatatlan darabját alkotta meg, készített filmes reflexiókkal teli filmet (Lisszaboni történet, 1994), a Berlin felett az ég (1987) pedig a pálya szintetizáló műveként Wenders mély humanizmusát reprezentálta.

A Tökéletes napokat nemcsak azért fogadta kitörő lelkesedéssel a szakma, mert a rendező életművének alakulásához hasonló visszatéréstörténetek alapvetően szerethetők, hanem mert Wenders egy meglepő, mégis az alkotói krédóba tökéletesen illeszkedő filmmel jelentkezett. Meglepő, mert máig ritka, hogy egy rendező ennyire otthonosan mozog egy számára idegen kultúrkörben, ugyanakkor a wendersi humanizmusból magától értetődően következett az a fajta lassú életigenlés, ami a Tökéletes napokból árad. Wenders azonban sokkal körmönfontabb alkotó annál, hogy ezt a szimpatikus, ám mégiscsak egyszerű életszemléletet elfogadja; új filmjében felteszi a megfelelő kérdéseket az idill talmiságával kapcsolatban.

Történetről a Tökéletes napok esetében nem lehet beszélni, sőt Wenders mintha épp az emberélet narratívába rendezhetőségének határait feszegetné a film ismétlődésekre és apró momentumokra épülő szerkezetével. Az alapszituáció rendkívül egyszerű: Tokióban járunk, főhősünk Hirajama (a Cannes-ban díjazott Jakuso Kódzsi), aki egyedül él, ragaszkodik a mindennapi rutinjához, és nyilvános mosdókat takarít. Ez a munka láthatóan tökéletesen kielégíti, élvezettel merül el a legapróbb tevékenységekben, a legkellemetlenebb kérdésekre is maximális higgadtsággal válaszol, alázatosan segít másokon. Ha hazaér, növényeit gondozza, olvas vagy régóta gyarapodó kazettagyűjteményét rendezgeti. Olykor visszaemlékezik vagy álmodik, s ezekben az esetekben felsejlik egy olyan múlt képe, amelyben a főhősnek ennél összetettebb emberi viszonyok között kellett egyensúlyoznia.

Jakab-Benke Nándor a Filmtetten publikált kritikájában nagyon helyesen teszi fel Wenders legújabb rendezésének egyik fontos kérdését: „mennyi a legkevesebb, amit el kell árulni egy emberről, hogy portréként is működjön egy film?” Valóban ez a Tökéletes napok egyik alapvető dilemmája: működhet-e úgy egy karakterközpontú alkotás, hogy közben a rendező alig árul el valamit a főszereplőről, sőt a titkot a mozi egyik központi elemévé teszi? Fel kell tennünk azt a kérdést, hogy a nyugati értelemben vett karakterdomináns filmről van-e tehát szó, vagy Wenders sokkal inkább projekciós felületként tekint a főszereplőre. Utóbbi megfejtés minden bizonnyal közelebb áll az igazsághoz, hiszen Hirajama tényleg nem klasszikus értelemben vett főszereplő. Valóban nagyon keveset tudunk róla, alig-alig válik aktív alakítójává saját életének.

A férfi egyfajta életszemlélet reprezentánsa: íme, az ember, akinek nincsenek nagy céljai, aki nem akar a csoport élére állni, nem akar meggazdagodni, viszont meglátja a szépséget a reggeli napfényben, a dobozos üdítőben, abban, ha valaki kedvesen szól hozzá, vagy ha vezetés közben az amerikai ellenkultúra immár klasszikusait hallgathatja (a címadó Lou Reed-féle Perfect Day mellett a The Velvet Underground Pale Blue Eyes című slágere és Patti Smith-dal is megszólal a filmben). Ez az attitűd nem teljesen ismeretlen a közönségsikernek örvendő amerikai szerzői filmek esetében sem: Jim Jarmusch Paterson (2016) című filmje egy költészetrajongó buszsofőr szemszögén keresztül fogalmazott nagyon hasonló hangnemben. Ám míg Jarmusch végül hitet tett a hétköznapiság csodálatának szemlélete mellett, Wenders a múlt beengedésével árnyalja a képet. A Tökéletes napok nagyon elegánsan lebegteti, hogy vajon tényleg ez-e a legjobb életfelfogás, vagy egyszerűen arról van szó, hogy a főszereplő is becsapja magát. Így lesz egy alapvetően kedves történetből sokkal árnyaltabb mű, amely más kontextusban, de mégiscsak ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, mint a rendező korábbi művei.

A film recepciójában visszatérő téma, hogy a főszereplő tulajdonképpen a japán munkakultúra reprezentánsa, és mint ilyen, számára az alázat, a feladat akkurátus módon történő elvégzése mindenek felett áll. Ennél is fontosabb üzenete viszont a filmnek, hogy nem a munka milyensége dönt az ember megítéléséről: a társadalom szemében legkevésbé nemes feladatokat is méltósággal lehet, sőt így kell elvégezni. A közmosdók takarítása ebben a történetben nem büntetés, Hirajama bátran a szemébe néz bárkinek, legyen szó akár a történet második felében felbukkanó öltönyös férfiról vagy a szintén fontos szerepet kapó fiatalokról, a férfi rokonáról és kollégájáról.

A munka reprezentációján túl is nagyon érdekes a film Japánról alkotott képe, melynek esetében alapvető kettősség érzékelhető. Japán társadalomszemlélete sok tekintetben nagyon konzervatív, mégis szinte minden sarkon szembejön a modernitás. Wenders ismerős idegenként rajzolja meg a teljes képet, és hagyja, hogy benyomásai dinamikusan alakítsák a film környezetrajzát. Bár klisékből építkezve felmutatja a japánokkal kapcsolatos sztereotípiákat, olykor egy fa vagy egy gyorsétterem képénél percekre elmereng a kamera.

Szó esett már a főhős hobbijairól (kazettákat gyűjt, olvas), ugyanakkor kifelejtettük a fotózást, amely szintén motívumszerűen jelenik meg a filmben. Hirajama rosszul komponált természetfotókat készít, majd vissza is nézi őket. Így tesz maga a rendező is: szemléli művét, ami hol tökéletes, hol hibákkal teli, mégis hiteles képet alakít ki alanyáról. Ahogy Gyöngyösi Lilla is rámutat Filmtekercs-beli írásában, Hirajama akkurátussága – ahogyan növényeinek vadhajtását nyesegeti, ahogy gyűjteményét rendezgeti – a művével nap mint nap foglalkozó alkotó allegóriájaként értelmezhető. Ha végignézünk Wenders pályáján, nem nehéz látni az ezzel kapcsolatos párhuzamokat, hiszen ő is túl van már az életművet meghatározó nagy műveken, s az elmúlt években „mikrovállalkozásokkal”, dokumentumfilmekkel és néhány rövidfilmmel elégítette ki alkotói igényét.

Lehet-e mély szerzői önvallomás egy helyzetével elégedett takarító történetéből? Lehet-e egy filmben sokkal több tartalom, mint amennyi a felszínen látszik? Wim Wenders rendezése éppúgy lebegteti ezeket a kérdéseket, mint a történet dilemmáit. A Tökéletes napok nézhető a slow cinema újabb gyöngyszemeként, hangulatos road movie-ként és a legelemibb dilemmák megfogalmazásaként egyaránt.

​

​A Szerkesztő a Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa.

(Képek: Cinefest)